Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

Nem akartam elmenni, pedig a Város megint valami igazán nagyszerűt talált ki a Budapesti Búcsúra. Merthogy olykor fellázad a fáradt por és hamu, s nincsen kedve a tömeges emberkedéshez. Bocsánatukban reménykedve bevallom, hogy nem akartam embert látni már vasárnap este. Holott e fenekestül felfordult, szót nem értő világunkban a zene hangjaival még kommunikálhatnánk. Szerető kezek elragadtak hát, s azon kaptam magam, hogy a hét bronzlovastól egy kőhajításnyira papírhokedlit szerelek.

A Mesterről és a Kilencedikről nyilván mindent tudnak. Azt mondják, hogy az Örömóda vagy harminc évig állandóan ott volt Beethoven keze ügyében. Érezte, hogy valamit kezdenie kell vele. Utolsó szimfóniájába immár teljesen süketen muzsikálta bele Schiller ábrándját a testvériség megvalósulásának öröméről.

A Kilencedik sajátossága, hogy meglehetősen takarékosan bánik a díszítőelemekkel, és teljesen érthetően, vokális elemet is bevon a szimfónia fináléjába. Hiszen a testvériség átélésének eufóriájáról emberi hangok nélkül nehéz vallani!

Önöknek persze megvan a véleményük a testvériségről. Nyilván éppen figyelmeztetni akartak, hogy a kérdés Káin óta „rendezetlen”, mert mindig „mintha újra hallanók a… gyilkos testvér botja zuhanását”. Valóban volt is a nagyszerűen nemzetközivé szervezett művészseregből olyan, aki az egyedülálló zenei eseményre személyes gyásza miatt nem jöhetett el az erőszak szaggatta Boszniából.

Ugye emlékeznek rá, hogyan indul a szimfónia fináléja? Egészen mélyről, csak a nagybőgőkkel kezd terjengeni a népdal-egyszerűségű ismert dallam. Azután odasimulnak a csellók, kedvesen beledörmögnek a fagottok, s végül szárnyalni kezdenek a kürtök és hegedűk is. Amikor már a kórus is zúg, és az üstdobok hangján az elemek is beledübörögnek, s végül hogy – visszatekintő zenei ideálként – a téma a francia forradalmi kantáták hangulatában újra végigmasíroz előttünk, hinnünk kell itt a téren több tízezernyi jelzett és jelzőtlen magyarnak és nem magyarnak, hogy testvériség „lészen” mégis egyszer.

– „Majd ha elfárad a vész haragja, / S a viszály elvérzik a csatákon” – vetik ellenem.

– Lassan már beszélni sem tudunk egymással, még békében sem. De itt marad nekünk a zene – felelem –, s a mindig újraéledő hit, hogy az isteni akaratot egyszer csak mi is akarni fogjuk.

Hónom alatt a praktikus papírsámlival ezt a szárnyaló meggyőződést hoztam Önöknek a Búcsúból.

• Harmadik oldal