Bazsányi Sándor

Nyomtatóbarát változat

Jürgen Habermas, a vegytiszta társadalmi kommunikáció utópiájának tiszteletre méltó elkötelezettje egy ízben emlékezetesen megfeddi Jacques Derridát, a vegytiszta beszéd- vagy írásaktus kommunikációs ideájának engesztelhetetlen bírálóját: a francia gondolkodó szerinte elmaszatolja a filozófia alapvető kérdéseit, úgy méghozzá, hogy átúsztatja a filozófiát az irodalomba. Stíluskérdéssé, privátbolondériává silányítja a filozófiát.

Persze lehet, hogy épp ez volna a filozófia igazi kérdése: a gondolatmenet önmagára vonatkozó kíváncsisága, önnön ügyéről alkotott mérsékelt tudása, értékválasztó vélekedése, a véleményformálás, a gondolatvezetés személyes fedezete, egyszóval a stílus (akár Buffon, akár Nietzsche felfogásában). Mely személyes minőségnek ugyanakkor, jó esetben, mégiscsak közösségi távlatai nyílhatnak, hiszen éppen ez a célja a személyes hangfekvésnek: hogy felkeltse mások, minél többek, kíváncsiságát, és nem csupán a legszűkebb szakmai fórumokon (gondoljunk csak az első athéni Akadémia gondolkodói közösségére). A filozófia plurális műfaji dimenziója nem szűkíthető le pusztán a (szak)tudományos okfejtegetésre, mint ahogyan nem is tágítható valamiféle apokaliptikus látomásköltészetté (vagy ha mégis, akkor csak ritkán és csak kevesek által). Lehet, hogy a filozófia stiláris-műfaji kérdéseire többek (Platón, Nietzsche és mások) mellett éppen Derrida hívta fel Vajda Mihály figyelmét, aki a róla szóló esszéjében így ír: „…igen, Derridánál a filozófia történik, a dekonstrukció nem abban áll, hogy bármiről is megtudnánk, mi is a helyzet »igazából« a dologgal, a dekonstrukció folyamatos esemény…” (34.) A maga „nagy stílusát” megvalósító – és ezzel híveit és bírálóit egyaránt frusztráló – Derridát Vajda radikálisan olvassa, hiszen jól tudja: nem is annyira a francia szerzőről, mint inkább saját magáról, saját olvasói, értelmezői, sőt szerzői énjéről, énjének intellektuális és stiláris teherbírásáról van szó. Arról, vajon miként válhat olvasóból szerzővé érvényesen, vagyis úgy, hogy közben elkerüli a Derrida-olvasás két tipikus zsákutcáját. Egyfelől: „Úgy érzem, megbocsáthatatlan lenne a dekonstruktívat – s minden jó szövege dekonstruktív – diszkurzívba átfordítani. Derrida szelleme ezt nem tűrné.” Másfelől: „Dekonstru­ál­nom kellene talán szövegeit? Derrida stílusában, a Derrida-féle értelmezési stratégiák valamelyikével olvasnom őket? Nem lennék képes rá. Még ha akarnék, sem sikerülne Derrida-epigonná válnom. (36–37.) Nem Derrida filozófiájáról vagy módszeréről van hát szó igazán. Hanem egy megkerülhetetlen alkati megnyilvánulás, egy jelentős filozófiai stílus hatásáról. És persze e hatás további alkati és stiláris következményeiről. Vajda filozófiai alkatáról és stílusáról. Tágabban: a filozófiáról, a filozofálásról mint alkati és stíluskérdésről.

És noha Vajda új könyvében a korábban direktebb módon jelen lévő Heidegger háttérbe szorul, és némiképp átengedi a helyet Hannah Arendtnek (annak minden később érintendő következményével), érdemes felidézni, mit is mond a német létfi­lozófus a gondolkodás természetéről. Heidegger szerint az elgondolandó maradéktalan elgondolása lehetetlen (vö. Platón Hetedik levelével), hiszen a gondolkodás folyamata, a gondolkodót magában foglaló és meghaladó (vagy magával ragadó, ahogy tetszik) nyelvi-mentális esemény csakis a már-elgondolt és a még-el-nem-gondolt minőségek felszámolhatatlan (és nem célelvű) dialektikájában ragadható meg (illetve dehogy ragadható meg, sokkal inkább ő ragad meg minket). És miközben Vajda visszatisztít vagy visszabont (Heidegger szavával: Abbau) a filozófia eredeti (mondjuk a ’bölcsesség barátja’ platóni) fogalmáig (ami persze Heidegger nyomán azonos volna a modern szaktudományos és technokrata filozófiával szembeállított gondolkodással), rendszerint eljut a mindig változó és mindig konkrét határig, a megértés határáig. Még ha ez olykor csupán az adott szöveg, mondjuk egy Foucault-szöveg, azon belül egy mondatrész,* olvasástechnikai nehézségeit jelenti – ámde ekkor is a határtalan vágytól fűtött, ugyanakkor kényszerűen határolt gondolkodás alaphelyzetét, létmódját képviseli: „Nem értem ugyan, hogy mit ért grádiensen, továbbá hogy miért beszél többes számban a kultúráról – valószínűleg a nyugati civilizáción belüli különféle kultúrákra gondol –, ez az általam csak félig-meddig megértett mondata mégis átvezet minket…” (286.) Hogy hová? Konkrétan a Gondolkodás, tudás, tudomány című fejtegetés Tudás és tudomány című első fejezetéből A célkitűző (kritikai) gondolkodás helye egy korszak – korunk – tudásmezején című második fejezetbe. Lényegében viszont a gondolkodás tárgyának, vagy sokkal inkább közegének, az elgondolandónak az eseménytörténetébe, annak aktuálisan adott, adódó, fázisába.

Mindenki a maga módján ütközik ama bizonyos (platóni vagy wittgensteini) határba, az elgondolhatóság és mondhatóság határába. Wittgenstein szerint Heidegger például „szorongva”, míg ő maga inkább „csodálkozva” (ti. azon a csodálatos tényen, hogy a világ létezik, és mi benne). Vajda meg furcsálkodva, téblábolva, hümmögve, olykor hímezve-hámozva. Ha tetszik, műfajt keresve, látványosan műfajtalankodva. Jelen kötete is jócskán vegyes műfajú, hiszen van benne tanulmányjellegű esszé, előadás, elemzés, napló, levél. A műfajok közötti hánykolódással párhuzamosan Vajda a Sisakrostély-hatást a hátoldalon a „hányódás könyvének” nevezi: „Eszméim és halottaim – menekülök előlük, de újból és újból utolérnek, belém kapaszkodnak, azt képzelem, hogy leeresztett sisakrostélyuk mögül rám vicsorognak. Ez a könyv a hányódás könyve tehát.” Hányódás hét fejezetben, amelyeknek mindegyikét egy-egy vallomásos gondolatmenet vezeti be, a negyediket például a nietzschei „önvallomásra” hivatkozva: „Én is egyre inkább kénytelen voltam belátni: szinte sohasem arra törekedtem, hogy filozófiai kérdéseket oldjak meg, legyenek azok mégoly jelentéktelenek is. Mindig magamat akartam megérteni. (…) hogy minden köntörfalazás nélkül (félredobva a filozófiai zsargont) beszéljek az életemről. A filozófiai zsargon sutba dobása természetesen radikális stílusváltást is jelent…” (207.) Sőt, csakis ezt, a „stílusváltást” jelenti – a filozófiai stílusok pluralizmusának jegyében. Hiszen talán a Vajda által alaposan ismert heideggeri pálya is leginkább arról szól (vagy ha nem, akkor arról, hogy nem arról szól), hogy miként tud (vagy nem tud) a létfilozófus „stílust váltani”, mondhatni „sutba dobni” a Lét és időben ki­gyakorolt „filozófiai zsargont”, Adorno fordulatával: a „tulajdonképpeniség zsargonját”. A filozófia állandó veszélye, kísértete, még a legeredetibbeké is, hogy úgymond beáll a stílus, zsargonná dermed a megformált gondolat. Persze forma nélkül meg nem lehet filozofálni, még akkor sem, ha a szakzsargont vallomásra kívánjuk váltani. A filozófus – mint mindenki, aki nyilvános térben írásos formában megszólal – kénytelen „köntörfalazni”, azaz nem, vagy csak ritkán, beszélhet közvetlenül magáról. Többnyire csakis közvetve, a választott műfaj kötöttségein belül tehet „önvallomást”. A forma kell, hogy valljon helyettünk, és nem mi a forma helyett. Ne süvítsen belőlünk fül- és ízléssértően a velünk született formátlan vágy, hogy szeretnénk, ha szeretnének (vagy szeretnénk). Hiszen elsősorban a műfaj, a nyelv iránti szeretet lehet az önszeretet közösségi formája, az „önvallomás” egyetlen lehetséges módja. Már csak azért is, mivel a filozófia eleve a szeretet mű­faja, tudniillik a „bölcsesség szeretetéé” – azon belül az önszereteté meg a formaszereteté is. Vajda csakis úgy tudja az elérhetetlen bölcsességgel együtt önmagát is szeretni, ha megtalálja a szerethető, a mások által is szerethető formát. Ez pedig a mesélés, a történetmondás volna – mint az „önvallomás” számára egyedül lehetséges formája. (Persze, bizonyos szempontból, és nem mellékes szempontból, a nagy filozófiai munkák is mesék, egyfajta fejlődési regények, mint például a goethei Wilhelm Meister – mondjuk Hegel több változatban megírt, káprázatos ívű karriertörténete a tiszteletreméltó Herr Geistról, vagy Heidegger egy életen át széljegyzetelt korai beavatásregénye a szegény kis szorongó Daseinról.)

„Nagyon jó könyv. Jó, mert szinte semmit sem állít; csak kérdez szakadatlanul, és gyakran mesél” (130.) – ragadja torkon Vajda ismertetése legelején István Deák Essays on Hitler’s Europe című könyvét. És ugyanezért, a humanisztikus vagy moralizáló állásfoglalást és ítélkezést kerülő mesélés igény(e­s­ség)éért szereti a Rahel Varnhagenről szóló, az ő fordulatos életét elmesélő Arendt-könyvet is. És végső soron talán maga Vajda sem kíván mást, mint mesélni, ahogyan azt könyvünk legszemélyesebb írásában, a Beszélőnek írt retrospektív 1986-os naplójában önmagát kommentálva megjegyzi: „Talán a legjobb, ha az ember nem moralizál. Ha megtanul egyszerűen csak mesélni.” (217.) Hiszen a legtöbb, amit mondhat, ami kizárólag az ő dolga, és amit ezért kizárólag csak általa ismerhetnek meg mások: az ő legszemélyesebb története. Amihez meg kell találnia az ő legszemélyesebb hangját, az elmondás, a mesélés neki (és nekünk) leginkább megfelelő formáját. Az ő legsajátabb témáihoz illő műfajt és hangfekvést.

Vajda egyik legsajátabb témájának az ő zsidósága tűnik. Az ő zsidóságának a története, és nem „a” zsidóság története. Hiszen éppen azért izgalmas ez a történet, mert az egyes szám első személyű elbeszélő – ilyen-olyan (meg amolyan) okoknál fogva – nem képes azonosulni egyetlen közösségi narratívával sem, noha szenvedélyesen érdeklődik azok iránt. Vajda zsidóságának meséje önmagában hordja értelmét, és nem valamire való irányultságában, magne­ti­zált­ságában, egyfajta kollektivista csatlakozási vágyban. Vajda zsidóságának értelme hangsúlyosan narratív természetű, annak mindkét oldalán – a megéltség és az elbeszéltség egymásra vonatkozásában. Mint minden tapasztalat, Vajda zsidóságának öntapasztalata is nyitott, lezárása lehetetlen, általánossága korlátozott. Egyetlen lehetősége, hogy valamiféle mozgékony gyakorlati bölcsesség révén megteremtse a történet belső viszonyrendszerét – ahogyan arról Arisz­to­telész is beszél a tapasztalat (em­peiria), a gyakorlati okosság (phronészisz) és az emlékezés (mnémé) fogalmaival. És ezen a ponton, a saját zsidóság egyedi történetének elbeszélése során szükségszerű, hogy a Lét filozófuspásztorát leváltsa Hannah Arendt – és nem is elsősorban Heidegger ’30-as évekbeli politikai szédülete okán, hanem a filozófus politikai önfélreértésével párhuzamos gondolkodói pálya belső aránytalanságai okán. Halljuk hát a Vajda által idézett Arendt arányos gondolatát: „Mit jelent zsidónak lenni olyan valaki számára, aki a szó tradicionális értelmében nem zsidó többé, s nem is akar részévé lenni az új zsidó (pontosabban izraeli) nemzetnek?” (167.) (Arendt „mit jelent zsidónak lenni” kérdése hasonlóképpen hangzik, mint Heidegger „mit jelent németnek lenni” vagy „mit jelent a Lét pásztorának lenni” kérdései – csak éppen a válaszadás dimenziói mások. És talán éppen a dimenziók, a gondolkodási stílus strukturális sajátosságai, a filozófus mitikus szerepvállalásának stiláris-szemléleti következményei nem változtak lényegesen Heidegger pályáján a második világháborút követő időszakban.)

Saját tapasztalati tudását, saját egyedi történetének szolid, többnyire negatív tanulságait Vajda nem titkolja, de nem is kívánja általánosítani. Noha időnként csipetnyi apokaliptikus íz keveredik a beszédébe, persze alapvetően a tapasztalati tényekkel megtámogatott személyes rosszkedvéből fakadóan. A tartós rosszkedv gazdatudata, a „posztmodern korban vesztésre álló Szellem utóvédharcosa” ekképp „könyörög”: „…engedtessék meg neki, hogy az egyre in­kább csak egyetlen értéket, a hasznosságot ismerő korunk sivatagában meghúzhassa magát az intermundiumokban, az oázisokban…” (275.) Ugya­nak­kor rosszkedvének kozmikus távlatú következtetéseit Vajda az Arendtől kölcsönzött sivatagmetaforát körüljáró esszéjében jó arányérzékkel leszorítja egy lábjegyzetbe, amelyet viszont ezúttal bátran idéz­hetünk teljes egészében: „Húsz évvel ezelőtt mi, a közép-európai kultúra képviselői talán nem véletlenül nem láttuk még: abban a kulturális harcban, me­lyet a totalitárius szörny, a kommunizmus, a világtalanná lett emberi létezés e korai és nagyon tipikus szörnyszülötte ellen folytattunk, nem mondhattunk le teljesen a nyugati világot illető illúzióinkról, nem láthattuk még, hogy lassan a Nyugat útjai is belevesznek abba a sivatagba, melyet e barbár keleti szörny is képvisel.” (263.) A megelőző századnak, meg persze a század filozófuspályáinak (elsősorban talán Lukács és Heidegger pályáinak) a példáin okulva így hangzik Vajda filozófusi minimálprogramja: „…az ember a fennálló akár igen éles kritikáját is képviselje anélkül, hogy az egészet meg akarná változtatni, s egyszersmind kísérletet tegyen arra, hogy a fennálló keretei között működvén a maga kompetenciájának körén belül előcsalogassa a fennállóból a lehető legjobbat, elviselhető állapotokat hozzon létre.” (319.) Az előzetes tapasztalatokon nyugvó és elkövetkezendő tapasztalatokra nyitott minimálprogram – annak összes személyes és közösségi dimenziójával – a Sisakrostély-hatásban egyfajta történetté, mesévé kerekedik. Példává, illusztrációvá arról, hogyan váljunk legsajátabb történetünk hőséből annak mesélőjévé.

A kötetnyitó esszé Platón Gorgiasz című dialógusáról szól. Pontosabban arról az eldöntetlen és eldönthetetlen vitáról, amelyet a politikusjelölt Kalliklész és a filozófus Szókratész folytat az emberi boldogság mibenlétéről. Hogy mi a jobb: elszenvedni vagy elkövetni az igaztalanságot. A vitájuk nem dől el, hiszen a dialógus során egyikük sem változtat előzetes álláspontján. Csupán a különbségek válnak egyre nyilvánvalóbbá. Vajda számára éppúgy, mint könyvének olvasója számára. Vagy-vagy. Vagy az egyik oldalon állunk, vagy a másikon (vagy egy harma­dikon…). A mindenki számára, minden gondolkodó ember számára érvényes tanulság megkerülhetetlen: egy tagadhatatlanul komoly ember pályafutásának egyik legkomolyabb, talán legeslegkomolyabb, feladatát nem tudta megoldani. Nem talált fogást legkeményebb ellenfelén, a hedonista és karrierista Kalliklészen. Szókratész azonban elfogadta a kudarcát, és – a tanítvány-szerző Platón jóvoltából – sikerré, azaz olvasandó példává változtatta. Még akkor is, ha ez a hosszú távú siker rövid távon az ő elítélését és halálát jelentette.

Persze Vajdát ilyen rövid távú veszélyek nem fenyegetik. A hosszú távú sikerről meg döntsön az utókor. Ő csak teszi, amit tehet, a tőle telhetőt. A régi sivatagi atyák éppen a sivatag kedvéért mentek a sivatagba. Vajdának a sivatag kijutott. Ugyanakkor szeretne benne oázisokra, minél több oázisra lelni, és azokat – mérsékelten kedélyes sivatagi atyafiként – gondozni.

Vajda Mihály: Sisakrostély-hatás. Kalligram, 2007, 384 oldal, 2900 Ft

* A Foucault-mondatfoszlány – amely A tudás archeológiája magyar kiadásának 251. oldalán található – egyébként így szól: „…egy grádiens miatt, amely alighanem kultúráink jellemzője, a beszédképződmények szüntelenül episztemizálódnak.”

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges