Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Van a Rambo után Rambo II., Rambo III. és még ki tudja mennyi; Keresztapa is született egypár. A Robinson nyomán sorra születtek a robinzonádok: nemcsak a filmek kommerciális világában, hanem az úgynevezett magas irodalomban is szokás, hogy egy-egy népszerű figurát átörökítenek újabb és újabb művekbe. Magam hirtelenjében nem tudnék példát arra, hogy a későbbi feldolgozás művészileg sikeresebb lenne, mint a forrás, de ne legyenek előítéleteink, gondoljunk csak a kapanyélre. Az „újabb kalandjai”-forma esetleg még tartogathat meglepetéseket.

A Marek önkéntes nevét (ezenkívül Hašek és Švejk keresztnevét) viselő cseh szerző tovább írta Švejk kalandjait, a második világháború utáni időkbe helyezve a derék katonát. Könyve a fülszöveg szerint „évek óta a legsikeresebb cseh bestseller”. Ha ez igaz, akkor az szomorú a cseh irodalmi közvéleményre nézve; bár a szakácskönyvek és románcos szerelmi történetek magyarországi virágzása idején nincs jogunk az elmarasztaló ítéletre.

Ha a legnagyobb jóindulattal vesszük kézbe, először azon bökkenünk meg, hogy mennyire szeszélyesen szerkesztett, túl-és alulméretezett munka, de hiszen maga a Švejk sem a szerkesztés mintapéldája. Egyáltalán: közismert, hogy az igazi ironikus művek – a Bouvard és Péchuchet-től a Bolond Istókon meg Byron Don Juanján át Esterházy megannyi írásáig – valamennyien reménytelen küzdelmet folytatnak a befejezhetetlenséggel, az elkezdhetetlenséggel és azzal, ami az eleje és a vége között van. Miért is ne felelne hát meg Hašek mai változatának is ez a sajátos elefantiázis? Még azt is megkockáztathatnánk, hogy a szerző igazi találmánya, hogy kinagyítva egy-egy jelenetet elődje regényéből, ezzel parodizálja Hašeket magát is, és közelebb hozza a mai regényírás elbeszélésmódjához is.

De nem, nem és nem – ekkora jóindulat még abba az olvasóba sem szorulhat, aki könnyed őszesti szórakozást vár a kötettől, aki néhány jó poént és üdítő anekdotát remél. Nem talál? De talál, csakhogy élvezete nem sok lesz benne. Először is, a már említett torz szerkezet: az első, rövidke fejezetben Švejk „elvtárs” és Müllerné „elvtársnő” beszélgetése olvasható; a második fejezet több mint hetven oldal – itt Švejk monologizál, és Palivec kocsmáros hallgat. Végül a harmadik, negyven oldalnál hosszabb fejezetben a gyakorlatias és történeteket mesélő Švejk partnere a filozofikus és inkább aforizmában utazó Jurajda, kettejük párbeszéde a május 1-jei felvonuláson zajlik. Történet tehát egyáltalán nincs, Švejk történetei pedig nem szituációkban hangzanak el, hanem csak úgy, mert ez a figura szeret történeteket mondani. Ez a felállás pedig az unalom édes anyukája.

S ez már nemcsak szerkesztésbeli kérdés.

Mert Švejk, társaim a Hašek-olvasásban, nem akárki. Nemcsak egy pasas, aki tréfás történeteket mesél, hanem egy szépirodalmi mű hőse. Bonyolult jellem, ha úgy tetszik. Éppúgy, mint Don Juan, K. vagy Hamlet. S ha már benne vagyunk a hasonlítgatásban: Hamlethez hasonlóan rejtélyeket, soha meg nem válaszolható kérdéseket is tartogat: nem föltétlenül az „őrült–nem őrült” (esetünkben: agyalágyult–ravasz) szembeállítások a legérdekesebbek. Mert mit is gondol úgy Švejk mindabból, amit mond? Van-e neki magának iróniája? Mennyire konformista és mennyire ellenálló? Minden Švejk-értelmezés leszűkíti, lecsiszolja, lehatárolja valahogyan a villódzó ellentmondásokat, ez óhatatlan – és ugyanígy persze a Švejk-ábrázolások (színpadi, filmi vagy képi megjelenítések) is. Lehetne máshogy az irodalmi Švejk-utánírással? Talán, elvileg, lehetne, de ennek a Marek-féle dolgozatnak az a legnagyobb baja, hogy erre semmiféle erőfeszítést nem tesz, sőt, megelégszik azzal, hogy az ő Švejkje egyszerűen az ellenálló kisember ideájának emanációja legyen.

Azt Marek érdeméül kell betudnunk, hogy nem hagyta veszendőbe menni azt a sok-sok bölcs megjegyzést, tréfát és humoros történetet, amelyet üres óráiban bizonyára oly nagy gonddal írogatott jegyzetfüzetébe. Ez legalább szorgalomra vall. A Marek-Švejknek megvan a véleménye az egész 1945 utáni rendszerről, gondosan kicsiszolt aranyköpésekkel adja ezt hallgatói tudtára, elődje naiv (vagy álnaiv) anekdotázgatása helyett odamondogat. Míg Hašek Švejkjének történetei bonyolult viszonyban állnak az éppen zajló (vagy éppen elhangzott) történetekkel (ellenpontozzák, egy részletére reagálnak, egy szó vagy egy motívum által kapcsolódnak hozzá, metaforikus vagy rész-egész viszonyba kerülnek vele), Marek Švejkje elszigetelten monologizál, határozottan véleményt nyilvánít, történeteinek szerepe ettől meglehetősen egyértelművé (a mű pedig egysíkúvá) válik.

Egy olyan könyvből vett idézettel fejezem be Marek úr gyatra munkájának ismertetését, amelyről hamarosan írni fogok. Eric Knight írja a Sam Small csodálatos élete előszavában: „Bizonyos tekintetben a mese akkor hal meg, amikor nyomtatásban napvilágot lát. Sokkal tovább élnek, ha az ember elmondja őket, élőszóval, és úgy, ahogyan Yorkshire-ben öröktől fogva mesélték.” Ha már mégis szántunk néhány órát a terítéken levő iromány elsajátítására, legjobban tesszük, ha megpróbálkozunk a mesterséges újraélesztéssel: van néhány jó kis vicc, történet, anekdota a könyvben, ezeket adjuk tovább – ezzel Marek írásának ugyan nem használunk, de ismerőseinknek szerezhetünk néhány vidám percet.

• Kultúra