Bazsányi Sándor

Nyomtatóbarát változat

Az 1973. VII. 27-es keltezésű, 482/73-as iktatószámmal ellátott lektori jelentés szerzője szerint a Kertész Imre által benyújtott Sorstalanság című kézirat „élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült, pedig a téma iszonyatos és megrázó”; s ez többek között a „rosszízű mondatoknak” köszönhető, amelyek „nagy része ügyetlen, körülményesen fogalmazott”. Tehát, még egyszer, tömören: „...nem (...), pedig...” A méltatlan forma és a („pedig”) méltó tartalom ideologikus kettősségét a lektor az „enyhén furcsa” „főhős” és az egészséges lelkületű „olvasó” figuráinak hamis, mert fiktív szembeállításával fokozza, s így jut el villámgyorsan a biztos végkövetkeztetésig: „Kéziratát ezért visszajuttatjuk Önnek.”

Ám ha nem a tükrözésközpontú, az ember nembeli lényegét megtestesítő „olvasóra” hivatkozó, vulgármarxista esztétika kettős látásával olvassuk Kertész könyvét, akkor – hogy ne legyen olyan egyszerű az ügy, ahogyan a 482/73-as számú műelemzés mutatja („pedig”) – azon nyomban felszaporodik a regényt övező személyek száma: van a kamaszgyerek, aki megjárta Auschwitzot; van a felnőtt, aki erre visszaemlékezik, majd könyveket, olykor zenés vígjátékokat ír, vagy éppen fordít; van a szerző, aki felel a Sorstalanság című regényért; és van az elbeszélő, aki egyébként azonos a „főhőssel”, aki viszont nem teljesen azonos önmagával, önmaga sorsával (ezért viseli a könyv a Sorstalanság címet). Van továbbá a 482/73-as ügyirat olvasója, aki teljes lelki nyugalommal beszél arról az „olvasóról”, aki „bosszankodva” olvassa Kertész „ügyetlen, körülményesen fogalmazott” mondatait. De ami a legfontosabb, van az összes többi olvasó, akik nem feltétlenül „bosszankodnak” Kertész „rosszízű mondatain”. És van még persze a sok-sok nem-olvasó, akik közül most már – jól tudjuk, miért – egyre többen válnak olvasókká. És van végül A kudarc című regény szerzője, aki egyúttal a Sorstalanság írója, s egyúttal újra-olvasója. Aki szerint „egy regény – már pusztán a természeténél fogva – csakis akkor mondható regénynek, ha közvetít valamit”. Ugyanakkor azt is tudja, hogy „önmagunk számára sohasem közvetíthetjük önmagunkat”: „Engem nem a regénybeli vonatom vitt Auschwitz felé, hanem a valóságos.” Következésképpen: „...ma már világosan látom, regényt írni annyit jelent, mint másoknak írni – azoknak egyebek közt, akik visszautasítják.” Így például a – most már nevezzük így – 482/73-as olvasónak, aki – Kertész szavaival – a „mondatok előtti” „nyers történésre” hivatkozva utasítja el a regény „mondatait”, amelyek pedig „képzeletbeli történést tartalmaznak”, „egy képzeletbeli marhavagont, egy képzeletbeli Auschwitzot és egy képzeletbeli tizennégy és fél éves fiút” („...holott ez a tizennégy és fél éves fiú valaha én magam voltam...”).

A 482/73-as olvasó által inkriminált „rosszízű mondatok” tehát A kudarc szerzőjének, azaz a Sorstalanság újraolvasójának (s még sok-sok olvasójának) szemében „elképzelt szerves rendben illeszkednek egymás mellé”. Mely „szerves rend” többek között a fent részletezett nyelvi-szemléleti áttételekből következő bonyodalmakat, Ottlik elhíresült fordulatával: az „elbeszélés nehézségeit” hivatott gondozni; s éppen innen fakad a mondatok (látszólagos) „ügyetlensége” és (akartan) „körülményes fogalmazása”. A 482/73-as által emlegetett „élményanyag” birtokosa azonban Kertész szerint elveszítette a nyelvét, mondhatjuk úgy is: elvették tőle, miként a saját sorsát is, s így képtelen megszólaltatni a nyelv által közvetítendő „élményeket”, sőt eszméket – ahogyan azt például a hamisan moralizáló 482/73-as elvárja, és teszi is a maga jelentésében. Pilinszkyvel szólva: „Nem betű a betű. / Nem mondat a mondat.” Tudniillik nincs az „élménynek” nyelve, eszmei fedezete. Azazhogy nem közvetíthető az „élményanyag” úgymond jóízű mondatokban. Éppenséggel az „élményanyag” nyelvi közvetíthetetlenségének a tapasztalata volna a legtöbb, ami elérhető, kifejezhető – a nyelvben. Így tehát mégiscsak van mondat és van nyelv. Úgy is mondhatnánk, hogy csakis a nyelv, a mondat van, mivel maradt önmagában. Azon belül a „rosszízű mondatok” modorosan grammatizált-retorizált, ámde éppen így: „szerves rendje”, teszem azt, az alábbi összetett mondaté, amely a koncentrációs táborban fogyó-romló-pusztuló test látványát övezi.

„Rá se bírtam már nézni, valami meghasonlott érzés, egyfajta szörnyűködés nélkül; idővel ezért is nem vetkőződtem már le, hogy megmosakodjam, eltekintve az ily fölös fáradalmak iránt való minden kelletlen húzódozásomtól is, aztán a hidegtől, no meg, persze, a cipőtől.”

Az összetett mondat két részre bontható, pontosvesszőn innen és túl. Az első egység a kifejezhetetlen (hiszen felfoghatatlan, sokak számára túlélhetetlen) „élményanyag” egészére utal modorosan – a keresett szóhasználat és a körülményeskedő módosítószavak, vagyis a nyelv marginális nyelvi elemei révén: „valami meghasonlott érzés”, „egyfajta szörnyűködés”. Míg a mondat másik fele, ha lehet, még provokatívabban mond le a borzalom ábrázolásáról vagy megmagyarázásáról, netán moralizáló-humanisztikus domesztikálásáról, azaz mintegy hátat fordít a „szörnyűség” egészének: az elgyötört test sokkoló látványának; csak hogy ezáltal a – továbbra sem magyarázható, csupán regisztrálható – részletekre: a test kényszerűségeire, azon belül a mosakodásra, a fáradságra, a hidegre és végül egy ruhadarabra összpontosítson. S teszi mindezt négy centripetálisan szűkítő grammatikai fokozatban: „...idővel ezért (...), hogy...” – „...eltekintve...” – „...aztán...” – „...no meg, persze...” És így jutunk el végül a kifejezhetetlenül „szörnyű” egésztől az ábrázolható részletig, a cipőig, amelyről bővebben – s más koncentrációs tábori ruhadarabok társaságában – az idézett mondatra következő bekezdésekben olvashatunk.

Kertész „rosszízű” gondolkodás- és fogalmazásmódjára általában is jellemző a fenti mondatszerkezet, amennyiben nála gyakran az egész és a rész megcserélésének retorikai alakzatáról, a synecdochéról van szó – a legtágabb, ugyanakkor a legpontosabb értelemben. A pars pro toto jegyében a pusztuló test látványát képviselő, de valójában inkább eltakaró ruhadarab, a cipő (a pro kettős jelentésében) egyszerre áll a „szörnyűség” helyett és a „szörnyűség”-ért: az „élményanyag” moralizáló-humanisztikus „művészi megfogalmazása” helyett, ámde a megfogalmazhatatlanság „élményének” megtapasztalásáért. S ez a retorikai minimálprogram működteti Kertész mondatait, Kertész regényét. Ámde egyúttal ez a program a legtöbb, ami nyugodt lélekkel vállalható az Auschwitz utáni nyelvi kiforgatottság állapotában. Nem is beszélve arról, hogy a lemondás az egész „megfogalmazásáról” végül is jókora bőséget eredményez a részletek oldalán; mely bőség persze lehet, hogy némelyek szemében, mint amilyen például a 482/73-as olvasó, „rosszízűnek” bizonyul. De ez a „rosszízű” választás végső soron, ha negatív bizonyítékként is, mégiscsak a Kertész-mondatok „elképzelt szerves rendjére” utal. Mely rend hangsúlyosan nem a valóságos világban átélt borzalom moralizáló felhánytorgatásának vagy elnyugtatásának, ehelyett: megrendítő szépirodalmi emlékművének a rendje.

(Az idézetek Kertész Imre A kudarc és Sorstalanság című műveiből valók.)

• A mi Nobel-díjasunk