Lehmann Hedvig

Nyomtatóbarát változat

„A férjem azt látja, hogy én túlzottan mennék, néha azt szokta mondani, hogy »Te mint az üstökös törnél ki« (…) ő úgy szokott engem értékelni, hogy állandóan szárnyalnék, csak úgy ki, a világból…”
(egy kistelepülés jegyzőnője)

Az 1998-as önkormányzati választásokon – egyéni jelöltként vagy listán – induló 101 562 jelölt között 77 522 férfit, s mindössze 24 040 nőt regisztráltak, azaz arányuk 76:24 volt, miközben a nők részaránya a felnőtt lakosságon belül valamivel meghaladja a férfiakét. Még nagyobb volt a különbség a polgármesterjelöltek között: 84 százalékuk volt férfi, s 16 nő, a parlamenti választásokon pedig mindössze a képviselőjelöltek kb. 10 százaléka volt nő.

Ezek az adatok azt sugallják, hogy a közszereplés Magyarországon továbbra is „férfimunka”, s a nők mintha továbbra is legföljebb a statisztika javítására kerülnének be a képviselő és politikus urak zárt klubjába. A Magyarországi Női Alapítvány (MONA) azonban nem „dacból”, nem „csakazértis” akart változtatni ezen a helyzeten, amikor (az Európai Unió Phare Demokrácia programjának támogatásával) „Nők a közéletben” címmel indított kurzust, hanem éppenséggel azoknak a nőknek kíván segíteni, akik belső késztetésből, sok fontolgatás után cserélték fel hagyományosnak tekintett szerepüket a helyi politikusi szereppel. Olyan nők jelentkeztek, akik az 1998-as önkormányzati választásokon indulni kívántak, illetve akik már vezető pozíciót töltenek be, polgármesterek, jegyzők, képviselők. A tréningre 179 pályázó küldte be írásban pályázati anyagát, amelyből a rendelkezésre álló pénzügyi kereteknek megfelelően a szervezők 72 jelentkezőt választottak ki.
A résztvevők közül kilenccel mélyinterjúk készültek szakmai életútjukról, családi hátterükről, a „női lét” előnyeiről és hátrányairól stb. Ezekre a beszélgetésekre, illetve a kilenchónapos kurzus tapasztalataira támaszkodik az alábbi írás.

Nők, negyvenévesen



Vegyünk egy tipikus női közszereplői utat: 38 éves, feleség, háromgyermekes anya. Előrejutását eddig leginkább az akadályozta, hogy környezete nem tudta elfogadni női vezetőként, a nők hozzáértésével, irányítói képességével kapcsolatban erős fenntartásokkal éltek. E „külső akadályt” tetézte a „belső akadály”: önmagában, tudásában, fellépésében sem volt annyira biztos, hogy merje vállalni a vezető-irányító szerepet. Eszében sem volt családi, netán magánéletét „feláldozni” egy homályos „közéleti karrier” érdekében, hanem hiányzott neki valami új szerep, új tevékenység – mert megnőtt a gyerek, mert rutinná vált az otthoni munka (nem is feltétlenül rossz értelemben).

A negyvenedik évéhez közeledő nő e tipikus élethelyzetét – adataink alapján – persze még tovább árnyalhatjuk. A tanfolyamunkra jelentkezők kétharmada rendelkezett felsőfokú végzettséggel, s ez általában főiskolai végzettséget takar. Fontos megjegyezni, hogy a felsőfokú végzettség megszerzése időben nem közvetlenül követte a középfokú végzettséget, gyakran volt közben egy nagyobb szakadás. Többségük ugyanis középfokú tanulmányait befejezve munkába állt, s a munka mellett szerezte meg diplomáját levelező vagy esti tagozaton. A felsőfokú tanulmányaikat munka mellett esti, levelező szakon végzők egy jelentékeny része – kb. egyharmada – például többdiplomás. De a felsőfokú végzettségét „hagyományos” módon – a középiskola után, nappali szakon – megszerzők körében is minden harmadik többdiplomás, sőt az alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezők több mint háromnegyede szerzett alapvégzettsége mellett valamilyen egyéb szakképesítést, vett részt képesítést nyújtó tanfolyamokon, továbbképzéseken. Mindez arra utal, hogy igen erős mindegyikükben az a késztetés, hogy a családi élettevékenység mellé más, tágabb látókört igénylő vagy más kapcsolatokat mozgató tevékenységeket keressenek. Ez jelenik meg abban a tendenciában is, hogy a pályázók közül minden harmadik tagja vagy vezetője valamilyen civil szervezetnek, alulról jövő társadalmi szerveződésnek is. Többségük olyan szervezetben tevékenykedik, amelynek munkája a családok és a gyermekek, illetve a rászorultak és az elesettek segítésével, védelmével kapcsolatos (Nagycsaládosok Egyesülete, gyermek- és családvédelmi szervezetek, Vöröskereszt, nyugdíjasklub, munkanélküliek és pályakezdők klubja stb.).

Az indíttatás



Hogyan kerülnek a helyi közösségekben vezető szerepet betöltő nők erre a pályára? Mi motiválja őket? Erre a kérdésekre kerestük elsőként a választ a mélyinterjúkban.

„Valamilyen belülről jövő idealisztikus gondolataim vannak, és ezeket valamiben ki kell élnem.” „Nagyon szerettem, amit csináltam… És ami vonzott, hogy embereknek dolgozom, embereket szolgálok ki, embereket segítek, és én ezt nagyon szívesen csináltam.”

Családi minták, szűkebb környezetükben megfigyelhető példák szinte egyáltalán nem álltak rendelkezésükre: többségük első generációs értelmiségiként, fizikai dolgozók gyermekeként került vezetői pozícióba.

Viszonylag sokan kezelik a közszereplést egyfajta „kitörési pontként”: a rosszul fizetett, egyre kisebb presztízsű és egyre kisebb hatékonysággal végezhető tanári pályát végleg otthagyva, hogy a valamivel könnyebb megélhetést biztosító s magasabb presztízsű közszolgálati munkában próbáljanak szerencsét. A pedagógusi múlt – az interjúalanyok szerint – ugyanakkor nagy segítséget jelent: a tanítás jó kapcsolatteremtő képességhez vezet, ami a közéleti munkában alapvető fontosságú, és jól kamatoztatható.

Kevesebben voltak azok, akik személyiségjegyekkel indokolták a vezetői szerep vállalását: ugyanakkor a dinamizmus, energikusság, jó szervezőkészség, gyors döntéshozatali képesség, irányítani tudás és akarás, jó kommunikációs készség erős hajtóerő volt mindazoknál, akik belső késztetésre váltottak pályát.

„Úgy érzem, hogy hozzám legközelebb igazán a szervezés, az emberekkel való törődés (áll), ez az, ami engem vonz ebben az egész munkában. Nagyon szeretek szervezni, imádok dolgokat megszervezni, összehozni, végigcsinálni tisztességgel, annak rendje-módja szerint.”

Az új szerep



A tradicionális kép szerint a nő központi feladata a családi élet szervezése, a háztartás vitele, a gyerekek nevelése. Ezzel szemben az új szerep gyökeresen más felfogást követel. A két szemlélet ütközését tekinti a legfőbb konfliktusforrásnak valamilyen formában mindegyik interjúalany:

„Ha valahol gyerek van, akkor már kezdik mondani, hogy azért nem fog itt meg ott tudni részt venni, mert nincs aki vigyázzon a gyerekére. Vagy hogy elvált vagyok-e vagy sem. (…) Bizony, volt olyan, aki azt mondta, bejött hozzám, hogy jó lenne, ha most már találnék valakit, mert egy falun hogy néz ki az, hogy egy jegyző elvált.”


„Elvárják, hogy… ne kelljen elmenni kéthetente betegszabadságra a gyerekkel. Ne szüljön lehetőleg. Azt gondolom, hogy ilyen nézetek, nemi előítéletek is vannak, hogy a nő ezért nem alkalmas vezetőnek.”

De nemcsak a tradicionális női szerepről vallott közfelfogással kellett hadakozniuk, hanem, ha lehet, még keményebben az elemi biológiai meghatározottságból fakadó előítéletekkel: azzal, hogy egy nő eleve nem lehet alkalmas a közszereplésre. Az alábbi idézetek ugyan látszólag már azt jelzik, hogy a megkérdezettek túljutottak a „nemi diszkrimináció” miatt érzett sokkon, s igyekeznek visszafelé úgy értelmezni saját helyzetüket, mintha pályájukon mindig is problémamentesen érvényesült volna a felkészültség, a hozzáértés, a következetesség, s kiemelkedésükben az játszott döntő szerepet, hogy tehetségesek, ambiciózusak, iskolázottak, szakmailag képzettek voltak.

„Nem érzem, hogy attól hátrányosabb helyzetben lennék a testületben, mert nő vagyok. Igazából talán a többi nő azért van hátrányban, mert nem olyan a felkészültségük, tehát nem látom, hogy ez megkülönböztetés volna.”

A női mivoltuk miatt elszenvedett hátrányról, diszkriminációról nem szívesen beszélnek, vagy ha igen, akkor inkább csak egyedi, elszigetelt eseményként kerülnek szóba.

„A végrehajtó bizottság sokfős csapat volt, de egy ember volt, aki nem bírta elviselni, hogy mint nő vezető vagyok. Mindenáron – úgymond – »ki akart csinálni«.”


„…(a férfiak) valahogy ezt a jegyzői munkát (úgy) fogják fel, nem tudok jobb szót rá: cseléd. Azt mondják nekem, na most szaladjak be, és írjak meg egy levelet. Na, akkor én kimegyek, és megírom a levelet. Én ezt nem tudom másképp felfogni, mint egy cseléd, akinek azt mondják, hogy tessék, most te ezt csináld.”

Nőies előnyök, férfias hátrányok



A női mivolt szerintük sok esetben előny forrása is lehet: a nők a modorukkal, stílusukkal, egyáltalán, puszta jelenlétükkel gyakran pozitív reakciókat váltanak ki környezetükből, főleg persze férfiakból:

„Bizonyos esetben az önkormányzati munkában talán előnyös is volt az, hogy nő vagyok, hiszen ha egy férfival kellett tárgyalnom, az óhatatlanul benne volt, hogy nem vagyok egy visszataszító nő, és talán még előnyt is jelentett. És hozzátartozik, hogy talán azért, mert megvan a szakmai megalapozottsága a munkámnak, nem söpörtek le sohasem azzal, hogy ez csak egy nő.”


„Szerintem sokkal jobban tudom ellátni (a feladatomat), mintha mondjuk egy ilyen darabosabb férfiattitűddel közelíteném meg a dolgokat.(…) Egy kedvesség, egy mosoly, azok a fegyverek, amikkel általában a nők élnek, vagy legalábbis remélem, hogy a legtöbb nő a mai napig sem szégyell élni vele. Mert ez a munkáját sikeresebbé teszi. Vannak nők, akik megtagadják ezt, mert úgy mondják, attól lesz egyenrangú, ha ugyanúgy viselkedik, mint egy férfi, de ez nem egy jó út számomra. Nem tudom elképzelni azt, hogy a saját nőiségemet tagadjam meg…”


„Azt hiszem, hogy hazudna minden nő, ha azt mondaná, hogy ő most már csak a szakmát képviseli, és megszűnt nőnek lenni. A szélsőséges feministák próbálják ezt az értékrendet közvetíteni. Azt gondolom, hogy első benyomást egyszer lehet kelteni, és azt gondolom, azt, hogy nő vagyok, soha nem kell elfelejteni, és akkor minden kategóriát beleértek. Bizonyos határokon belül.”


A helyi politikában megjelenő nők alapvetően férfiak által uralt közegben mozognak, és a férfiak „ellenében” kell helytállniuk. Sokszor azonban, mint kiderült, ez jóval könnyebb, mint női kollégák körében érvényesíteni elképzeléseiket. Nem egy esetben hallottuk, hogy a férfiakkal való együttműködést hatékonyabbnak, konstruktívabbnak érzik, mint a női kollégákkal végzendő munkát:

„Én úgy érzem, hogy szívesebben dolgoznék fiúkkal. Valahogy talán könnyebb a modoruk… Rettentő irigység van egyes emberekben (nőkben). Én megnézem azt, aki helyes, meg csinos, meg jó alakú, meg a frizurája jó, meg szép az arca. De valahogy ez borzasztó, mikor ez a munkahelyen jön elő. Mondjuk itt nálunk mindennap van valami apróság.”


„Én a munkámban sokkal jobban szeretnék férfiakkal együtt dolgozni, mint nőkkel. (…) Nem szeretem azokat a fölösleges női hatalmi harcokat, amiket meg akarnak vívni egymással…”


„(Férfiakkal viselkedni) biztosan sokkal racionálisabban (tudok), kevesebb az udvarlás… neki biztos nem dicsérem meg a haját, meg a ruháját, meg az egyebeket, és sokkal konkrétabban is fogalmazok.”

A férfi vezetők munkáját racionálisabbnak, hatékonyabbnak látják, vezetési stílusukat keményebbnek, döntéseiket öntörvényűbbnek, s negatív tulajdonságaikat gyakran a hatalomhoz való ragaszkodással magyarázzák, netán mentegetik. A női vezető valóságos és ideális típusát legfőképpen a „humanizált” vezetési stílussal azonosítják, amelynek alapelemei a problémaérzékenység, az empatikusság, az intuíció, a konszenzusra, kompromisszumra való törekvés.

„Azt gondolom, hogy a nőknél a szakmai tudáson felül nagyon fontos egy vezető tisztségben az intuíció. A ráérzőképesség. Erre a férfiak kevésbé képesek. Személyes tapasztalatból is tudom, nagyon sokszor voltam vezetői tréningeken, vezetői képességeket vizsgáló tréningeken, és 80-90 százalék arányban a nők abszolválták a kitűzött feladatokat, a férfiak még csak a közelébe se kerültek.”

Munka kontra férj



A férjek igen rosszul tűrik a női funkcióval ellentétesnek ítélt közszereplést. A magánélet – a párkapcsolat és a családi élet – ebben a körben többnyire a tradicionális keretek szerint indult: korai házassággal és korai gyermekvállalással. A kilenc család többségében egy vagy két gyermek született. A családok működése is sokszor tradicionális mintákat követ, legalábbis ami a családi munkamegosztást, a feladatok és terhek elosztását illeti: az otthoni munkák jelentős részét a nők végzik, a férfiak – ha egyáltalán, – többnyire csak kisebb részfeladatokat vállalnak át.

„Hát az az alapfelállás, hogy én vagyok a háziasszony, és a gyerekek abban segítenek, amiben tudnak. A férjem meg viszi a boltot. (…) Ha neki kell segítség, akkor besegítünk oda, ha nekem kell segítség, akkor ő ugyanúgy megfőz, ha muszáj, kitakarít, szerencsére mind a ketten valamit értünk a másiknak a dolgához. Ez nem megy mindig simán, vagy vita nélkül, de amikor látjuk, hogy szükség van, akkor csináljuk.”


„…a kimondottan női házimunka az enyém. A kinti, ház körüli munka, az a férjemé. Nekem igazán a gyermek van, meg a háztartás. – És ezt ideálisnak tartod, ez így jól van? – Hát szeretem csinálni, szerintem így jól van.”


„…Azt mondtam (a férjemnek), hogy akkor legalább próbáljuk meg egy hétig, ugyanazt végigcsinálod, amit én, viszed a gyermeket, jössz érte, úgy oldod meg, ahogy akarod, és hát ez nem valósult meg, mert ő mélyen elzárkózik. Mindig neki vannak kibúvói, neki mindig fontos, hogy reggel ő megreggelizve induljon el, fontos, hogy ha ő kicsinosította magát, akkor ő nyugalomban elinduljon.”


A háztartási feladatok terhe tehát túlnyomórészt a nőkre hárul, ami miatt akadnak ugyan a férjekkel konfliktusok vagy súrlódások – legalábbis a házasságban élők körében –, de alapjában véve a nők elfogadják ezt, és meg is akarnak felelni ennek a szerepnek. A többnyire tradicionális értékrenddel induló házasságok kereteit szinte szétfeszítették azok az új szerepek, melyeket a nők a nagyobb felelősségvállalással, a nagyfokú leterheltséggel, a vezetői státusszal vettek magukra. A férfiak azt várták volna el, hogy feleségük elsősorban a hagyományos női szerepeket lássa el, s nehezen tudtak megbarátkozni azzal a helyzettel, ami a párválasztáskor még nem volt előrelátható. A nők viszont elviselhetetlennek érezték, hogy férjük akadályozza őket a szűk családi körön kívüli mozgásban:

„…a férjem mindig igyekezett visszafogni engem. Először elfogadta, mikor önkormányzati képviselő-választáson indultam, valószínű, ő is úgy képzelte, hogy nem túl sok az esély arra, hogy bejussak… de később egyre kevésbé tolerálta. Azt mondta, hogy túl keveset vagyok a családdal, és ő egy családi életet úgy képzelt el, hogy folyamatosan otthon van az egész család. Ő mindig is otthonülős volt, én pedig sosem szerettem ezt az életformát, (a váláshoz) ez nagyban hozzájárult, úgy érzem.”



„…a volt férjem annyira meghatározó volt a családi életben, amit ő mondott, azt kellett csinálni. Tehát nekem önálló gondolatom lehetett, de az jobb volt, ha nem mondtam el, mert abból csak probléma keletkezett. (…) Ahogy ő meghatározta, úgy születtek a gyerekek. Jó, azért szülünk gyereket, mert családot szeretnénk, elsődleges a család természetesen, de attól még nem kell szakmailag öngyilkosnak lenni, semmivel azután nem foglalkozni, és otthon csak a pelenkát mosni, meg a háztartás! (…) Tehát olyan miliőt teremtett körülöttem, hogy ne tudjak sehova se menni. Értsd ezt úgy, hogy a hozzátartozóimtól is teljesen elvágott. Szóval borzalmas volt, így visszagondolva, mintha nem is én lettem volna, hogy én ezen keresztülmentem.”


A közszerepléssel járó problémák nemcsak azokban a házasságokban jelentkeztek, amelyek végül váláshoz vezettek, hanem ott is, ahol a házasság és a család működőképes maradt:

„…úgy érzem (a férjem) az elején annak nagyon örült, vagy azt hiszem, büszke volt rá, ha nem is mondta, hogy az ő asszonya a falu második embere.(…) De amikor nagyobb szervezések, (programok) voltak, akkor már besokallt, hogy »már megint mész!«, meg hasonló.”


„…végül is azt mondják, hogy túl törekvő (vagyok), túl sokat áldozok a (munkámra). (…) Azt mondják, hogy kevesebbet kellene ezzel foglalkozni, többet kellene más ilyen háztartási dolgokkal és a gyermekkel. Hogy én túl tiprok, hogy állandóan szárnyalok. Nem igazán nézik jó szemmel.”


Az út vége



Van-e ennek az új szerepnek olyan megtartó ereje, tud-e olyan vonzó alternatívát kínálni, ami minden konfliktus ellenére hosszú távra élettartalmat jelenthet? Meglepő eredményre jutunk az interjúk alapján: a megkérdezettek túlnyomó többsége rövid idő elmúltával máris szeretne felhagyni a közszerepléssel vagy az éppen aktuális pozíciójával, szeretne pályát módosítani, s új állást vagy szakmát keresni. A kilenc interjúalanyból hat egyértelműen váltani akar, s a másik három közül is mindössze egy-egy községi polgármester jelentette ki határozottan, hogy folytatni fogja, s indul a következő választásokon is. Az ok egyrészt a csalódottság, a kiábrándultság és a belefáradás, a munkájuk nem kap elég elismerést. De csalódottságot és elkeseredést okoznak az állandó emberi konfliktusok, folyamatos támadások és áskálódások is:

„Ezt a ciklust végigviszem, és nem akarok továbbmenni (…) Úgy érzem, hogy elfáradtam, és talán ki kellene szállnom ebből. (…) Én nagyon sokat tettem az elmúlt időszakban a településnek. A gáz, a játszótér, a parkosítás és sok-sok minden… de valahogy úgy érzem, hogy az emberek ezt nem igazán értékelik. (…) És előfordult, hogy az ember pofonokat kapott köszönet helyett.”

• Kultúra