Bazsányi Sándor

Nyomtatóbarát változat

Ha A Jégmadár című könyv szerzőjének az volt a szándéka, hogy szatirikus ellenutópiájában kegyetlenül kigúnyolja a Reménytelen Négyezer Év, valamint a rá következő Talizmán Valóság történelmének minden egyes eseményét és szereplőjét, beleértve a történet két regénybeli tudósítóját is: akkor vállalkozása teljes sikerhez vezetett. Amennyiben (tudatosan) agyonbonyolított szatirikus regénye egyúttal önmaga (öntudatlan?) szatírája lett. Egyszóval Spiró György szinte olvashatatlan könyvet írt. S ez roppant meglepő, ha előző nagyregényei, Az ikszek és A jövevény után vesszük kézbe a hétszáz oldalnyi szó- és ötletzuhatagot.

Adva van tehát egy író, akinek neve alatt megjelenik egy regény, amelynek utolsó fejezetét egy Spiridon Gorgos Sophieson (vö. „Bölcs” Spiró György) nevű írástudó jegyzi, aki egyúttal fia a könyv többi fejezetét megíró történész Andrew Shonasonnak, aki viszont a két plusz nemi szervvel felvértezett, majd madárrá „vedlített”, s végül „élővé balzsamozott” Bisztó Zsonna („világnyelven”: Saint Shona Bisto) szentéletrajzát író Vonna Bollog iránti tiszteletből felvette a Bollog Shonason nevet. Azonkívül további írók és művek bukkannak fel a könyvben; például Villa Farko (vö. François Villon), aki mögött valójában több személy rejtőzik, például a madarak megszállott híve, Tudory Déridő (vö. Tandori Dezső), akinek válogatott verseit a There Ain’t No Cure for Dove címen adták ki (vö. Leonard Cohen There Ain’t No Cure for Love című dalával). De hiába a szerepjátszó bújócska, nem kerülhetjük meg a kérdést: ki a felelős valójában a hétszáz oldalas elmeszüleményért? Ki teszi próbára az olvasók türelmét? Akik közül az egészségesebb természetűek előbb-utóbb talán fel is adják, a bonyolultabb lelkűek pedig nem is annyira önfeledten, mint inkább megszállott módjára fenekednek neki a regénynek. S ilyen romlott lelkű befogadó volna a penzumra robotoló kritikus is, aki viszont most saját olvasói rossz közérzetét váltja közérdekű tudósításra.

Könyvünk témája az „ember antropológiai förtelmessége” – mint volt Petroniustól Swiften keresztül egészen Hamvas Béláig – a „sok ezer Reménytelen Év” történetébe ágyazva. A szűkebben vett játéktér pedig az „Elsötétülés kora” (nagyjából a regény olvasójának közeljövője), szereplői pedig: az amerikaiak és a rosszlandiak, továbbá a nyugat-balkáni ugarok (fővárosuk a Puna két partján fekvő Kolakmenc, nemzeti költőjük Andrew Body, a Rothadás az Ugaron szerzője) és a rommakákok, továbbá a zsappánok, az örökök és az olibánok, továbbá a zsermánok és a shvádok, és így tovább... A nemzetközi, sőt történelmi horderejű konspirációs bonyodalmak és kataklizmák (mint például a cigányháború) természetesen az extra vaginákkal ellátott tünemény körül szerveződnek. A vég pedig kiábrándító, amennyiben a megvalósult utópia mindig kiábrándító. Talán nem véletlen, hogy a beazonosítható hely- és személynevek között szinte csak Amerika szerepel saját nevén a regényben, lévén az első elbeszélő, Bollog Shonason pozitív utópiája éppen az egykori vezető állam területén létesül, ahonnan nézve a megelőző események (vö. „pre-Talizmán Folklór”, Pre-Talisman Photography, Kaja, Pia és Retyi a Reménytelen Négyezer Évben) csupán lidérces előkészületek a boldog jelenre, a dicső „Talizmán Korszakra”. S mivel extra Talizmaniam non est vita, legfeljebb „AIDS sújtotta néptelen, úgynevezett »koszladék államok«”, egyszóval a „ROW (Rest of the World)”: „Talizmánián kívül ma is ez a helyzet: az amerikai lakosok ma sem tudják, hány földrész is van a Földön, és ott mi van.” (230. o.) Az Iowa City központú Talizmán-síkság az első elbeszélő szerint „felvilágosultan teokratikus társadalom”, radikális szakítás a megelőző „Reménytelen Négyezer Év” megannyi előítéletével, például: „Mi az apaságot nem tekintjük lényegesnek. (…) Nincs pénz, nincs kamat, nincs cserekereskedelem, nincs semmi, ami ember és ember közé állna. (…) Mi egyenlők vagyunk a Véletlenben.” (120–121. o.) A könyörtelenül demokratikus, mert ideológia- és hagyománymentes Véletlen viszont a második elbeszélő, Spiridon Gorgos Sophieson által képviselt negatív utópia szerint csupán „felszíni-Talizmán hit”, egyfajta szükséges előkészület a tulajdonképpeni „Talizmán jövő” rabszolgatartó társadalmára: „Nem a kocka dönt az új Talizmániában, hanem Az, Akinek a Szívében a Kőtalizmán Ott Van.” (683. o.) Az új Talizmán berendezkedés látványos előképét, mindmáig önismétlő prototípusát jelenti újkori történelmünkben az önmagát felzabáló francia forradalom (majdnem) záróakkordja: a Megvesztegethetetlen által celebrált Legfőbb Lény kultusza.

A jelentős (valóságos vagy imaginárius) előképekkel rendelkező világtörténelmi jelentőségű fordulatnak lesz hordozója (vagy elszenvedője) a két plusz „Cuppogó Hónaljhasadékkal” ékes, később Jégmadárrá operált, s végül élővé mumifikált Szent Zsonna. Ezen a ponton eszünkbe juthat Diderot az ő különleges képességekkel megáldott „fecsegő csecsebecséivel”, vagy éppen szerzőnk előző regényének egyik női szereplője, akinek roppant előzékeny hüvelye – a lehetséges élveket fokozandó – nem csupán körkörös, de hosszanti izomnyalábokkal is el van látva. A kérdéses két extraszerv, a CHH (világnyelven: SAH, azaz Suck-in Armpit Hole) egyébként, de nem mellékesen, az elő-Talizmán kor egyik ugar írójának elmeszüleménye, aki bevallottan, már-már nietzschei értelemben „korszerűtlen” figurája egy (hozzá) méltatlan kornak: „Túl jó író vagyok én ezeknek.” (6. o.) Ha tetszik, a Talizmán jövő nem más, mint egy saját korában el nem ismert – alulfogalmazva: sértett, felülfogalmazva: „korszerűtlen” – író agyament ötletének gigantikus következménye, valami olyasmi, ami emberi, nagyon is, sőt túlságosan is emberi. A többrétegű fikció életre hívója tehát egy szimpla pszichológiai helyzet, egyfajta írói frusztrációból fakadó szexuális vágykivetítés, amelyet látványosan képvisel a két elbeszélő világméretűvé nagyított apa-fiú komplexusa: „Ennyiben apám annak a velejéig bűnös Talizmán-kornak a tipikus vándorszolgája volt. (…) De hát mi voltunk az első igazán bátor Talizmánok, és apám szegény, a csikorogva hívő, minket nem is értett volna meg soha.” (673. o.) De persze ez is csak az egyik lehetséges – ráadásul nem is a leglehetségesebb – magyarázata annak, vajon milyen reális erő vagy vágy mozgatja valójában Spiró szertelen regénymonstrumát. A Jégmadár jelentősége talán éppen ebben a minden belső és külső kontrollt nélkülöző, megalomán provokációban rejlik: olyan részleteiben szórakoztató kortárs művet forgathatunk, amely ugyanakkor egészében velejéig idegen. Utópisztikus (korszerűtlen) könyv egy utópisztikus (posztumusz) olvasói körnek. („Túl jó író vagyok én ezeknek.”) S így ember legyen a talpán, aki most önszántából végigolvassa!

Elképesztő nevek, történetek és önismétlő fordulatok: a fokozhatatlan nyelvi és dologi bőség volna tehát az új Spiró-könyv legfőbb vonzereje, mint volt néhány évtizeddel korábban Hamvas Béla Karneváljában; mely szerző persze hogy felbukkan A Jégmadárban, például úgy, mint a Didimusról és Didimáról jungiánus klisékkel értekező „Hommu Goyza, a korabeli jeles ugar borszakértő, szépíró, filozófus, eleven kerti törpe, raktáros, sorjázó segédmunkás, babérfa-metsző, könyvtáros, meteorológus, gyakorló férj és regényíró”. (32. o.) Spiró azonban a karneváli őrület színességét és gazdagságát egyhangú és kietlen masszává, a „Reménytelen Négyezer Év” vezéreszméjéhez könyörtelen következetességgel igazodó Reménytelen Hétszáz Oldallá gyúrja (RHO, világnyelven: Hopeless Seven-hundred Pages, HSP). A regény talán azért ilyen hosszú, mert mechanikusan működtethető, éppúgy, mint a benne ábrázolt valóság. Ami – az írói koncepció felől nézve – nagyon is rendjén van: ilyen a valóságos világ menete, következésképp a valóságos világot szatirikusan értelmező fiktív világ sem működhet másképp, legfeljebb még inkább úgy, hatványozva mintegy az alapszatírát. Ám az olvasói oldalon jócskán maradhat némi tanácstalanság. A befektetett értelmi, sőt fizikai erőfeszítéshez mérten csekély az öröm – no nem azért, mert kietlen a világ, amelyet a regény ábrázol, hanem azért, mert kietlen maga a regény is, ahogyan ábrázol. De hát éppen ez volna a roppant tudatosan választott és hosszan kitartott forma önérvényesítő kényszermechanizmusa, amely hétszáz oldalon keresztül képes egyszerre szórakoztatni és fárasztani, önnön nagy titkát leplezni úgy, hogy közben leleplezi mások kis titkait – ami (le a kalappal!) nem kis teljesítmény.

Megkockáztatható, hogy könyvünk szellemes részletei, ironikus, sőt szatirikus paródiái még nem feltétlenül garantálják a sikert, azaz nem szükségszerű, hogy a meglepő nyitóötletből (a Cuppogó Hónaljhasadék viccéből) világméretű, sőt világfelforgató cselszövevény és szentéletrajz kerekedjék. Noha Spiró könyvében éppenséggel ez történik. Nem is beszélve arról, hogy a két elbeszélő, a hígtalizmán Bollog Shonason és a mélytalizmán Spiridon Gorgos Sophieson sincs igazán egyénítve, azaz nyelvi értelemben meggyőzően elkülönítve egymástól (hacsak nem azáltal, hogy a történész fiú a történész apa bizonyos kijelentéseit utólag kiemeli), lévén mindkettőt a mindentudó és egynyelvű (sokszor egyhangú) szerző bírja szóra. Akinek persze szórakoztató ötletei és lehengerlő nyelvi leleményei révén végül is biztos helye lesz a világ- és magyar irodalom szatirikus regényszerzőinek előkelő sorában. Noha az éles elméjű Diderot-t nem feltétlenül A fecsegő csecsebecsék című szatírájáért tiszteljük. S Karinthy Frigyesnek sem biztos, hogy az Utazás Faremidóba vagy Capillária című munkái volnának az igazi remekművei. Mint ahogyan az sem eldöntött tény, hogy Spiró György nevét éppen A Jégmadár miatt fogják-e jegyezni későbbi korok mérvadó irodalomtörténeti munkáiban, vagy éppen – ha úgy alakulna, akkor főhajtás szerzőnk jövőbe tekintő nyelvi géniusza előtt – Ugarhon Hantáiban.

• Kultúra