Eleve elvetélt válaszkísérlet

Kedves Barátaim!

Megtisztelő kérdéseitek közül megpróbálok néhányra válaszolni, vagy talán inkább elmorfondírozni azokon.

Lenyesegetve vagy fel sem fogva leveletek aktuális-politikai allúzióit, számomra az általatok hajszálpontosan előállított általános (érvényű) kultúravízió tűnik átgondolandónak. Nevezetesen a magas- és a tömegkultúra – sajnálatos, ámde letagadhatatlanul létező szembenállása, s ezáltal – még sajnálatosabb, ámde szintúgy letagadhatatlanul érvényes – szembeállíthatósága. Hiszen amióta a művészet nem magától értetődő, hanem magyarázatra szoruló jelenség, azaz nem klasszikus-szakrális, hanem modern-profán jelenségek gyűjtőfogalma, azóta bizony a vallás szempontja is csak egy a művészet(ek) sok lehetséges magyarázata közül. Sajnos vagy nem sajnos, de ez a helyzet. Ami persze nem jelenti azt, hogy a vallásos világszemlélet bizonyos elemei nem adhatnák a művészet létrehozásának és értékelésének bizonyos részszempontjait, netán esetenként – pontosabban szólva igencsak ritkán – egyenesen a legfőbb szempontját. Gondoljunk csak például Tolsztoj Szergij atya című elbeszélésére. Ugyanakkor ne gondoljunk A Kreutzer-szonáta programatikusan moralizáló szerzői előszavára. No de nem tudunk nem gondolni rá akkor, amikor leveletekben éppen egy olyan Tolsztoj-tanulmányból ollózott részletet olvashatunk, amely hasonlóképpen előíró értelemben importálja a vallás szempontját a művészet(ek) világába. Noha Tolsztojnak igaza van akkor, amikor keserves kínnal végiggondolja a művészet közösségteremtő küldetésének kudarcát – a modernségben –, ám nem biztos, hogy igaza van akkor, amikor a kritikus látlelet után – tehát még mindig a modernségben – diktatórikusan kívánja érvényesíteni azt a szempontot, amelyik – a modernségben éppúgy, mint a krisztusi eseményt közvetlenül követő időszakban – éppen hogy az ember szabadságára, nem pedig szolgahajlamára számítva kínálja fel nekünk azt, aminél nagyobbat, értelmesebbet és szebbet elképzelni sem lehet.

A kegyelem, úgy mondják, s ha úgy mondják, minden bizonnyal úgy is van: ajándék. Isten, ha valamit, akkor bizonyosan a jót akarja tőlünk, s a jót akarni csakis jól lehet, azaz szeretve, azaz tapintatosan, azaz tiszteletben tartva az ember szabad akaratát, azaz – rövid távon – megadni neki a rosszul döntés szabadságát, azaz – hosszú távon – felkínálni neki a jól döntés lehetőségét. S hogy mi a jó döntés, azt egyedül ő tudhatja. Következésképpen rajta kívül senki más. Még Tolsztoj sem. Sem pedig a mindenkori írástudó, aki mai napság – a Beszélő fogalmával élve – nem más, mint: a magaskultúra (sokszor bizony keserű szájízű) méltóságát és (sokszor bizony kéjjel átitatott) kínját egyszerre hordozó értelmiségi. A kritikus beállítottságú értelmiségi saját tragikus szerepvesztéséről (értsd: a magaskultúra képviselőjének nincs már birtokában a mindenkire érvényes abszolút igazság) csakis ironikusan tud beszélni. Aki nem így látja magát, az feltehetően vagy nem kritikus értelmiségi, azaz dogmatikus elme, vagy pedig kritikus, de gyanakvóan, agresszíven, bosszúállóan és korlátoltan, egy szóval: nem értelmiségihez méltón. Legalábbis nem az önmagával, önmaga legkedvesebb gondolataival is kritikus értelmiségihez méltón. Vagyis nem az olyan értelmiségihez méltón, mint amilyenre én gondolok. Másmilyen értelmiségihez méltón minden bizonnyal. Az általam elgondolt értelmiségi mindazonáltal nem a mindenkire érvényes (s így amennyire meghívó, annyira előíró) Igazság szolgálatára felkent orákulum. De nem is csupán felelőtlen fecsegő. Vagyis azon túl, hogy azt mondja, mint ahogyan ti is azt mondjátok, hogy „a tolsztoji választ pedig – az igazi, vagyis a vallásos művészetért érdemes áldozatot hozni, másfajtáért viszont nem – nem tartjuk megnyugtatónak” –, nos tehát a kritikus értelmiségi ezen remélhetően megszenvedett, és nem csupán a száján motorikusan kicsusszant kijelentésén túl nyílik a számomra, s remélhetően a számotokra is igazán izgalmas kérdések játéktere. Nyilván ezért, vagyis azért küldtétek a felkérő levelet, hogy ne olyan véleményeket halljatok, amelyek retorikus (ál)kérdésekre adott ideologikus válaszok.

A tán kissé szélesre feszített látószögemnek köszönhetően, még ha akarnám, sem tudnám megválaszolni az olyan típusú kérdéseiteket, mint például: „[M]ivel lehet érvelni a magaskultúra közpénzekből való támogatása mellett, vagy ha nem lehet, miért nem?” Noha én is a magaskultúrából élek, mégiscsak vannak kényelmetlen gondolataim, olyasfélék, mint amilyenek Tolsztojnak is voltak, mindazonáltal eszembe nem jutna olyanokat mondani, mint amilyeneket Tolsztoj mondott. A tolsztoji tüske mindenesetre benn van és dolgozik. A kritikus értelmiségi rossz lelkiismerete folyton felébred, és folyton elalszik. Azaz rendre felteszi azokat a kérdéseket, amelyeket rendre nem képes megválaszolni. Például: miért van az, hogy amióta a modern kultúra kibocsátotta magából villódzó ellenképét, a tömegkultúrát, azóta sok esetben nem is annyira önismeretében gyarapodik, mint inkább a manipulálható érvek és ellenérvek formájában továbbörökíti fantomteremtő kettős látását: a magas- és a tömegkultúra ideologikus, hiszen igencsak könnyen átpolitizálható szembeállítását? S ezen a ponton nem tudok nyugodt lélekkel egyértelműen válaszolni a kérdéseitekre, amelyek óhatatlanul a fantomteremtő kettős látás jegyében szerveződnek. Például: „[A]ligha kétséges, hogy ez az egyensúlyteremtés a magaskultúra kárára, a kormánybarát (…), esztétikailag tömegesebb (kis)polgári igényeket kielégítő (…) tömegkultúra javára történik.” (Kiemelések tőlem.) Hiszen aminek rövid távon csak az egyik oldal látja a kárát, az a másik oldalnak hosszú távon szintúgy a kárára válik. Hiszen rövid távon lehet ugyan egyoldalúan előnyös döntéseket hozni, ám így csak a kétoldali váltógazdálkodás hosszú távú kudarcát biztosítjuk be. Saját történetünk kudarcát, ha rajtunk múlik, márpedig csakis rajtunk múlik, el nem kerülhetjük. (A történetünk rajtunk múlik. S hogy mi kin vagy min múlunk?…) Kiszállni a történetből pedig nem lehet. Legfeljebb el lehet beszélni mellette, mint ahogyan most én is teszem. Noha húsbavágó kérdéseitek az én kérdéseim is, igennel vagy nemmel válaszolni mégsem vagyok képes. Elnézést.