Bazsányi Sándor

Nyomtatóbarát változat

Turgenyev regénye az élet ritka és erős pillanatairól, az emberi szív kisimíthatatlan redőinek bonyodalmairól szól. Minderre a mai olvasó kétféleképpen reagálhat: vagy átadja magát a múlt századi történet lenyűgöző sodrásának, legelemibb, és önmaga elől is titkolt érzéseit felszínre hozó hatásrendszerének – ez lenne az irodalombarát hagyományosabb, naivabb és önfeledtebb szerepe – vagy nagyítóüveg alá veszi a történet, és a szerzői beszédmód megfeleltethetőségének problémáját, netán a stilizációs távolságtartás hiányát, s így „dekonstruálja” reflektálatlan olvasói élményét, a mű készpénznek vett „mondanivalóját” – ez lenne a felkészült, gyanakvó, és ugrásra kész literátor feladatköre. Hogy melyik értelmezési lehetőség a gyümölcsözőbb, hogy melyik megközelítés tesz leginkább eleget az úgynevezett időszerűség követelményeinek, nos, mindezekre a kérdésekre nem mernék válaszolni, vélvén megválaszolhatatlannak őket. Ehelyett csak azt mondom, hogy jelen esetben az önfeledt olvasó álcáját öltöm magamra, mely álszent gesztussal ugyanakkor azt is elárulom, hogy nem lehetek ment’ a tudatos irodalomértés „romlottságától” sem. És hogy még inkább alátámasszam pozíciómat, hát bevallom: én el akarom hinni Turgenyev múlt század közepén játszódó regényének rendkívüli pillanatait, hiszen jobbára az ilyen nem valósan megélt, vagy a (mai) valóságban nem teljesen úgy megélt pillanatok tarthatják csak életben bennem azt a nosztalgikus valamit, ami…

A Tavaszi vizek (1872) főhőse, az öregedő és megkeseredett Szanyin egész életét meghatározó ifjúkori kalandjára emlékezik vissza, azaz „gondolkozik az emberi dolgok hiúságán, haszontalanságán”. Rövid idő alatt ugyanis volt szerencséje megtapasztalni az egyébként oly nehezen megtapasztalhatót, a szerelmi érzések teljes skáláját megszólaltató szenvedélyhullámzást, amelynek két egymástól távol eső tárgya: az angyali szépségű, szelíd olasz leány, Gemma és az orosz földbirtokosnő, Marja Nyikolajevna, a „félig orosz, félig cigány, erős, kivirult női test bűbája”. Szanyint mindkét lényhez/jelenséghez leküzdhetetlen szenvedélyek fűzik, csak éppen másféleképpen: a tiszta és naiv, szerelmi érzet (Szanyin „lelki életének jobbik fele”), valamint a mindenféle gátat, így az előbbi kedélyállapotot is elsodró, pusztító szerelmi rajongás és kéjáradás (a főhős „lelki életének ártalmasabb része”) mégis egy történetté kerekedik.

„De legjobban azon csodálkozott: hogy lehetett ő tegnap más, mint amilyen ma? Úgy érezte, hogy »örökké« szerette Gemmát – és éppen úgy szerette, mint ma.” – A történet első egységének arcpirítóan kedves, és őszinte pillanatai (a szerelemérzetre fokozatosan rádöbbenő Szanyin lélekrajza, a törékeny és tiszta Gemma megfestése, az egyre intenzívebbé váló jelenetek atmoszférája, valamint az érzések kiteljesedését kísérő személyek, például az operai gesztusokkal kitűnően ábrázolt Pantaleone szerepeltetése) a főhőssel együtt az olvasót is arról győzik meg, hogy létezik ilyen, mármint hogy elképzelhető, hogy lehet ilyen, vagyis feltételezhetjük, hogy nincs kizárva egy ilyen zamatos és hamvas szerelem esélye. Noha a lovagias párbaj, vagyis a voltaképpeni, látszatkomédia során Szanyint valami mégis feszélyezi: „Síkraszállt Gemmáért, megvédelmezte… Ez így van; s mégis bántotta valami a lelkét, szégyellte, sőt restellte magát.” – A folytonos belső kétség (Szanyin lélekrajza) és az elbűvölő külső eseménysor (a szerelmi történet) együtt építkezik, csakhogy az utóbbi egyre inkább elsodorja az előzőt. A jobbágyait eladni szándékozó földtulajdonos (aki „nem is egyszer biztosította őket, hogy soha semmiért nem adja el a parasztjait, mert az ilyen eladást erkölcstelenségnek tartja”) terve, valamint az operaian patetikus Pantaleone elítélő gesztusai finoman előlegezik a szerelmespár viszonyának törékenységét, a nemes érzemények pillanatnyiságát, esetlegességét.

A szerelmi történet váratlan fordulatát a Turgenyev-mű egyik legérzékletesebben megrajzolt alakjának felbukkanása jelzi, aki nem más, mint a vonzó Marja Nyikolajevna férje: „Széles sárga arc, fehér szempillájú és szemöldökű, apró disznószem, kurta, lapos orr, vastag, szinte egymáshoz ragadt ajkak, kerek, szőrtelen áll s ez a savanyú, ernyedt, bizalmatlan arckifejezés, ő az valóban: Ippolit Polozov!” Az ifjú vőlegény birtoka és jobbágyai eladása érdekében furcsa házasságba nyer bepillantást, amelynek összetartó ereje valamiféle romlott és hallgatólagos egyezség a feleség szabadság iránti szükséglete és a férj mélyen filozofikus, már-már oblomovi tunyasága között. Szanyin fokozatosan a szabad és elragadó asszony hálójába gabalyodik, elveszíti hűségét és eszét, illetve a maradékból pusztán arra futja, hogy időnként a Gemma iránti – immár ki tudja, milyen tartós? – érzéseiről győzködi erőtlenül magát: „De azzal nyugtatta meg magát, hogy… örökre elválik ettől a bogaras nőtől – s elfelejti ezt az egész szamárságot. Gyenge emberek, ha magukkal beszélnek, szívesen használnak erélyes kifejezéseket.” A regény csúcspontja a főhős és Marja Nyikolajevna közös lovaglása, melyben a tájat és Szanyint egyaránt uralma alá hajtó amazon hideg elszánással, ám ugyanakkor elemi szenvedéllyel teljesíti be tervét: rabjává teszi a házasságra készülő fiatalembert, aki akaratvesztve, s tudván tudva megalázó és ideiglenes pozíciójának természetéről, másnap reggel már a postakocsi pótülésén kucorogva követi Párizsba a belső üléseken kényelmesen elhelyezkedő végzetes házaspárt (akik egyébként fogadást kötöttek elcsábításának eredményére). Ezután, ahogyan mondani szokás, felgyorsulnak az események, néhány adat alapján értesülünk hősünk rövid és csúfos pályafutásáról Marja Nyikolajevna oldalán, majd újra az öregedő Szanyint ismerjük fel, aki levelet ír az Amerikában élő boldog családanyának, ifjúkori szerelmének. A regény utolsó néhány oldala már nem az emlékező Szanyiné, hanem a mindent tudó elbeszélőé, aki nem kerekíti le megnyugtatóan az epilógust: „…Híre járt, hogy eladja birtokát, s készül kimenni Amerikába.” De bármi történjék is, a múlton már nem változtathat. És hogy mi lehet a bűnbánó Szanyin jövője, azt az orosz regényíró nem köti a kíváncsi olvasó orrára. Lemondva az ifjú és forrófejű Szanyint dorgáló, képmutató morálpedagógiai fejtegetésekről és ama általánosító szentenciáról, miszerint: „Férfitársaim, óvakodjatok a Marja Nyikolajevnához hasonló viperák által felkorbácsolt szenvedélyek ártó hatalmától, és maradjatok hű Gemmátok mellett!” – talán elég befejezésül a regény két jelenetére utalnom: arra, amelyben Szanyin és Gemma – hiteles bensőséggel – látszólag örök időkre szerelmet vall egymásnak, és arra, amelyben pár nap múlva ugyanaz a Szanyin és Marja Nyikolajevna arc arc mellett, őrült irammal vágtatnak – ki végzete, ki pillanatnyi szeszélyének beteljesedése felé. E kiragadott jelenetek két dologról mindenképpen árulkodnak: az emberi szenvedélyek végtelen tágasságáról, amelyben egy bármily erősnek látszó rajongás sem lehet a biztosítéka annak, hogy a következő pillanatban minden ugyanúgy marad, valamint Turgenyev írói erényéről, arról, hogy milyen érzékletesen tárja elénk emberi nagyságunk és gyarlóságunk finom szerkezetét, lejátszatván az olvasó előtt és helyett valamely végzetes és nagy formátumú „sorseseményt”, így emlékeztetve és kissé pirulásra kényszerítve őt azért, hogy egyre szürkébbé váló, a regénybeli eseményekhez hasonló élményekben szűkölködő hétköznapjaiban mindennek csupán – olvasója. És talán e belátás lehet a mai olvasó legaktívabb viszonya Turgenyev művéhez és az abban felidézett múlt századi történethez, a tiszta és reflektálatlan szenvedélyek igaz rajzához.

• Kultúra