Petri György

Nyomtatóbarát változat

Volt idő, a nyolcvanas évek, amikor a kaposvári színház volt A SZÍNHÁZ. Nemcsak a kaposváriaknak, hanem a pestieknek is; minden előadásra lezarándokoltak a pesti értelmiségiek. Mostanában más a helyzet, a kaposvári színház mintha nem lenne annyira divatban.


Én nem hiszek az intellektuális visszajelzésekben. Nem örülök annak, ha jó kritikát kapok, annak se, ha rosszat. Attól se vagyok boldog, ha divatban vagyok, attól se vagyok boldogtalan, ha nem vagyok divatban. Valahogy ez nekem nem komoly, nem fontos.

Hát akkor mi a fontos? Miért vagy tizenöt éve színházigazgató Kaposvárott?

Amikor életemben először elmentem a kaposvári színházat megnézni, olyan szörnyű körülmények voltak, hogy azt gondoltam, ide én soha többet nem jövök. Hanem aztán rájöttem, persze csak lassan, hogy a semmiből csinálni valamit, egy működő és hatékony színházat, ez a fontos nekem. Ez más, mint a pesti színházcsinálás, itt van egy emberi közösség, aminek a közvetlen kisugárzását érezni, a színház hatását le tudom mérni azokon, akik ott ülnek. Itt a közönség különleges, és én ezt szeretem. Engem jobban érdekel, ha egy csupasz helyen, egy műveletlen hegyoldalban kell kertet csinálni, mint hogyha egy üvegházban kell munkálkodni. Ez alkat kérdése. Én érezni akarom az erőmet, a hatásomat, a kihívásnak ezt a primitív formáját, ennek szeretek megfelelni.

Vagyis te szenvedélyes színházigazgató vagy, nemcsak kötelességtudásból csinálod, merthogy a színházhoz igazgató is kell. Az pedig együtt jár mindenféle adminisztratív és menedzseri funkcióval is, amitől én irtóznék.

Ezt nem szeretem én sem, és az ezzel járó hatalmat sem. Egyvalamit viszont rettenetesen szeretek: pedagógusi düh van bennem, nagyon szeretek foglalkozni az emberekkel. De nem kellemes módon. Nagyon rossz beszélgetőpartner vagyok például.

Hogy érted ezt?

Mert nem szeretem meghallgatni azt a sok marhaságot, amit az emberek magukról gondolnak, meg beszélnek. De nagyon szeretem befolyásolni az emberek fejlődését. Egész életemben a nevelési regények érdekeltek a legjobban. Horribile dictu Makarenko könyve nagy gyerekkori élményem volt.

Nagyon érdekes!

A kaposvári színháznak az egyik legfontosabb sajátossága, hogy ott nagyon sok ember a legkülönbözőbb területeken megtalálta azt, amiben hatékonyan működni tud. Rengeteg balfácán volt és van a kaposvári színházban, ügyetlenek, akik nem tudják jól használni magukat, nem tudnak jól eligazodni, akiknek nem megy simán az élet. Hogy ezek fölfedezzék a bennük lévő lehetőségeket, ez érdekel engem nagyon.

De eközben óhatatlanul embertelenségekre is kényszerülsz; nem foglalkoztatsz vagy ki kell rúgnod embereket. Ezt hogy viseled?

Nagyon rosszulesik, de csinálom. Meglehetősen keményen egyébként, mert rákényszerülök. Mára már szert tettem erre a képességre, mert egyébként ez meglehetősen idegen tőlem. De azért ha egy ember felől dönteni kell, most is mindig teszek három-négy kört, mielőtt véglegessé válna a döntés.

Ha egy művész egy személyben valamilyen hatalom birtokosa is, az mindenképpen problémát jelenthet. Úgy gondolom, azért írtál darabot Kosztolányi regényéből, a Néró, a véres költőből és rendezted most meg, mert neked is személyes problémád hatalom és művészet viszonya.

A problémát átélni, ehhez nem kell konkrét hatalom, Kosztolányi se volt semmilyen hatalom birtokosa soha életében. De az embernek mindig van valamilyen hatalma, nem elhárítható befolyása a másik emberre. Természetesen egy színházigazgatónak nagyon nagy hatalma van, ennek így kell lenni. A színház őrültek háza, amit összetartani nagyon nehéz.

Szóval nem hiszel a demokratikus színházban?

Nem! Nemhogy nem hiszek, nincs.

Peter Stein például kísérletezett ilyesmivel. Én néhányszor belopakodtam a próbáira, és ott végeérhetetlen munkamegbeszélések folytak, sok száz oldalas xeroxanyagokat köröztek egymás között, amikről jó német alapossággal hosszasan disputáltak.

Ezt játszották. Természetesen mindenfélét el lehet játszani. De kinek a kezében volt a hatalom, amikor dönteni kellett? Persze azért sokféle demokratikus forma van a kaposvári színházban is.

A rendelkező próbákon például meghallgatod a színészek véleményét?

Mindig meghallgatom. Az más. A hatalom, az nem itt van. Az alkotásban magában nem szabad hatalmi eszközökkel élni. A hatalom az intézmény működésére vonatkozik. Mondjuk, még a szereposztásra. De aki a próbafolyamatban hatalmi helyzetből dolgozik, az elveszett. Az csak hülyeségeket csinálhat. Nem, ott kölcsönadjuk egymásnak az agyunkat, és csináljuk, ahogy tudjuk. Kaposvárott már régóta tudnak próbálni a színészek. Nagyon sok színházban viszont nem tudnak.

Mit jelent az, hogy nem tudnak?

Locsognak, és nem dolgoznak. Minden emberben jól kifejlett mechanizmusok vannak arra, Magyarországon meg különösen, hogy elhárítsa magától az igazi tennivalót. Ha más színházakban próbálok, a rendelkezésre álló időnek talán a harmadában folyik valódi munka, és akkor már sokat mondtam. A tiszteletkörök tömegét írják le, nemcsak a kávét isszák meg, hanem utána még anekdotáznak egy kicsit, aztán a fizetésüket is megbeszélik, a szüleiket, válnak-házasodnak, és marad öt perc és az agyukban egy mogyorónyi hely arra, hogy alkossanak. A kaposvári színházban – és ehhez kellett hatalom, és kellett erőszak is –, kialakult egy olyan stílus, hogy amikor próbálunk, akkor próbálunk. Egy olyan közösségben viszont, ahol nem jók az automatizmusok, a rendezőnek állandóan érvényesíteni kell a hatalmát. És igenis a hatalmát, hogy ez működjön.

Mennyire vagy magányos? Mennyire kell hárítani a színészekkel való privát érintkezést?

Nincs mese, hárítani kell, ezelől nem lehet kitérni. Nekem nagyon jó barátaim vannak a társulaton belül, természetesen mint minden emberi kapcsolat, hullámzóak. Őrületes összeveszések és nagy boldog barátkozások periódusai váltják egymást. De általában, mivel egy színigazgatótól mindenki akar valamit, nincsenek ártatlan beszélgetések, sajnos. Ha mást nem, akkor mószerol. Ha mást nem, akkor csak helyes, csak jópofa akar lenni. De kivédhetetlenül valamilyen stratégiával közelednek feléd, egyszerűen a helyzeted miatt. És ennek meg kell szabni a rendjét sajnos, nincs mese.

Egyfajta színház zajlik, jelenetek vannak a magánéletben is.

Természetesen. Tehát – nagyon nehéz ugyan, de – nem engedem meg, hogy ilyenfajta befolyások érjenek. A lakásomon színházról beszélni szigorúan tilos. Viszont remekül játszunk, például kártyázunk vagy társasjátékot játszunk. És ma már megkímélnek attól, hogy állandóan gyötörjenek. Adnak nekem olyan órákat, amikor nem kell ezekkel a problémákkal foglalkoznom, és ez jó, és boldog vagyok velük. De azért borzalmasan sokat vagyok egyedül, ez így van. De aki nem képes megtartani ezt a magányt, az el is vérzik ebben. Aztán mondjuk megjön az Ascher, és akkor jól kiőrjöngöm magam vele.

Sokat gondolkoztam a Néró előadása után nemcsak a hatalmat birtokoló művész problematikáján, de Néró másik problémáján is: hogy egy ember beledöglik abba, hogy művész szeretne lenni, holott tehetségtelen. S hogy mi lett volna, ha Néró egy tehetséges költő?

A kettőt nehéz elválasztani. És azon én is sokat gondolkoztam, miért döntött Kosztolányi úgy, hogy Néró tehetségtelen. Dönthetett volna úgy is, hogy jó költő.

A művei végül is nem maradtak fönn.

Igen, tehát teljesen szabadon dönthetett ebben Kosztolányi. És ha emlékszel rá, a könyvben nagyon sokat ad kölcsön Nérónak az alkotás valódi kínjaiból, a formáért, az élményért való küzdelmet hihetetlenül szépen, pontosan, finoman fogalmazva meg, ami nem ment volna, ha mindez nem Kosztolányi személyes problémája. Ugye róla pedig nem mondhatjuk, hogy tehetségtelen lett volna? Itt valószínűbb, hogy nem a tehetségtelenségen, hanem a dilettantizmuson van a hangsúly.

Hogy definiálnád a különbséget?

A dilettantizmus az valami szertelenség. Az élményeket rövid úton és közvetlenül akarja, mert hiányzik hozzá a kultúra, hiányzik a belső pontosság. Hogyha megfigyeled, Néró igazából pontatlan, hőzöngő, nagyotmondó alkat, tehát puffog. És ez a magyar kultúrában meglehetősen általános jelenség, ugye. Hogy kicsiből vagy kevésből akarnak valami nagyot csinálni. A regényben Britannicus Néró ellenpárja, aki keveset ír ugyan, de az sejtet valamit a világ titkaiból. Míg Nérót, aki pedig majdnem ugyanazt tudja a világról, a belső érzék, a formaérzék hiánya, a hiúsága, a becsvágya, a pöffetegsége – mindezt együtt nevezném a dilettantizmusának – megakadályozza ebben. Dilettantizmus, amikor valaki rémületből nagyobbra akarja fölfújni magát, mint ami valóban. A dilettáns pánikos, mert az önbizalomhiány és a bizonytalanság miatt állandóan nagyot akar, nagyot kell dobnia. És ezért folyton túldobja magát. A tehetségtelennek ez nem jut eszébe, azt nem érinti meg a világ. A dilettánst megérinti, csak nem tudja a distanciát.

Te nemcsak a Kosztolányi-regényből írtál darabot, korábban is voltak dramatizálásaid. Úgyhogy most fölteszem neked az idétlen és obligát kérdést: miért pont rendező lettél? Ez csak azért nem triviális, mert nemcsak drámaíró hajlamaid, ismertek, de első ifjúkori találkozásunk óta tudom, hogy nagyon erős teoretikus érdeklődés is van benned. Akkor a líraelméletről beszélgettünk, és emlékszem, hogy egy ifjú filozófus benyomását keltetted bennem.

Hát az természetes, hogy nagyon fiatalon én is írni akartam, mint mindenki; kamaszkoromban verseket írtam, még néhány olyat is, ami tetszett. De rettenetes gyanakvás volt bennem a működő dolgokkal szemben, az volt az érzésem, hogy nem igaziak, hogy én nem értem az életet, és hogy amit írni tudnék, az nem igaz. Hogy még sok mindent meg kéne tudnom. És azt láttam magam körül, hogy azok derék fickók, a Steinmannok, akik teljesítik azt, ami teljesíthető, és megírják, és elmondják, és eléneklik, azok folyton pofára esnek. Hogy a Steinmannokkal valahogy mindig az történik, hogy a következő évben kicserélik a tananyagot, az osztályfőnököt, az egészet, ők meg maradnak, és megint felelni kell, és megint ötösre akarnak felelni. És megint mindent újból megtanul, megint föltesz egy lemezt, megint elénekli az egészet, és megint Steinmann, aztán megint kicserélik az egészet. És akkor újból kezd. Az értelmiség fele ilyen Steinmannokból áll, a másik fele meg a rossz tanulókból, akik boldogan benyomulnak az erejüket vesztett és elbátortalanodott jó tanulók helyébe. Szóval nekem kamaszkori alapélményem volt, hogy a dolgok nem igaziak, és át vagyunk verve. Úgyhogy arra törekedtem, hogy olyan dolgokkal foglalkozzam, amikben teljesen biztos vagyok. És így keveredtem a színházba. A színház vállalja, hogy eljátszik valamit, ami nincs. Tehát ilyen értelemben a színház egy hallatlanul becsületes dolog. Világossá van téve, hogy a dolog úgy igaz, hogy nem igaz. Rengeteget jártam színházba, főleg azt a fantasztikus Nemzeti Színházat szerettem, ami az ötvenes évek elején működött. De arra nem gondoltam, hogy én rendező leszek, a rendezőről, aki írni tud, el tud jól olvasni egy művet, ért a zenéhez, képzőművészeti érzéke van, hát annál nagyobb ember a földön nincs, eszembe nem jutott, hogy én rendező lehetnék. És akkor egyszer a Madách Gimnáziumban, ahol erős színjátszó csoport volt, megkérdeztek, nem akarok-e rendezni, és erre megrendeztem Csehov Medvéjét. Vajda Laci volt a főszereplő, őt választottam ki a többiek közül, szóval nem akárhogy indult a dolog. És óriási sikerünk lett. Pedig én nem csináltam mást, csak megpróbáltam, hogy az egyik pillanattól a következő pillanatig mi legyen, hogy legyen hatékony, és ebből kiépítettünk egy őrült és bolondos előadást. És kiderült, hogy nekem megy ez a dolog.

És felvételiztél a főiskola rendezői szakára?

Nem, nem. Óriási családi nyomás volt, hogy becsületes foglalkozásom legyen, mindenki azt akarta, hogy vegyészmérnök legyek. És én dolgoztam is laboratóriumokban, hogy fölvegyenek a műszaki egyetemre. Úgyhogy egyszerre felvételiztem mind a két helyre.

És érdekelt egyáltalán a vegyészet?

Nem. Anyám ezt akarta, és én jó gyerek voltam. Ő habókos és őrült dolognak tartotta a színházat, és szegény élete végéig nem békélt meg azzal, hogy én ezt csinálom.

Az én anyám se azzal, hogy költő vagyok. A költő az olyan…

Nem rendes ember.

Még valamit el akartam mondani neked a Néró előadásáról. Nagyon hálás voltam azért, hogy egy voltaképpen tradicionális előadást láthattam. Az én első színházi élményem az Ifjúsági Színházban a Légy jó mindhalálig volt, Nyilas Misit Békés Itala játszotta…


Igen, azt én is láttam…

…és följött a függöny, és lement, és az nekem csoda volt, hogy időnként esett a hó, hogy reggel volt, aztán alkonyat. Most ebben az előadásban visszajött ez a varázslat. Az ember szívesen infantilizálódik a színházban voltaképp; azt várja, hogy mutassanak valami élvezeteset, és jé, most meg valami más van…

Örülök, hogy így látod. Biztosan láttad a Gyermek- és Ifjúsági Színházban a Tamás bátya kunyhóját is.

Persze.

Forgószínpadon volt, emlékszel? Forgott egyik szobából a másikba. Az egyikben még négerek ültek, amikor már a fehérekhez átforgott a színpad. Ez nekem életem egyik legnagyobb élménye volt. Imádom az ilyeneket a színházban, és ha csak lehet, alkalmazom is.

Ezek szerint a Néróban ez tudatos intenció volt?

Te, ezekbe az ember nem gondol bele, hanem csinálja.

Most a Koldusoperát fogod rendezni. A kaukázusi krétakört kétszer is megrendezted, egyszer Pécsett, tavaly meg Kaposvárott. Úgy látszik, fontos neked Brecht. Nekem is nagyon fontos egyébként. Neked miért?

Kemény dió. Egy szemét pasas volt…

Ez az!

Gyűlöletes ember volt. Hazudott esze nélkül, méghozzá tetten érhetően hazudott, ami, mint tudjuk, a művészetben a legnagyobb bűn. Rettenetes bolsevik jelenség, a túl hetyke megfogalmazásaival... Szóval rengeteg taszító elem van benne. Én magam nagyon kevéssé vagyok pofátlan ember, ennek következtében vonzanak a pofátlan emberek. Érdekel, hogy lehet ilyen valaki, ez a dolog egyik oldala. A másik, ami igazán vonz benne, az a morállal kapcsolatos konfliktusrendszere. Hogy minden művében, hetykén vagy érzelmesen, s nyilván azért, mert ő maga „vén bűnös, sárga Holdként” élte le az életét, de állandóan azzal foglalkozik, hogy mi is az emberben az a belső tartás, amit morálnak lehet nevezni. No most, ez nekem is központi problémám. Nagyon érdekel, hogy mi az, ami egy olyan szörnyet, mint Brecht, mégis összetart. Egyébként Néróról is azt mondja Kosztolányi, hogy tulajdonképpen erkölcsös volt. Akkor ez mi? Én azt gondolom, hogy egy ember autonómiája, tehát a személyiség a szuverenitása és a morálja az ugyanaz.

Magyarán azt mondod, hogy annyiban van az embernek morálja, amennyiben autonómiája van?


Igen, ezt mondom. Hogy az embernek valamilyen hűséggel kell rendelkeznie önmagához, és mint embernek valamiképp szervesen kell épülnie az életbe. Ezek persze csak szavak, mert mi az, hogy szervesen, meg mi az, hogy hűséggel, de mégis itt van valami, ami nagyon fontos… Hát igen, ha hű önmagához. Nem lehet ezt másképp mondani, hiába kerülgetem én ezt a dolgot. Brecht nyilván saját maga miatt boncolgatja ezt folyton. És ha valaki így él, így gondolkodik, abból könnyen lesz mozgalmár. Mert az autonómiáját fölajánlja valaminek. Ez Brecht nagy problémája, a bűneinek egyik oka. De ez most nagyon messzire vezetne, ne menjünk bele.

Akkor inkább beszéljünk arról, miért érezted annyira aktuálisnak A kaukázusi krétakört, hogy sok év után újra, megrendezd.

Megszűnt a nyomás, ami rajtunk volt, kétségtelenül szabadok lettünk, szó mi szó. Újra kell gondolni sok mindent. Például meglehetősen megnőttek az egyén lehetőségei, kivéve természetesen azokat az egyre szaporodó nyomorultakat, akiket most tömegével gázol el az élet. De akit nem gázol el, annak ugyancsak megnőttek ebben a világban a lehetőségei. Ha másért nem, hát mert elutazhat vagy elmenekülhet… Egy ilyen helyzetben megint meg kell találni a választ arra, hogy ki kicsoda, és mit akar. És akkor azok az értékek, amiket Brecht körüljár – a morál, a belső tartás, az autonómia értékei –, megint nagyon érdekesek lesznek és fölmutatandók. A Krétakör talán nem is volt annyira jó előadás, de láttam, hogy nézték a fiatalok Kaposvárott. Kikerülhetetlen a szó: aktuális a darab.

Brecht igen ellentmondásos életművében végigjátszotta a baloldaliság eszméjének teljes skáláját a legellenszenvesebbtől a legrokonszenvesebb pólusáig. Te hogy vagy a baloldalisággal? Annak, hogy Brechtet rendezel, van valamiféle kifejezett politikai üzenete?

Természetesen van. Az egyik, hogy utálok mindenkit, aki olyan ostoba, hogy azt gondolja, ki lehet radírozni a történelem bizonyos szakaszait. Hogy meg nem történtté lehet tenni azt, hogy mi itt éltünk negyven évig ebben a rendszerben, és a világ is együtt élt vele. Akik most amnéziára akarják kényszeríteni az embereket, ugyanúgy, ahogy a bolsevikok akarták valamikor, és bele is buktak - azok hülyék. Ez ellen a hülyeség ellen minden lehetséges alkalommal tiltakozni kell, ez kulturális tennivaló. Ami történt velünk, ahogy éltünk, azt vállalni kell, és föl kell dolgozni. És csak úgy lehet továbbmenni, nem pedig pszichológiai radírokat alkalmazva. A szellemi folytonosságért meg kell küzdeni mindenképp. A másik: én nem tudom elképzelni baloldaliság nélkül a világot. A hangja, a gondolatvilága nélkül. Amely szerint arra törekszünk, hogy egy olyan világba jussunk el valamikor, amelyben az ember örömmel végezheti a munkáját. Vagy amelyben az embereket nem az anyagi hatalmuk határozza meg, hanem valami fentebb dolog által, a kultúra által határozódnak meg. Hogy nem szabad senkit se kifelejteni a világból, hogy mindenkire gondoljunk. Ha egy ilyen világban nem reménykedünk, akkor miben? Márpedig ezek baloldali értékek, vagy maradjunk annál, hogy számomra ezek az értékek és a baloldaliság összetartoznak.

És ezt az „örök baloldaliságot” el tudod áldozni a marxizmustól?

A marxizmustól is, a német filozófiától is. És biztos vagyok benne, hogy miután az emberiség alapvető szükségleteiről van szó, újra fognak termelődni olyan gondolat- és politikai rendszerek, mozgalmak, amelyek ezeknek az értékeknek a hordozói lesznek. De el fog tartani egy darabig, amíg újból kitalálják.

És a te baloldaliságod rokon az Eörsiével? Azért kérdem, mert ő manapság a baloldaliság egyetlen olyan autentikus képviselője, akinek a véleménye érdekel.

Nem. Nem rokon.

Miben látod a különbséget?

Eörsi a közvetlen politikai tevékenységtől folytonosan remél valami jót. Én nem. Nagy formátumú embernek tartom, rokonszenvezem az anarchizmusával, ahogy a szellem szabadságához mindenképpen ragaszkodik, rendezem a darabjait, de rengeteget vitatkozunk, kutyamacska barátságban vagyunk, már ki tudja mióta. Kétségtelen, hogy autentikus baloldali, de engem a politikai véleménye nem érdekel. Hiába, nincsenek barátságos szavak, őt nem lehet szelíden megfogalmazni. Nem érdekel a politikai véleménye. Abszolút, tudom, hogy téved. Minden pillanatban téved. Amikor odaáll egy politikus mellé, akkor is, amikor ellene fordul, amikor megtámadja, akkor is. Úgy ítél meg egy embert, ahogy nem szabad! Heller Ágnestől napjainkig van egy olyan vonal a marxizmusban, amit utálok. A gyalázkodás, a másik ember folyamatos lekezelése, a felületesen alkalmazott morállal való lekaszálás, ezt a primitívséget utálom legjobban a marxizmusban.

Na jó, egy következő beszélgetésben majd Eörsit fogom megkérdezni minderről. A baloldaliságról még csak egy kérdést most. Te hol látod a baloldal intézményesülési lehetőségét? Egyáltalán szükségesnek tartod-e?


Szükségesnek tartom, hogy minden artikulálódjék, ami a társadalomban jelen van, tehát szükségesnek tartok egy vagy több szociáldemokrata típusú baloldali pártot. De ezeknek plebejus bázissal, és nem értelmiségi ambíciók következtében kell létrejönniük.

Erre gyakorlatilag csak az MSZP látszik alkalmasnak a jelenlegi pártok közül.

Ez a párt sem valamifajta valódi társadalmi mozgalomból jött létre. Hanem előbb volt meg a hüvely, és aztán a fordított vedlés: szóval megvan a bőr, és belemászik a hernyó. Hát ez valahogy nem stimmel.

Akkor most a botcsinálta politizálásból térjünk vissza a színházhoz. Valahol azt olvastam tőled, hogy a színház olyan erővel alakítja a színész személyiségét, hogy te egy eszkimóban is felismered a színészt. Ha ezt kifejtenéd egy kicsit.

Ez így van, még a hierarchiákat is fölismerem. Rendeztem Grúziában és Kubában is, és ezekben az egymástól jó távol eső színházakban is azonnal kiismertem ebben magam. A színház magnetikusan köti azokat, akik csinálják.

De mondjuk az eszkimóban nem ismered föl az írót vagy a festőt. Mitől válik a színész ilyen speciális lénnyé?


Már ahogy beszél, ahogy kifejezi magát… Azonnal tudom, hogy színész. Ez a színészmesterség. Ahogy a testét használja, ahogy az érzelmeit használja… Törülhetetlenül meglátszik azon, aki ezt a mesterséget gyakorolja. Jobban meg tudom különböztetni, mint a fehért a négertől, hogy ki színész, és ki nem az. Természetesen itt azokról van szó, akik tudják a mesterségüket, akik tényleg gyakorolják. Mert vannak civilek, akik valahogy a színpadra kerültek, el is tengődnek ott valameddig, de mindig civilek maradnak.

Én a parlamenti demokráciában is valami hasonlót érzek. A politikus ott is tévedhetetlenül felismerszik.

Nem szeretném megbántani a színészeket azzal, hogy a politikusokhoz hasonlítom őket. Ezt most nem szemtelenségből mondom, de a színész azért színész, mert azt tanulja meg. A színészet nem álságos mesterség, a színész nem hazudik. A színész az, aki megpróbál igazat mondani. A színésznek az a dolga, hogy kifejezzen. A politikusnak nem ez a dolga.

A politikus az képvisel valamit.


Igen, és az más. Az nagyon más! A politikus csak egy szereppel dolgozik, mindig ugyanahhoz a képhez hasonul, és kidolgozza magát valami szoborrá. A politikus azonos a szereppel, a színész sohase.

Egy furcsa kérdésem volna. Vannak intellektuális színészek, Kaposvárott például ilyen Lukáts Andor meg Pogány Judit. Tényleg okosak, de mintha még el is játszanák azt, hogy ők okosak.

Hát ízig-vérig színészek, mindent eljátszanak! Nem annyira okosak, mint amennyire színészek. Ezt ők is tudják, nem titok, mondhatom nyugodtan. Mind a kettő nagyon okos ember, de hála istennek, sokkal jobb színészek, mint amilyen okosak.

Mit gondolsz erről: közelíthet-e a színház a nézőhöz ideologikus szándékkal?

A mi életünkben a manifeszt ideológiák igencsak elvesztették a hitelüket, úgyhogy ha egy normális ember megérzi, hogy ideológiai szándékkal közelítenek hozzá, azonnal ellenáll. Biológiai reflex. Mindent ideológiai agressziónak éreznek, és ez ellen mély ellenállás van az emberekben. Ezért nem hiszem, hogy például ezzel a megint elkezdődött klerikális lélekvadászattal sikerülni fog az ország legifjabb nemzedékét katolikussá nevelni az elkövetkezendő években. A művészet, mindenfajta művészet, nemcsak a színház, igazsághordozó, de nem igazsághirdető. Nem ítélkező, hanem hordoz magában valamit, amit nevezzünk igazságnak. És ami fontos az embereknek. Én azt gondolom, hogy itt, ebben a társadalomban a művészet az emberi autonómia első számú letéteményese. A színháznak pedig különösen jelentős szerepe kerekedett az ország kultúrájában, nem is a mi érdemünkből, hanem már a XIX. században, amely kor a színházat és a polgárosodást valamiképp összekapcsolta. Egy hosszú folyamatról van szó, amelyben, mivel a színháznak épület kellett, és ehhez a társadalomnak össze kellett fogni, és mivel egy színielőadás egy nyelvi manifesztációt is jelent, mindezekért a színház a polgárosodó nemzeti kultúrának nagyon szerves része lett. Nem véletlen, hogy a ’45-ös fordulat után milyen óriási jelentősége volt a Major-féle Nemzeti Színháznak, és hogy ’68 után milyen különlegesen nagy szerepük volt a színházaknak. Nem okai voltak a rendszer felbomlásának, nem csináltak forradalmat, nem beszélek hősies nemzeti ellenállásról, de rengeteg minden manifesztálódott ezeknek a színházaknak az előadásaiban. És a színházat ugyan sokkal kevesebben nézik, mint a mozit vagy a televíziót, de másféle, nagyon erősen ható kisugárzása van. Hat benne az irodalom, a zene, együtt van benne minden. Tulajdonképpen egzotikus módon. Ma már ezt lehet mondani.

Nagyon szép formula. Most már csak egy-két kérdésem maradt. Úgy néz ki, hogy nemcsak a baloldaliságoddal vagy rettentően elavult, hanem azzal is, hogy bizonyos értelemben sültrealista vagy. Mi a véleményed a posztmodernről?

Az én művészettörténész lányomat szoktam megkérdezni, mert ő szakértőnek számít a posztmodern kérdésekben. De valahogy nem értem elég világosan. Magánmeghatározásom szerint ez egy gyűjtőfogalom mindarra, ami a futuristák által legszélsőségesebben képviselt haladáseszmét már nem érzi fontosnak, már nem hisz abban, hogy a technika, a modern civilizáció vívmányai meg fogják váltani az emberiséget. És hogy van benne valami olyan felületes szkepszis a tudományos megismeréssel szemben, ami hülyeség. Hozzám nagyon közel álló emberek, Ascher vagy Pauer igencsak jártasak ebben a művészi gondolkodásban, tehát ismerem, de én magam képtelen lennék ilyenfajta színházat művelni. Teljesen más az agyberendezésem, ha úgy tetszik, realista. Én nem gondolom, hogy helyes lemondani arról, hogy egy alkotás egész legyen. És úgy érzem, a posztmodernben kiválasztják a dolgok egy szeletét, ami lehet érdekes, intellektuálisan birizgál, provokál, de mégiscsak a dolgoknak egy parányi és könnyen átlátható szelete, szóval unalmas.

Magamról mindenképp, de rólad is azt érzem, hogy ebben a szép, új, posztmodern világban kezdünk eléggé öreg bácsik lenni.

Azok vagyunk már, nincs mese. Nekem a divathoz semmi érzékem, öltözködni se tudok…

Öreg bácsinak érzem magam akkor is, amikor fájó szívvel figyelem például, hogy kiveszőben van az a színésztípus, nagy formátumú színészek és remek epizodisták ama típusa, amelyiknek egyszerűen jelenléte volt a színpadon. De miért tűnnek el?


Mert az a színházi forma, az egyszerűség kedvéért nevezzük most nemzeti színházi formának, amely megkeresi és felneveli magának az ilyen színészeket, most nincs. Ebből a fajta színházból, valahogy kiment az élet, és most más van.

Mi van most?

A mi korosztályunk színészei, és ezt el is várják tőlünk, sokkal jobban alkalmazkodnak a darab igényeihez, inkább belebújnak valamibe, képlékenyebbek. De nem arról van szó, hogy ez a mostani színház inkább darabcentrikus, nem arról, hogy ki az úr a csárdában. Minden színház színészcentrikus, amelyik nem, az egy döglött színház. Hiszen a színész viszi a bőrét a vásárra, ő szólal meg, ő van veled kapcsolatban, ő az alfa meg az omega. De a módszerben nagy különbségek vannak. A rendező akkor jut nagy szerephez, ha azt gondoljuk, hogy egy előadás a darab által tartalmazott, felfedezendő világot akarja megmutatni. Ebben nélkülözhetetlen a rendező, mert kell egy centrális intelligencia, amelyik látja és láttatja ezt a világot a többiekkel, azokkal, akik részt vesznek a munkában. Hogyha az a feladat, hogy világot akarok ábrázolni a színpadon, méghozzá mindig mást, akkor a rendező szerepe nagyon megnő. Természetesen nem elengedhetetlen egy színház működéséhez ez a megközelítés. Ha nincs ez a világértelmező igény, akkor mindenki úgy hordozza az egyéniségét, ahogy akarja vagy éppen tudja. És ott is vannak harmóniatörvények.

És el tudod képzelni, hogy egy olyan színházban is vannak lehetőségek?


A teatralitás nagyon gazdag. Kiáll, szépen szaval és zokog, és vonzó, és szép, és jó a humora… annyi minden van. Az egységes világértelmezés egy előadásnak nem elengedhetetlen része, de mi így csináljuk.

• Kultúra