Bazsányi Sándor

Nyomtatóbarát változat

„SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem, hogy kevesedmagammal – nem akarom mondani, hogy egymagam – foglalkozom Athénban manapság az igazi politikával, s gyakorlom is törvényeit. S mivel sohasem kedvkeresésből beszélek, hanem a legjobbat tartom szemem előtt (…): el fognak ítélni, mint a gyermekek a szakács vádjára az orvost.”
(Platón: Gorgiasz, Péterfy Jenő fordítása)

„SZÓKRATÉSZ: Nos hát, férfiak legkiválóbbika, miután egy idő óta magad is a közügyekbe avatkozol, engem pedig buzdítasz rá, és irigykedsz, hogy nem teszem: ne vizsgáljuk-e meg kölcsönösen egymást: nos, tett-e már jobbá valamely polgárt Kalliklész?”
(Platón: Gorgiasz, Péterfy Jenő fordítása)

„Ez a Platón itt, athéni férfiak…”
(Platón: Szókratész védőbeszéde, Devecseri Gábor fordítása)

„Még nem volt olyan disznó, ki elájult, / mikor meglátta a moslékos vályut” – írja egyik töredékében József Attila. Híres Két hexametere viszont így szól: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” És ha velejéig szabad emberként – szemben az ösztönbilincsbe vert, örökké éhes haszonállattal – mindenképpen döntenünk kell az időmértékes forma válaszútján, akkor bizony (érvelés helye!) jobb tisztességesen meghalni, mint tisztességtelenül. De fogalmazhatunk úgy is, hogy jobb elszenvedni az igazságtalanságot, mint elkövetni – ahogyan azt Szókratésztől tanultuk. Aki egykoron – lévén szofisztikus politikusokat megszégyenítő mestere a gondolatfűzésnek és szófacsarásnak – játszi könnyedséggel elismertette az eleinte vonakodó idős rétorral, Gorgiasszal és annak ifjú tanítványával, Pólosszal a második hexameter provokatív etikai igazságát. Legalábbis Platón így meséli el nekünk Gorgiasz című dialógusában.

A fényes kettős győzelem után viszont Szókratész azon nyomban belecsöppen, majd nyakig elmerül lenyűgöző ívű – a tanítvány Platón által bőségesen dokumentált – pályafutásának egyik legkínosabb, legkényelmetlenebb eszmecseréjébe. Harmadik beszélgetőtársa ugyanis a szofistákkal rokonszenvező fiatal Nietzsche által tisztelt, mivel proto-machiavellista elveket valló, jelenleg éppen politikusi karrierre készülő Kalliklész. Akihez Szókratész a tőle megszokott iróniával fordul, például: „…csak azért faggatlak, mert világosan vágytam tudni gondolataidat. (…) Így hát kezdd újból s mondd… (…) Csak kérlek, drága barátom, szelídebben bánj velem; különben elszököm az iskolából.” Mire Kalliklész: „Tréfát űzöl velem (eiróneuéi), Szókratész.” Mire Szókratész: „Nem én, Kalliklész, Zéthoszra mondom, akivel az imént annyit bosszantgattál (eiróneüou).” (489d–e, Péterfy Jenő fordítása) Ámde míg Kalliklész az eiróneia szó korabeli, megszokott (leginkább arisztophanészi) értelmében tényleg csak „bosszantgatja” Szókratészt, addig ő a kifejezés vadonatúj, általa honosított jelentésében nem csupán „tréfát űz” Kalliklésszel, hanem a duplafedelű, színlelve leplező, azaz ironikus beszéd révén próbálja kelepcébe csalni, fennköltebben szólva: meggyőzni ifjú beszélgetőtársát arról az igazságról, amely egyfelől tényleg csak a sajátja, másfelől viszont dialogikusan igenis megosztandó, mi több, egyetértendő.

Kalliklész tehát Szókratész egyik legkeményebb ellenfele (az Állam első könyvének Thraszümakhosza mellett). Hiszen nincs semmiféle közös alap, közös érzület, semmi, amiben mindketten egyetértenének, amiből kiindulhatnának; s így talán rájuk is áll, amit Szókratész a Kritónban általánosságban mond azokról, akiknek „nem egy a szándékuk”, miáltal „szükségszerű, hogy kölcsönösen megvessék egymást, ha észreveszik egymás elgondolásait”. (49d, Devecseri Gábor fordítása) Márpedig ők ketten tényleg „észreveszik egymás elgondolásait”: egyfelől Szókratész Kalliklész gyönyör- és hatalomirányult, mondhatni természetes életfelfogását; másfelől Kalliklész Szókratész egyezményes elvű, normatív etikáját. Ősi eredetű vitát folytatnak egymással, a naturalizmus és a konvencionalizmus bősz bajnokaiként: phüszisz versus nomosz. Kalliklész, saját meglátása szerint, átlát Szókratészon, az ő megannyi „apró hitványságán”. (497c) S így mélyen megveti két társát, amiért olyan könnyen behódoltak a leleplezhető ravaszságnak: még a messze földön híres Gorgiasz is csak „puszta restelkedésből mondott igent” Szókratész etikájára, mivel „félt az emberek véleményétől”; mint ahogyan Pólosz is a „szavak hálójába került, s kénytelen volt hallgatni, mert szégyellte bevallani gondolatát”. (482d–e) Mindazonáltal Kalliklész éppenséggel az általa jócskán elmarasztalt „Gorgiasz kedvéért” hagyja Szókratészt tovább beszélni. (497c)

És noha Gorgiasz nem is annyira szofista, mint inkább rétor, abban mégiscsak hasonlít a szofistákra, hogy kétes értékű mesterségét arra használja, hogy másokat is megtanítson rá, vagyis hogy kezükbe adja a gondolkodás vagy szónoklás – bármely tetszőleges cél érdekében bevethető – fegyverét. A szofistákkal rokon habitusú szónoklattanár, azaz rétor Gorgiasz tevékenységének gyümölcse Pólosz, aki ütőképes szónokká, azaz orátorrá kíván válni, de Kalliklész is, aki viszont nem csupán sikeres orátor, de egyenesen politikus szeretne lenni. (Mint mondjuk a „minap elhunyt” [503c] és máris kétes hírű Periklész, a hagyomány szerint az első olyan szónok-politikus, aki előre rögzítette írásban és tanulta meg nyilvános beszédeit.) Szókratésznak tehát, miközben Kalliklésszel vitázik, összes lehetséges ellenségének összes lehetséges ellenvetésével számolnia kell: a rétoréval, az orátoréval, a szofistáéval, a politikuséval. És talán még a költőével is.

Ugyanis a retorika eszköztárát szemérmetlenül kiaknázó költők között találjuk a Szókratész és Kalliklész beszélgetéséről tudósító Platónt is. Aki sokak szerint a saját politikai természetű csalódásaiból fakadó gondolatait adja Szókratész szájába, mely gondolatok később, a szkeptikus Hetedik levél értelmében túlvezetnek még az Állam-beli filozófus királyon is, akinek persze előképe az Athénban „az igazi politikával” csak „kevesedmagával” – szinte csak „egymaga” – foglalkozó Szókratész. (521d) Platón elsősorban éppen Szókratész példáján, azon belül halálos ítélettel végződő perén okulva, majd rákövetkező sorozatos szicíliai csalódásai miatt fordult el a politikától – sokak szerint a filozófia irányába (az általa megalapított Akadémián). De az is lehet, hogy a költészet felé. Hiszen talán éppen költői hiúságból és becsvágyból – meg persze a szofistákkal rokon szónokokhoz való hasonlóságuk miatt – ostorozza Szókratész szavaival az összes többi költőt. Mert noha az ifjú Platón a filozófus Szókratész hatására ugyan tényleg tűzbe dobhatta összes tragédiáját (ahogyan arról Diogenész Laertiosz beszámol), ámde később, mestere halálából és saját szicíliai tapasztalataiból okulva, nem is annyira foglalkozást, mint inkább műfajt váltott, azaz nem vált költőből (politikai ambíciót dédelgető) filozófussá, csupán elkezdett szókratészi dialógusokat írni, mintegy a halálra ítélt filozófus iránti költői kegyeletből. Innen nézvést a Gorgiasz nem is annyira a „boldog élet” szókratészi etikájának lehetséges politikai dimenziójáról szól, mint inkább annak kommunikációs szakítópróbájáról, a retorikáról, továbbá (és leginkább) a vele rokon költészetről. A helyzet tehát meglehetősen összetett. Szó szerint is: miről van szó? (Mi a mimészisz tárgya?) Metaforikusan is: micsoda micsodát jelent? (De tényleg, mi a mimészisz tárgya?) És az elbeszélés síkján is: ki beszél itt egyáltalán? Szókratész vagy Platón? Az ábrázolt szereplő vagy az elbeszélő szerző? (Van-e lényegi különbség a mimészisz tárgya és a diegészisz alanya között?)

Szókratész a Gorgiasz negatív (szöveg)környezetében negatív stratégiát választ, amennyiben elsősorban ellenfele nézeteit cáfolja egyfajta filozofikus kritikával (a „filozófus” szó eredeti értelmében: „a bölcsesség vágyakozó barátja”); s így mintegy megelőlegezi a későbbi platóni dialógusok, mint például az Állam pozitív filozofikus teóriáját (a „filozófus” szó akadémiai értelmében: „a bölcsesség ura és parancsolója”). De most egyelőre még a mérsékelt eredmények dialógusában vagyunk, ahol is leginkább talán a dialóguselv kudarcáról beszélhetnénk. Ráadásul a kudarcot mintha nem csupán a Szókratésszal mindegyre ellenkező Kalliklész, de maga Szókratész is látná: „SZÓKRATÉSZ: (…) Kár ám félbehagyni a vitát. / KALLIKLÉSZ: Bevégezheted egymagad is. Értekezhetsz vagy felelgethetsz magadnak, amint tetszik. / SZÓKRATÉSZ: Hogy rám olvashassák Epikharmosz mondását: »Amit azelőtt két ember mondott, most én egymagam végzem.« Úgy látszik azonban, meg kell tennem.” (505e–506a) Ha tehát nem működik a dialógus, akkor marad a monológ – például a Szicíliából importált püthagoreus ízű hasonlat a feneketlen vagy likacsos hordóról; (493a–494a) vagy a szintúgy püthagoreus alaptónusú székfoglaló a mértékről; (506c–509c) vagy éppen a dialógust berekesztő mese az igazságos túlvilági bíráskodásról. (523a–527e)

A dialogikusságot felváltó monologikus beszéd az igazságról – műfaji értelemben – egyenlő a vereség beismerésével: nem igaz, legalábbis nem mindenki szerint, Kalliklész szerint például biztosan nem, hogy jobb az igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni. Hát nem szörnyű, hogy éppen Szókratész legmakacsabb beszélgetőtársa, a dialóguselv lehetséges szavatolóinak legértékesebbike nem fogadja el Szókratész igazságát, nem hajlandó hitelesíteni azt egyetértésével. Ugyanakkor a dialóguselv műfaji kudarca egyúttal a monologikus filozófia megszületésének a lehetősége. De ne kapkodjuk el a lehetséges következtetéseket, ne akarjunk Platón Szókratészéből azonnal valamiféle platonikus szócsövet hajlítani! Nézzünk inkább néhány jellemző választ Kalliklész szájából: „Már régen hallgatlak, Szókratész, s nem ellenkezem veled, mert látom, milyen örömmel kapsz utána, mint a gyermek, ha valaki csak tréfából is rád hagy valamit.” (499b) – „Törődöm is én a beszédeiddel! Eddig is csak Gorgiasz kedvéért felelgettem” (505c) – „Értekezhetsz vagy felelgethetsz magadnak, amint tetszik.” (505d) – „Nem mondok ellent, Szókratész, csak hogy bevégezhesd már beszédedet.” (510a) – „Csakhogy úgy vagyok veled, mint a legtöbb hallgatód: nemigen tudok hinni neked.” (513c) – „Akarod, hogy igazat adjak neked? / SZÓKRATÉSZ: Ha azt hiszed, hogy igazat mondok. / Legyen hát igazad.” (516c); – „Hát csak akkor tudsz beszélni, ha van valaki, aki felel a kérdésedre?” (519d) A legutolsó Kalliklész-replika egyébként a saját beszédmódjára, önnön monologikus hajlamára, már-már szofisztikus bőbeszédűségére (makrologia) önkritikusan rácsodálkozó dialógusfilozófus alábbi kérdését követi: „Ej, Kalliklész! Szinte népszónok (demegorein) lett belőlem. De te vagy az oka. Miért nem feleltél?” És ahogyan a dialóguselv harsány hangoztatója egyre inkább magára marad az egyre hoszszabb monológokkal tagolt szövegtérben (amely végül a többoldalas, platonikus szemléletű, épületes elbeszélésbe torkollik), úgy – mivel kettőn áll a vásár, illetve most bukik – ódzkodó társa is részleges vereséget szenved.

Ámde Szókratész műfaji kudarcával – amely valójában, látni fogjuk, inkább regiszter- és műfajváltás, azaz jókora szépirodalmi siker – párhuzamosan Kalliklész is kudarcot vall egynémely ponton. Amennyiben Szókratésznak többször is sikerül őt sarokba szorítani – amitől viszont, mint egy makacs gyermek, ő csak még inkább bezárkózik a maga phüszisz-elvű igazába. A gyönyörpárti politikusjelölt állítására, miszerint az ember mindazt megteheti, ami neki kellemes, Szókratész először a „vakaródzó rühes” rendhagyó örömét említi, majd így folytatja a finnyás arisztokrata szemében sejthetően visszataszító és alantas, következésképpen elítélendő gyönyörök részletezését: „Vajon csak a fejét vakarja, vagy tovább is kérdezzelek? Mit felelnél, Kalliklész, ha sorjában végigmennénk mindenén, amije csak van?” S ha még ez sem volna elég bizonyíték, hát legyen szó a férfiak közötti anális szexuális aktusban passzív szerepet játszó fél (kinaidosz) alantas gyönyöréről: „Vagy mi van a fajtalanokkal: azoknak nem szörnyű, rút és szerencsétlen az élete? Mered-e mondani: boldogok ezek is, ha bővében vannak annak, amit kívánnak?” Amire Kalliklész csak ennyit tud felelni, tehát nem ellentmondani a szókratészi érvnek: „Nem pirulsz erre terelni a beszédedet, Szókratész?” (494c–e) Mint ahogyan az ellenség elől futó katona gyávaságának örömét is kénytelen férfiasan elutasítani, s egyúttal igazat adni Szókratésznak abban, hogy nem minden gyönyör azonosítható a boldogsággal és a jóval. (498a–499a) De ennél többre nem hajlandó. Nem hajlandó lecserélni gyönyörelvű látásmódját Szókratész lemondáselvű etikájára. Hiszen míg például a Prótagorasz című dialógusban Szókratész még a gyönyör segítségével próbálta igazolni álláspontját, addig a Gorgiaszban már nincs helye a hedonista színezetű etikának. Itt már az aszketikus filozófus áll szemben a hedonista politikussal.

Ráadásul vitájuk tárgya, a gyönyör kettejük alkati és intellektuális konfliktusában sincs jelen. Szókratész és Kalliklész személyes álláspontjai között nem lehetséges olyasféle erotikus cserekereskedelem, mint amilyen nincs eleve kizárva A lakoma Szókratésze és Alkibiadésze között. Ahogyan azt maga Szókratész is bevallja a („Démosz” név jelentését kiaknázó) szójátékkal spékelt tükrös párhuzamban: „…mindketten szeretünk, és mindegyikünk kettőt. Én Kleiniasz fiát, Alkibiadészt és a filozófiát; te pedig az athéniakat és Pürilampész Démoszát.” (481d) Mivel Kalliklész nem szerelmes Szókratészba (hiszen Démoszt szereti), Szókratész sem lehet hatással Kalliklészre, nem tudja Erószt segítségül hívni a másik meggyőzéséhez, a dialóguselv műfaji sikerének beteljesítéséhez; ahogyan azt A lakomában megteheti, és rendhagyó módon, jócskán ironikusan meg is teszi a szerelmes Alkibiadésszel – aki szerint hozzá Szókratész mindig „nagyon csúfondárosan (eirónikosz), a maga szokott, sajátságos módján” szól. (218d, Telegdi Zsigmond fordítása) Most azonban – Erósz magnetikus ereje híján – hatástalan marad Szókratész minden filozofikus erőfeszítése, még püthagoreus zamatú okfejtése, hosszú-hosszú rábeszélő beszéde is („KALLIKLÉSZ: Csak beszélj, beszélj, barátom!” – 507a) a rendezettség, a harmónia egyszerre makro- és mikrokozmikus érvényéről.

És ha mindezen tagadhatatlan kommunikációs nehézségek ellenére mégiscsak a vita logikai menetére figyelünk, akkor is világosan kirajzolódik előttünk a dialóguselv határa – más szóval a műfajváltás szükségessége. Szókratész végső, eldöntendő kérdése így szól: „Fejtsd ki tehát, mire akarsz serkenteni, hogyan törődjem városunkkal? Szembeszálljak az athéniakkal, hogy jobbá tegyem őket, mint valami orvos? Szolgáljam őket, s kedvükben járjak?” Amire Kalliklész ekképp válaszol: „Azt mondom, szolgálj nekik.” (521a) Az igazságtalanság elkövetése, vagyis a szofisták, szónokok és politikusok elvtelenül populista hízelgése helyett viszont Szókratész az igazságtalanság elszenvedését, végletes formában a halált választaná, miként később majd választja is (ahogyan azt Platón egykor tanítványként láthatta, most pedig szerzőként előrevetíti): „De ha azért érne halál, mert nem értek a hízelgő szónokláshoz, tudom, könnyen elviselném sorsomat. Mert a haláltól nem retteg senki, ha nem esztelen s gyáva. Csak az igazságtalanság elkövetése félelmes, s a legfőbb rossz az, ha a lélek jogtalan cselekedetek alatt görnyedve száll le az Alvilágba.” (522e) És itt következik a dialógus egyik legfontosabb mondata, amelynek nyomán a logikai értelemben vett kudarc, a dialógusműfaj kudarca, esztétikai értelemben mégiscsak sikert gyümölcsöz, egy új monologikus műfaj, a költői elbeszélés sikerét: „Ha akarod, ezt egy elbeszéléssel [valójában beszéddel: logon] is bizonyítom.” Amit Kalliklész ekként nyugtáz (mégpedig utolsó szavaival, hiszen ezután a Gorgiaszban már csak Szókratész beszél): „Vitánkat úgyis befejeztük. Csak mondd el!”

A fontos ügyek – végső soron sikertelen – megvitatása befejeződött. Kezdődhet hát a mese! Mégpedig – Platón későbbi szavaival (Timaiosz, 29b–d) – a valószínű beszéd (eikosz logosz) vagy valószínű elbeszélés (eikosz müthosz) hangfekvésében; ami immár tényleg pusztán gyönyört okozhat a gyönyörpárti Kalliklésznek vagy éppen a dialógus olvasójának. Persze maga Szókratész úgy véli, hogy a túlvilági Boldogok Szigetéről szóló monológ igazságot rejt magában, még akkor is, ha Kalliklész nem így gondolja: „Hallgasd hát, mint mondani szokás, a szép szót (kalou logou). Te valószínűleg mítosznak (müthon) tartod; de én igazságnak, és mint igazat adom elő.” (523a) Az alvilági igazságszolgáltatás meséjét Szókratész végül így értékeli: „Engem ez a beszéd meggyőzött, Kalliklész…” (526d) De ne csupán a mesemondó elégedettségét nézzük saját magával, saját mesemondói teljesítményével, hanem a hallgatóság, azon belül elsősorban Kalliklész sejthető érzéseit is: „Mondhatod erre, hogy vénasszony meséje (müthosz), és megveted. Nem csodálnám, ha félvállról vennénk, ha sok kutatás után bár, de tudnánk valami jobbat és igazabbat találni helyette.” (527a) És noha Szókratész a későbbiekben szeretné a mesét lecserélni valamely igazabb típusú beszédre, valamiféle dialektikus filozófiára, ámde egyelőre mégiscsak kénytelen megelégedni vele. Ugyanakkor a mesét (saját magának elmondott saját meséjét) ő meggyőzőnek, igaznak tekinti, s teljes hittel vallja, miközben ügyesen átúsztatja beszédét a jelképes mesemondásból egyfajta erkölcsi szónoklatba: „…hogy jobban óvakodjunk igazságtalanságot tenni, mint elszenvedni. Hogy elsősorban törekedjünk jók lenni, magánemberként és a közéletben is, ne csak színre, hanem igazán; ha pedig valami rosszat követünk el, bűnhődjünk meg érte, s ez a második legnagyobb jó azután, hogy igazságosak vagyunk: igazságossá válni és megbűnhődni. És ne hízelegjünk sem magunknak, sem másoknak, sem egyeseknek, sem a tömegnek. S hogy akár szónokolunk, akár mást teszünk, mindig az igazságosságot tartsuk szem előtt. Fogadd meg hát szavaimat…” (527b–c) És így tovább, töretlen, egyszemélyes, monologikus, szónoki pátosszal, egészen a dialógus záró mondatáig: „Ezt kövessük mi is, és a többieket is erre szólítsuk föl; arra pedig, amit nekem bizakodva ajánlottál, ne is gondoljunk, mert annak semmi értéke sincs, Kalliklészem!” (527e)

A szimbolikus érvényű mese abszolút értékére vonatkozó végső felszólítás valódi címzettje viszont mégsem Szókratész „Kalliklésze”. Hanem Platón olvasója. Mely olvasó lehet akár az a korinthusi földműves is, aki Arisztotelész anekdotájában éppen a platóni Gorgiasz hatására lett platonikus filozófussá. (Vö. Nerinthos fr. I) Az eke szarvát odahagyó földművesre hivatkozó Platón-monográfus szerint a korai dialógusok retorikai fókusza az olvasóra irányul, amennyiben Platón „úgy szerkesztette a »népszerű« dialógusokat a Lakhésztől A lakomáig, hogy felneveljen egy olyan olvasóközönséget, amely később majd képes lesz belépni a Phaidón és az Állam jóval idegenebb filozofikus világába”. (Charles H. Kahn: Plato and the Socratic dialogue. The philosophical use of a literary form. Cambridge, 1996, 58.) Eszerint Szókratész záró meséjének, és azzal együtt persze az egész dialógusnak, nem az aktuális beszélgetőtársra, Kalliklészre lehet hatása, hanem a potenciális olvasóra – ránk éppúgy, mint egykor a korinthusi földművesre. S így a meggyőzéselvű és tanító retorika kudarca tényleg a gyönyörködtető s így hatáselvű, sőt értelmezésközpontú befogadásesztétika sikerét jelentheti. S innen nézvést Szókratész nem is annyira kioktatva meggyőz vagy elhitet (pithanon), mint inkább gyönyörködtetve valószínűsít (eikosz).

És ezen a ponton – a meggyőzés retorikájától immár végérvényesen elmozdulva a befogadásesztétika irányába – nem kell feltétlenül egyetértenünk a szónoklatot és a költészetet lényegében azonosító Szókratésszal, aki szerint a költészet is csak olyan hamis mesterség (tekhné), egyfajta „nyilvános beszéd (retoriké démégoria)” volna, amely gyönyörködtet ugyan, de nem használ: „A szónoklás olyan nemére akadtunk tehát, amely gyermekek, asszonyok, szolgák s szabad emberek tömegéhez egyaránt szól, csakhogy nemigen vagyunk tisztelettel iránta, mert hízelgésnek nevezzük.” (502d) A retorikaellenes deklarációnak látványosan ellentmondó retorikus akció, Szókratész gyönyörködtetve valószínűsítő meséje valójában a költő Platón érdeme, aki olvasóként szabadít fel, szólít fel minket a dialógus értelmezésére. Akárcsak a beszélgetőtársai felett bábáskodó Szókratész, aki viszont mintha most nem találna fogást Kalliklészen.

A bábáskodó filozófus tehát végső soron – a költő Platónnak köszönhetően – leginkább a mi bábánk. Nem pedig Kalliklészé. Meg persze nem azé a Szókratészé, aki esetenként bizony – egyfajta önbábáskodó (automaieutikus) hevülettel – jócskán magabiztosnak tűnik: „Már előbbi vitatkozásunk folyamán is úgy láttam ezt a dolgot, ahogy most mondom, s hogy durvábban szóljak, vaserejű és legyőzhetetlen okok kapcsa tartja össze, legalábbis úgy tűnik. S ha nem tudjátok szétfeszíteni ezt a kapcsot – sem te, sem más fiatalabb, erősebb –, nem beszélhetünk e tárgyról helyesen, ha nem azt mondjátok, amit én.” És noha Szókratész önironikusan bevallja saját egyedi álláspontja nyilvánvaló esetlegességét: „Én tudniillik, hogy mindig ugyanazt ismételjem, valóban nem tudom, mi itt az igazság…”, ámde mégis így folytatja, immár korántsem önironikusan: „…de akivel csak beszélgettem, mint most veled, mind nevetségessé vált, ha más véleményen volt.” (509a–b) Még ha ez nem is annyira Szókratész „vaserejű” logikájának, mint inkább Platón mézédes költői nyelvének volt köszönhető. A Gorgiasz – és a korai Platón-dialógusok – sokak által hangoztatott aporetikus-negatív jellege, a dialóguselv kudarca, egyúttal olyan potenciális pozitivitás, amely ráadásul jókora aktuális pozitivitást is felmutat: megannyi esztétikai értéket, szépséget.

A dialógus olvasóját tehát nem is annyira Szókratész logikai érvei, mint inkább Platón szépírói erényei nyűgözik le, vagyis az ábrázolt Szókratész (és persze Kalliklész) jelleme, viselkedése, beszéde, meséje. Mint ahogyan a Gorgiasz XIX. század végi magyar fordítója, az irodalomkritikus Péterfy Jenő is a „finom pszichológiai művészettel rajzolt jellemről”, az „élet fuvalmáról”, a „logikát idomító nyelvbeli kifejezésről”, az ábrázolt Szókratész „személyének igazságáról” beszél. (Platón Gorgiasza. In: Válogatott művei, Budapest, 1983, 257–268.) Vagyis nem a szókratészi „vékony logikai szálakon függ a dialógus értéke”. (267.) Hanem a platóni ábrázolás fikciós logikájának szálán, annak megannyi figuratív és narratív szépségén. Platón nyelvművészete mintegy erotizálja, magnetizálja az olvasót – ahogyan az A lakoma-beli Diotima híres Erósz-beszédében vagy az Ion szókratészi mágneshasonlatában áll. Platón szépirodalmi beszéde a leírtak igazságértékére nézvést pusztán vélekedést (doxa) vagy hivést (pisztisz) kelthet az olvasóban (no meg persze jókora gyönyört [hédoné] a leírtak nyelvi szépségének köszönhetően) – ahogyan azt a Phaidrosz íráskritikáját az élőbeszédre is kiterjesztő, politikai szkepszistől ízes Hetedik levélben olvashatjuk: az elgondolandó eszméhez képest mindenképpen fogyatékos lesz az elgondolt gondolat, amelyhez képest viszont a mondott szó lesz töredékes, amelyhez képest viszont a leírt szó tűnik még csonkábbnak: „Ezért aki eszénél van, sohasem fog bátorságot venni magának arra, hogy a gyarló nyelv formájába öltöztesse, amit szellemével megfogott, s még kevésbé abba a merev formába, amely az írásba rögzített nyelv tulajdonsága.” (343a, Faragó László fordítása)

És mi, olvasók éppen ezen a legalsó fokon, a „merev forma”, az írás (nulla) fokán, vagyis a lehető legrészlegesebb módon áhítozunk arra, amihez már eleve sem lehetne maradéktalanul hozzáférni. És ki volna az a bátor szívű olvasó (valamiféle strukturalista műveltségű super reader), aki visszavezetné az írás szépségét az elgondolandó értelem teljességéhez. Amihez persze mások, egyéb olvasók segítségét is igénybe vehetné. Azaz beszélgethetne velük. Azaz megvalósíthatná a Gorgiaszban megbukott szókratészi dialóguselvet. Azaz megteremthetné a szókratészi (és platóni) filozofikus beszéd ideális műfaját, vagy legalábbis annak befogadói-kommunikációs szimulakrumát (mellesleg a modern vagy posztmodern társadalom kommunikációs közösségének egyre sürgetőbb eszméjét hangoztató Jürgen Habermas legnagyobb örömére). És tehetné mindezt ráadásul az ideális szóbeli műfaj (a szókratészi dialógus) kudarcát elfogadó, ámde egyúttal egy reális írásbeli műfajban (a platóni szókratészi dialógusban) megváltó Platón jóvoltából.

A tanulmány második részét februári számunkban olvashatják.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges