Skip to main content

Máté

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Tavasz… Virágvasárnap… Az élet örök… Örökélet… Élet…

Erről beszéltem nem messze innen, csak ellenkező irányban, úgy százötven kilométerre onnan. Friss fűben topogtam, szakállamba, hajamba hullottak az aranyeső szirmai. Láttam, az elfűrészelt akácfa is éled, kivirágzik majd a víz illatától.

A gyerekek valami Lánchíd melletti tűzijátékról beszélnek. Száguldunk visszafelé az M3-ason. Elcsavarom a rádió gombját… „Huszonkét óra. Önök a Késő esti krónikát hallják…” Igen. Hallom. Nagyon sötét van. Már régen csak a kerekek dobolnak.

Felvillan egy régi-régi kép. Emlékezetes, nagy történelmi pillanat.

1986. március 15. A rakpart pesti oldalán, a Petőfi-szobor felől a rendőrség különleges alakulatai a Lánchíd irányába szorítják a tüntetőket. De az Akadémia felől is egyenruhások seregei állják el az utat. A tüntetők egymást taposva, rendezetlen sorokban törtetnek, amerre lehet. Ekkor visszafordul az utolsó sorokból egy kicsi asszony és egy kisfiú. Egymás kezét fogják, szabad kezükben törékeny hurkapálcára ragasztott aprócska nemzetiszín zászló és virág. Megindulnak visszafelé, a görcsösen szorongatott gumibotok irányába. Úgy ballagnak kéz a kézben, mintha korzóznának. A virág, mint Mózes botja. Kettényílik a „zárt alakzat”, az arctalan, rettegő gyűlölet tengere, és ők átsétálnak „száraz lábbal”. Sorfalat az egyetlen anyának!

Sorfalat az egyetlen fiúnak!

Nincs saját kora. Kihajtott, mint a szélsodorta mag, dacolt az őrjöngő viharokkal. Siratjuk őt, mint „siratják az Egyetlen Fiút”.

Örökkévaló, az Egyetlen Fiú Atyja, a Te leheleted ad életet füveknek és minden élőknek. Bujdosásunk idejét te tudod. Gyújtsd tömlődbe könnyeinket. Nem a holtak dicsérnek téged, sőt „mindenek élnek neked”. Ne légy távol tőlünk, mert nincs aki segítsen. „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy.” Nem veszek el, mert Te fogod kezemet. Igen, Uram. Te fogtad kézen fiadat. Mondd mennyei seregeidnek, hogy nyissanak utat, mert a fiú érkezik. A Férfi…

Tavasz… Nagypéntek… Húsvét… Az élet örök… Örökélet… Élet…


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon