Gács Anna igen csinos könyvének borítóján Paul Klee A síró nő című képét látjuk. És nem valamelyik angyalosat, mondjuk az Angyal alakulófélbent (Engel im Werden). Persze a nemtelen, ráadásul alakuló angyal és a síró, mert (talán) megbántott vagy megalázott nő között sejthetünk valamiféle általános összefüggést; például azt, hogy – Rilkét idézve – mindenkit (sírót vagy nevetőt, nőt vagy férfit) bizony bábként rángatnak, és lehet, hogy egy angyal.
„A tárgy, legyen az fejesvonalzó, vers vagy országzászló, felületet ad a gondolkodásnak, ezen a felületen gondolunk olyasmiket, aminek egyébként nem lenne szava, s ilyen értelemben nem más a tárgy, mint a beszélni nem tudó állati ösztönök és formátlanul sötét személyes érzelmek megfogható jele, megformálódásuk helyszíne, terepe, tán csak ürügy és nem maga az ügy.”
Nádas Péter mondata az Emlékiratok könyvének ’56-os fejezetében található, ott tehát, ahol már 1986-ban olvashattuk a botrányos szót: „forradalom”, mely szó – túl a botrányon – elsősorban „ürü
Az 1973. VII. 27-es keltezésű, 482/73-as iktatószámmal ellátott lektori jelentés szerzője szerint a Kertész Imre által benyújtott Sorstalanság című kézirat „élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült, pedig a téma iszonyatos és megrázó”; s ez többek között a „rosszízű mondatoknak” köszönhető, amelyek „nagy része ügyetlen, körülményesen fogalmazott”.
Kölcsey Ferenc óta tudjuk, hogy nem árt, ha az ember sokat ír, ám arra is ügyeljen, hogy még többet olvasson, de a legeslegtöbbet a gondolkodásra szánja. Laci, rólad mindenki tudja, hogy nagyon sokat írsz, s ha lehet, még többet olvasol. Jut-e időd a gondolkodásra? Vagy a Kölcsey-féle hierarchizálás esetedben tarthatatlan volna, amennyiben nálad ez a három tevékenység nem választható szét, sokkal inkább összefonódik és együttműködik?
Írás közben is, meg olvasás közben is szoktam gondolkodni.
Ha A Jégmadár című könyv szerzőjének az volt a szándéka, hogy szatirikus ellenutópiájában kegyetlenül kigúnyolja a Reménytelen Négyezer Év, valamint a rá következő Talizmán Valóság történelmének minden egyes eseményét és szereplőjét, beleértve a történet két regénybeli tudósítóját is: akkor vállalkozása teljes sikerhez vezetett. Amennyiben (tudatosan) agyonbonyolított szatirikus regénye egyúttal önmaga (öntudatlan?) szatírája lett. Egyszóval Spiró György szinte olvashatatlan könyvet írt.
„…minden restelkedés nélkül beavatott a maga családfájába, csak azért, hogy imponáljon nekem, vagy máskor, felhúzva nadrágszárát, hagyta, hogy karcsú bokája, amely nemes volt, akár a bor, megsemmisítően hasson rám.
Mivel úgy gondolom, hogy egy nyíltan polemikus szellemű kritikai kötet bírálójától az a legnagyobb méltánytalanság, sőt tiszteletlenség, ha saját kritikájából kihagyja a polémia szellemét, a következőkben – az egyértelmű és lelkes elismerésen túl – polemikus formába: a jogi értelemben vett vádolás (accusatio) és védelem (defensio) kettősségének retorikai sémájába kalapálom mondandómat.
Oravecz Imre vaskos könyve már megjelenése pillanatában jókora ovációt váltott ki olvasóiból. Volt, aki az (immár kismonográfiát is kiérdemlő) életmű folytonosságában vizsgálta. Volt, aki az úgynevezett népi irodalom későn hozott gyümölcseként fogyasztotta. Volt, aki a valóságábrázoló olvashatóság dogmáját látta benne igazolódni. S volt, aki mindezen markáns véleményektől feltüzelve vette kézbe a Halászóembert. S most ilyen olvasónak mondanám magam én is.
Kedves Barátaim!
Megtisztelő kérdéseitek közül megpróbálok néhányra válaszolni, vagy talán inkább elmorfondírozni azokon.
Lenyesegetve vagy fel sem fogva leveletek aktuális-politikai allúzióit, számomra az általatok hajszálpontosan előállított általános (érvényű) kultúravízió tűnik átgondolandónak. Nevezetesen a magas- és a tömegkultúra – sajnálatos, ámde letagadhatatlanul létező szembenállása, s ezáltal – még sajnálatosabb, ámde szintúgy letagadhatatlanul érvényes – szembeállíthatósága.
József Attila 1926-os versének első sorában tulajdonképpen nincs semmi különös, semmi látnivaló. Azazhogy mi nem látunk benne semmi különöset. Azazhogy nem látnánk benne semmi különöset akkor, ha nem versként olvasnánk a metaforát, ha pusztán a látványra, a puszta látványra figyelnénk, és nem a látás módjára, a költő látásának és láttatásának módjára. Ámde nem tudjuk nem meglátni a lenyűgöző tényt: szerzőnk szavakkal teszi teljességgel láthatóvá – belső szemeinknek – azt, ami egyébként – külső szemeinkkel – teljességgel láthatatlan.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
8 év 4 óra
10 év 25 hét
10 év 29 hét
10 év 29 hét
10 év 30 hét
10 év 30 hét
10 év 30 hét
10 év 32 hét
10 év 33 hét
10 év 33 hét