Bazsányi Sándor

Nyomtatóbarát változat

A XIX. század utolsó, az 1867-es kiegyezést követő negyedének három magyar regényét olvashatjuk együtt A magyar próza klasszikusai sorozatának e kötetéhen. Nehéz feladat lehet kiválasztani egy bizonyos korszak három reprezentáns művét (ami nem feltétlenül értékítélet kell legyen, hanem valamely határozott, felismerhető szempont érvényesítése), ám azt hiszem, hogy ez alkalommal a szerkesztő dicséretesen járt el. Legalábbis én ezt a könyvet a magyar századvég szellemi állapotának érzékletes genealógiájaként olvastam, amelynek hősei: a szenvedő, a flegma és a bősz.

A szenvedő: Asbóth regényének elbeszélője, Darvady Zoltán, kora liberális eszméinek híve – hasonlóan Arany László verses regényének délibábokat kergető hőséhez – rendre csalódik nép- és nemzetboldogító eszméiben, s így érkezik végül bús töprengései (valamint a voltaképpeni regény) helyszínére, Thomas Mann, Hemingway, Szerb Antal és Márai műveinek szülővárosába: Velencébe. Múltba tekintő és fátyolos jelent álmodó révedezései közepette beleszeret egy titokzatos színésznőbe, Irmába (e típus előképe Kemény Zsigmond Férj és nő című regényének Idunája), aki megjáratja vele a féltékeny, gyerekesen sértődékeny, szerelmes férfi „kedélypoklát”. A külvilág csalódásai elől a magánélet édesnek hitt gyönyöreibe visszahúzódó Darvady tehát komoly próbatétel előtt áll, ami egyúttal Asbóth regényének megoldását is kínálhatná: vajon miképpen boldogulhat a Nővel a gyermekkorától fogva érzékeny, a külvilág dicséreteire és simogatásaira szomjazó, ám inkább annak arculcsapásait folytonosan szenvedő „fájvirág”? Ki értheti meg őt és ábrándos lelke titkos kínját? Ki vigasztalhatja meg a szelíden hullámzó mondatköltemények papírra vetőjét, az „álmok álmodóját”. Na most gondolhatjuk, hogy erre (az inkább anyaszerepre szabott) feladatra a regény hősnője nem képes, de nem is hivatott. Darvady pedig ahelyett, hogy megpróbálná „férfi módra” lejátszani élete nagy kalandját, a hideg arszlán álcáját felöltő, ám valójában sértett szerelmes szerepébe menekül, a női lélek misztériumának – jóllehet lehetetlennek látszó – megfejtése elől saját magánszínházának bús és pazar díszletei közé hátrál. Sőt, visszafordul régen elfeledett anyjához: a szerelmes férfi újra gyermekké lesz. Aki azt is elhiszi, hogy – anyja halála után – életének értelmét nem a Nővel és a Nőért vívott harc (az élet egyik legfontosabb – noha akár mással is behelyettesíthető – realitása, valamint Asbóth regényének finoman kidolgozott rétege), hanem az öreg falusi pap kései és elnagyolt szentenciája jelentheti: „Az élet kötelesség!” Ám ez az élet egy már-már betegesen érzékennyé formált, a realitás megannyi részletproblémáját átesztétizáló, átábrándozó vagy attól sebzetten elmenekülő személyiség utolsó önbecsapása, semmint a regény valóban súlyos dilemmáinak és mesterien felépített szerkezetének méltó és konzekvens feloldása, Erdélyi János szavával: „kiengesztelődése”.

A flegma: Reviczky regényében már szó sincs az élet megoldhatóságának esélyeiről, legalábbis Fejérházy Tiborra, a mű hősére nézvést, akinek „lelkében minden kollízió, életében minden bánat és tévedés abból az aránytalanságból ered, mely vágyai (meglehetősen telhetetlen vágyai) és élvezetei közt tátong”. Fejérházy tetteit – ellentétben Darvadyval – már nem az érzékeny lélek csalódásai, komplikációi irányítják, életének egyedüli gondjává, céljává egyre inkább – a megélhetés, az apai örökség súlyosabb fele válik. Az örökség másik része a hős magától értetődő igénye a kényelemre és az élvezetekre, ami a nincstelenséggel karöltve igazán hatékony regényformáló elvvé lép elő. Hja bizony, Fejérházy csúfos sora nem kenhető csupán az átkos anyagiakra. A szociális problémákra érzékeny (ám nem feltétlenül korgó gyomrú) olvasó, Asbóth széplelkű hősét elhagyva, elégedetten dörzsölheti tenyerét Reviczky regényének effajta passzusainál: „A nyomor elfojtotta érzékiségét, s ingerlőbb volt szemében egy hentes kirakata, mint a világ összes szép szemei, fehér nőkeblei.”, „…mint az állat, csak az önfenntartási ösztön sugallatát követte.” De hogy Fejérházy – a „darwinista-pozitivista” létharcelmélet szerint – eme, Reviczky által „buddhista világnézetnek” becézett végpontra jusson, el kell szenvednie élete legnagyobb kalandját és csalódását: a szerelmet. Hát igen, helyben vagyunk újfent. Ám jelen esetben a kudarc oka nem a Nő feloldhatatlan és sötét titka (noha ez is benne van), hanem – újra csak a főhős áldatlan vagyoni helyzete: Fejérházy nem partiképes egzisztencia. Noha érzi, hogy „ha évekig küzd vala Ágnesért, feláldoz érte mindent, végre az oltár előtt örökre magához fűzi, s a nászéjen rajtakapja egy eddig nem ismert szerencsésebb vetélytárs karjai közt, hideg flegmával fordított volna hátat annak a gyöngeségnek, melynek asszony a neve”.

„Ön ideges gyermek… Ön nem érti a világot és az emberi szívet. Ne legyen olyan naiv, és tanuljon meg felőlem jobban gondolkodni” – dorgálja szelíden Fejérházyt a szeretett nő. „Tibor nem azért hirdet olyan eszméket, mert a világot csakugyan helyesen fogja fel, hanem mert egyénisége olyan, hogy nincs rajta számára boldogulás. A világrend sokkal bölcsebb, mint az elégedetlenek képzelik… Az ember jelleme az ember sorsa. Mindenki saját szerencséjének a kovácsa” – ítéli meg szigorúan a fiatalkori, a társadalmi ranglétrán egyre feljebb lépegető barát. Hát igen: ez is igaz lehet, és az is. Ám bárhogyan van is, a flegmának egyképp mindegy. És talán ezen a ponton az olvasónak is közömbös, hogy vajon Reviczky regényének hőse öngyilkos lesz-e (ahogyan az első kiadásban olvasható), vagy a végzetes fordulat alapos előkészítése után fogja magát – és eltűnik (ahogyan azt a szerző – egyik éles szemű kritikusa tanácsára – később korrigálta). Reviczky olyan életproblémát választott műve témájául (egy flegma, egyre érzéketlenebbé és tompultabbá váló lélek önmagához hű és következetesen kegyetlen történetét), amelynek „kiengesztelésére” – a felállított pszichikai és történeti keretek között – nemhogy az „életben”, de még a regényformában sem nyílhat esély. Ezen életszemlélet és művészet muníciójából legfeljebb arra futja, amit Fejérházy búcsúlevelében olvashatunk: „Meghalni nem tudtam; itt maradni nem bírtam. Elmentem, s élni fogok, ameddig s ahogyan a sors kívánja. Az ember jelleme az ember sorsa.” Lényegében tehát az élet ugyanazon váratlan és gyanús vállalásáról, valamint a regény hasonlóan problematikus feloldásáról van szó, mint Asbóthnál tapasztaltuk csak éppen a másik – nem idealista, hanem inkább evolucionista – oldalról.

A bősz: Tolnai Lajos, aki az előző két szerző „költött” történetével szemben saját életrajzát közli, egyetlen huszárvágással oldja meg a szenvedő Darvady és a flegma Fejérházy problémáját, tudniillik a kerékvágásba sehogyan sem illeszkedő életet: kiemeli magát belőle, és azt mondja: „Én csak Tolnai Lajos vagyok”, ami pedig rajta kívül van, az A sötét világ. A – hivatala szerint – protestáns prédikátor erről a pulpitusról bátran szórhatja átkait az erdélyi papságra, valamint a fővárosi irodalmi élet nagyhatalmaira, leginkább Gyulai Pálra. A sötét világ korrajza közepette a szerző bősz önigazolásait, magamentségeit is nyomon követhetjük az ilyesféle retorikus szerkezetekben: „Házam tetejére éjjeleken át hullott a kő. / Én végeztem kötelességemet, bátran, rendületlenül.”, „De ha talicskával, ekével kellene is keresnem kenyeremet: nem volna okom, hogy életem miatt piruljak.” Sőt, Tolnai olykor átlátszó fogásokkal, már-már gyerekes együgyűséggel próbálja palástolni messziről ordító szerénytelenségét, miközben megállás nélkül magamagáról értekezik: „– Alig tudom elhinni, hogy valaki ex abrupto ily korrekt beszélhessen, / Nem a magam dicséretére, hanem a világhírű művésznő finom gyöngédségére hozom fel e nyilatkozatot.”

A bűnös és sötét világtól elzárkózó, vérig sértett író-prédikátor azonban nem akármilyen terheket vesz a vállára, amikor így szól – mit szól, szónoklatot intéz! – magához: „írd le nekünk azokat a szívtelen, önző, szerencsés, kapaszkodó, jellemtelen embereket, akik… Írd le, és szégyenítsd meg őket.” Sőt olykor inkluzív többesszámban nyilatkozik: „A mi napunk kicsi nap, de benne a magyarok istenének képe ég; kicsiny nap, a világ két oldalát nem világítja be, de ha nem szégyenletes magyar lenni: a te szívednek mindig elég meleget nyújthat…” E ponton az egyén sérelmei a nemzet sérelmeivé, személyeskedő kritikái nemzetébresztő próféciákká lépnek elő – mintha Szabó Dezsőt, Az elsodort falu című magyar eposz jövendőbeli szerzőjét hallanánk. Nem csoda, hogy Németh László – többek között – éppen Tolnait emeli ki a Nyugat elődeiről szóló tanulmányában, míg például a valóban a Nyugat köréhez tartozó Halász Gábor meglehetősen elítélő, ára jóval körültekintőbb és időtállóbb képet nyújt róla A magyar századvég című írásában.

És ha immár jelenünk felől nézem, most már nemcsak Tolnai, hanem Asbóth és Reviczky regényét is, talán elmondhatom, hogy a két utóbbi szerző művével szemben a kötet utolsó darabját inkább riasztó, napjainkig mindegyre felbukkanó, irodalmiságában értéktelen és elhanyagolható, ám eszmeiségében meglehetősen aktív és romboló anyagként olvastam. Vagyis e kötet múlt század végi genealógiáját szívem és ízlésem szerint így látom: a szenvedő, a flegma és a…? A sor harmadik helye számomra betöltetlen maradt, mivel Tolnai írását nem tartom egyenértékűnek az őt megelőző két regénnyel, noha javasolni se tudok más művet helyette, olyat, amely megnyugtatóan, ám ugyanakkor meggyőzően végezné el Asbóth és Reviczky félbemaradt vagy „elkent” feladványát: a múlt század végi (vagy akár jelenkori) „életvezetés”, valamint a regényforma „kiengesztelődését”.

• Kultúra