Nyomtatóbarát változat
A legtudományosabb apparátusod, a nagyon is teoretikus gondolkodásod ellenére, valami teljesen érzéki megközelítéssel kezelsz mindent.
Én a teóriákkal eléggé hadilábon álltam, ezt csak később tanultam meg. Borzasztó rosszul voltunk eleresztve elméletileg az ötvenes években, még ha marxista akartam volna lenni, akkor is Lukácshoz kellett volna járnom, hogy valamit tanuljak, és azon kívül semmi nem volt égen és földön Magyarországon. Fülep Lajos meg, mint köztudott, megállt Cezanne-nál, és nagyon dörgedelmes és esztétikai értelemben is reakciós szavakkal illette az egész modern művészetet, holott a habitusa nem volt az, csak megmaradt a szecesszió évtizedének eszméjénél, és ott megállt. Idegesítették és bosszantották az akkor már Magyarországra is beáramlani kezdő modern művészeti és esztétikai könyvek.
Téged még tanított Fülep?
Két évig, ’59 körül. Utána nyugdíjazták.
És tanítványának érezted magad? Vagy egyszerűen csak a diákjának?
A művészettörténet tanszéken ott volt Zádor Anna, abban az időben még csak docens, akiben már akkor is működött az a nagy családfenntartó anyai ösztön, amivel biblikus erővel tartotta össze a tanszéket és a gyerekeket, mindenki az ő gyereke volt. És akkor volt Fülep, aki úgy jött be hetente egyszer, mint egy görög isten, amikor a földre száll. Gondoskodott is arról, hogy ilyenkor gőzfelhő legyen, por, villámok. Minden külsőségben nagy pozőr volt. Viszont a tudása, pláne abban a miliőben, és a nonkonformizmusa, amit túl is játszott, az olyan imponáló volt, hogy ez az egész csinnadratta, ez a színpadi mennydörgés és villámlás bennünket mind nem zavart, mert tudtuk, hogy ez az egyetlen ember, aki Európát képviseli, és azt hiszem, igazunk is volt. Az összes hibájával együtt is, egyszerűen nem volt mérhető Szigeti elvtárshoz meg a tanulmányi osztályon uralkodó állapotokhoz. Hiányzott belőle a józan emberség, az őszinteség, de hát édes istenem, azt megkaptuk a Zádor mamától. Őrült mítosza volt, és annyi hasznos terhet, annyi emléket hordott magával, annyit olvasott, annyi nyelven tudott, annyi igaz és érvényes szelekciós szemponttal rendelkezett, hogy mint egy vízesésből a víz, úgy hullott ránk az áldás. Mondjuk nem kellett direkt alája állni, én nem tartoztam azok közé, akik ilyen szektaszerű kultuszkört képeztek körülötte. De egyszer nagyon közel kerültem hozzá, 1969–70-ben. Akkor lett nyolcvanéves, és a Filozófiai Szemle ebből az alkalomból készülő számába felkért, hogy írjak róla tanulmányt. Mire az írás megjelent, ő már halott volt, de én még elvittem neki kéziratban. Ez egy hosszú, húsz-harminc oldalas, az egész pályafutását átfogó tanulmány volt, és én írás közben jöttem rá, hogy milyen nagy szerepjátszó volt az öreg, és hogy egy ragyogó kezdés után, Párizs–Budapest, szellemtudományok, Lukács Vasárnapi Köre, levelezés, barátság nagy európai filozófusokkal, mennyire csütörtököt mondott, valahol erővel nem bírta, és egy nyafogós pozőr lett végül is belőle. Túl sok volt benne a szecesszió, az önmagára reflektálás, az érzékenység, a stilizáció, a színház, ő volt a Szellem Embere, megírtam annak az ellentmondásait, hogyan próbált tájékozódni, és hogyan vagdalkozott jobbra-balra az ő Cézanne-non nevelkedett ízlése alapján, aztán hogy menekült el Firenzébe, ahol sarut öltött, tógát, hogy sétált az őt imádó ifjú úriasszonyok kíséretében föl-alá. Lukács már így talált rá, ott szerkesztette a Szellemet, aminek csak két száma lett, aztán hazajött, ’19 után pedig úgy menekült le Zengővárkonyba, és lett belőle egy duzzogó nagyság. Ez egy nagyon szomorú sors, és valahol nagyon magyar is. Az összes barátja Nyugatra ment, mindből professzor lett, majdnem Nobel-díjas nagyságok, nagyon különböző pályákon, de mind kifutotta azt, ami benne volt, ő nem. Na én ezt akkor megírtam, és odaadtam neki. Volt bennem annyi naivitás, hogy odaadjam neki. Odarendelt magához a Széher úti villába, ahol lakott, a régi Zeusz-pózban fogadott, keresztbe tett lábakkal, saruban, a vállára borított valamiféle köntösben, és szikrázott. Sokáig nem szólt semmit, aztán elővette a kéziratot, amin már messziről látszott, hogy sok helyen pirossal meg van huzigálva vastagon, aztán mindazokat a részeket fölolvasta, hogy a Szellem Embere és ilyenfélék, és ordított velem. Kikérte magának, és elnevezett seggét riszáló újságírónak, exhibicionista majomnak.
Ilyen drasztikus volt?
Igen. Mindennek elmondott, de közben elégtétellel láttam, hogy ha a cikkem egyszerűen rossz lenne, akkor le se köpné. Vérig sértettem. Nagyon-nagyon hosszú idő után, de lehet, hogy először, én voltam az első, aki ezt a szemébe mondta vagy írta neki. Bennem nem volt veszélyérzés, és amikor ezt a feladatot kaptam, mintegy az anyag hozta ki belőlem mindezt. Azért volt a beszélgetésnek néhány megrázó pillanata. Az egyik, amikor megkérdeztem tőle, hogy professzor úr, de hát miért nem ment el ’19 után. Sokáig hallgatott, és aztán egészen más hangon, csendesen azt mondta, hogy maga nem tudja, hogy én milyen beteg voltam. Ez persze megint egy ilyen szecessziós önreflexió. Mert egyszer volt Párizsban valami táplálkozási zavarokból származó bélcsavarodása, ami nagyon csúnya dolog, bele lehet halni, és ettől ő úgy megijedt, hogy attól kezdve haláláig külön koszton élt. De hát ez csak egy érzékenység, ennél sokkal nagyobb bajokkal élnek emberek szerte a világon, aztán egyszer meghalnak, de nem ebben. A másik pillanat pedig az volt, hogy én azt írtam, ’22–23 körül befejezte az egyik utolsó tanulmányát, ezek után leköltözött Zengővárkonyra, és harminc évig nem írt. Fölolvasta a mondatot, és aztán azt kérdezte, tudja maga, mi a különbség írás és publikálás között? Borzasztó volt. Azt jelentette, hogy ő írt, csak nem publikált vagy nem publikálhatott. Rám ordított: álljon fel! Fölálltam. Jöjjön utánam! Utánamentem, és akkor átmasírozott a szomszéd szobába, ott volt egy tulipános láda, egy lakathoz szolgáló pánttal, de lakat nem volt rajta, csak úgy lógott. Látja ezt a ládát? Mondom, látom. Ez mind azzal van tele, amit akkor írtam. És énbennem volt egy inger, hogy a mutatóujjammal alányúljak a pántnak, hogy egy kicsit fölemeljem a láda fedelét, és lássam, mi van benne. Fehérneműk, párnák, téli bunda eltéve naftalinban, vagy kéziratok tényleg. De tudtam, hogy ha ezt megcsinálom, akkor ott a helyszínen üti meg a guta. Ott álltam, tudtam, hogy életem egyik legnagyobb szakmai sansza lenne, de el kell szalasztanom. Nem láthatom, mit csinált titokban a fehér elefánt. Később, a halála után kiderült, hogy ebben a ládában tényleg kéziratok voltak, de szinte használhatatlanok. Egy nagy esztétikát akart írni, nem volt hozzá se bázisa, talán ereje sem, de különben is lehetetlen feladat volt; egy szecessziós alapokon nyugvó esztétikát a harmincas években nem lehetett már megírni Zengővárkonyban. Fejezetek voltak, igen sokszor átírva, sok változatban, semmivé össze nem állva. Egy meddő anyag, máig sem tudták rendezni. Egész délután tartott a látogatás, borzasztó küzdelem volt vele, döntetlennel végződött. Aztán visszaadta a kéziratot, nagyon a lelkemre kötötte, hogy húzzam ki ezeket a személyes vonatkozásokat. Én nem húztam ki semmit, úgy adtam le, és vártam a halálos csapást. Ami nem jött, mert én disszidáltam, mielőtt kinyomtatták, ő meg meghalt. Vagy két évvel később Kölnben nekiduráltam magam, hogy leírjam ezt a délutánt, két-három mondatot írtam is, és akkor elfogott valami furcsa csömör, hogy én itt egy koporsóban turkálok. Nem az emlékét bántom meg, hanem mert ez a probléma már akkor halott volt, amikor ott ültünk egymással szemben. Az, ami Fülepet tényleg jelentőssé tette a magyar kultúra számára, még sokáig hatott, de ami abból művészetelmélet volt, az 1919–20 után már nem volt többé igazán aktuális, ez az ő tragédiája. Mint egy kifordított kesztyű, mint amikor egy későbbi korszakot úgy fordítanak ki, hogy az egy korábbinak az alakját veszi föl: ’46–47-ben, amikor ezeknek a korcsos időknek az utolsó másodperceiben ő följött Pestre, abban a Horthy és a II. világháború utáni és Rákosi előtti világban az ő alakját körülvevő szecessziós glória egy abszolút pozitív evidenciának tűnt. De ez egy optikai csalódás volt, s nem változtat azon, hogy az a világ 1920-ban, az I. világháború után történelemmé vált, és nem lehet fölmelegíteni. Úgyhogy ő a mi számunkra olyan volt, mint egy Borges-novella, egy könyv, ami jön-megy, lélegzik, saruban jár és a Széher úton lakik, de egy régi könyv. Legfeljebb azért használható, mert nincs jobb és újabb éppen itt, Budapesten. De bámultuk a tehetségét, azt, hogy hatvanéves kora után például megtanult oroszul, perfekt, csak azért, hogy Tolsztojt eredetiben olvashassa. Ilyen félistenekre emlékeztető, inkább csak a regényekből meg a színpadról ismert fogásokat ő az életben is meg tudott csinálni. Az ilyesmire azt mondja az ember, hogy ez tipikus legenda, hazugság. És akkor van egy pasas, szuszog, vacsorázik, vécére megy, minden, és közben megteszi, csak úgy, sportból. Hiúságból vagy a maga mulattatására, nem tudom, de megteszi.
Mármost, mielőtt Fülepről kezdtél beszélni, én azt mondtam, te mindent egy érzéki szférában közelítesz meg, innen kanyarodtunk el. Megkérdezlek most akkor, a politikát is így tekinted?
Nagyon. Hús, vér, sár, mocsok, velő, már nem agyvelőre gondolok. És sperma. Ez a politika. A mai magyar politika ezt remekül illusztrálja. Abban a pillanatban, ahogy Magyarország elkezdett önállóan politizálni, csak vér, sár, piszok, sperma, és itt-ott egy kis izzadtság. Csak organikus anyagokat látok. Mondjam, hogy szar is?
Nyugodtan. És érdekel egyáltalán a német belpolitika vagy a magyar?
A német belpolitika az egyik fülemen be, a másikon ki, hogy az SZDSZ és az a bizonyos szakszervezet konfliktusba került-e vagy nem, hogy ki kire haragszik, ez annyira tud érdekelni, mint Etiópiában két sáska, ha egy fűszállal találkoznak, hogy most melyik rágja le a végét. Smafu. Nem érdekes, kikapcsolom a rádiót. Én hetvenben kerültem ki, és csömöröm volt Magyarországtól, ezt olyanokon tudom lemérni, hogy hosszú ideig nem vettem jó rádiót, se lemezjátszót, még akkor se, amikor már lett volna rá pénzem, mert Magyarországon óriási lemezgyűjteményem volt, és egy csomó ilyesmit, ami a magyar egzisztenciámra emlékeztetett, azt egy jó időre leépítettem. Kellett egy bizonyos karanténidő, körülbelül öt év, mire ezeket újra fölépítettem magamnak. Én a Kádár-rendszert nem politikailag vagy intellektuálisan utáltam meg, hanem annyira…
Zsigerileg?
Zsigerileg. Hogy még Mozartot se hallgattam lemezről, mert az is a pesti egzisztenciámra emlékeztetett. Égy idő után ez megszűnt, és akkor már lehetett venni lemezt és lemezjátszót. De máig se érdekelnek a magyar politika részletei. Persze borzasztó kiábrándító volt, hogy huszonöt év Horthy-rendszer, a II. világháború és a kommunizmus évei után az ölünkbe hullott szabadsággal mit tudtunk kezdem, hogy csak erre vagyunk képesek, egy ennyire korrupt, kisstílű, elfogult, gyűlölködő, első pillanattól kezdve piszkos közélet kiépítésére. És akkor a düh arra indított, hogy írjak néhány politikai tárgyú cikket is. De most már úgy látom, hogy talán nem lehetett több az osztásban. Ennyi piszok után csak piszok jöhet. És nagyon veszélyesnek tartom azt a kulturális struktúrát, ami miatt az értelmiségiek nem értik a politikát. Hogy csak a fejükkel próbálják megérteni a világot, holott a hasunkkal, a nemi szerveinkkel, a lábunkkal, a térdünkkel, a lábikránkkal, a bicepsszel, mindennel meg kell tudni érteni. E tekintetben az európai gondolkodás utolsó kétszáz éve borzasztóan egyoldalú, és talán ezzel a sterilitással magyarázható az európai gondolkodás legnagyobb kisiklása, az, hogy a fasisztoid gondolkodás struktúrává dermedhetett. Mert éppen az utóbbi három-négy év mutatja, hogy a fasizmus struktúrája nem csupán a fasizmusé, az egy annál sokkal általánosabb európai struktúra. A logikai absztrakcióknak ez az egyoldalú igazságként való felállítása, hát végül is Marx tévedései is innen származnak. És ha nem olvasta volna Hegelt, valószínűleg akkor is ilyen tévedéseket róhatnánk fel neki, mert benne nemcsak a hegeliánus az, aki így téved, hanem a könyvtárolvasó. Hála istennek a művészetekben nem tudott végzetes kárt okozni ez a racionalista tradíció. Egy jó képnek nemcsak szép színei vannak, hanem szaga is van, igazi szaga, és ez fontos.
Ugyanakkor a Művészet alkonyatkor című hosszú tanulmányodban, amit nemsokára hoz a Holmi, meglehetősen barátságtalan képet festesz a művészet jelenéről.
Arról a tényleges struktúraváltásról van ott szó, amelyben megszűnt az „örök” képlet. Hogy van az „örök”, a mindenkori jó művészet, és a vele szemben álló akadémizmus vagy a giccs. Hirtelen az akadémizmus és a giccs bizonyos válfajai izgatónak, érdekesnek tűntek a posztmodern számára, és én ezt egyszerűen úgy értékelem, hogy volt egy gépezet, egy óra, amit fölhúztak valamikor úgy 1800 körül, a francia forradalom idején, és ez lejárt. Persze közben már kétszer is úgy nézett ki, például a klasszicizmus túl hosszú elhúzódásakor, másodszorra pedig furcsa módon éppen a szecesszió idején, hogy a modernizmus lejárt. Most is kitaláltuk, hogy ez történik, ezt nevezzük a posztmodernnek. De ez a megállás gyanúsan komplikált és soká tart. Ez egy nagy óra, nagyon sok minden jár le vele együtt, az összes mutatók mintha állnának. Ennek a helyzetnek is megvan a varázsa, az idő megáll, és ettől hirtelen sok idő lesz, vagy önkényesen megválasztott idők folyosói nyílnak meg minden irányban. Roppant érdekes szituáció, mert a kreatív programokhoz szokott érzelemvilág és agyvelő számára ez mindenképpen egy negatív világ. És van egy elemibb nézőpont is, nem a művészeté, hanem az emberi sorsé, a történelemé: nagyon csalóka, nagyon becsapós, amikor egy pillanatra lelassul a dolgok folyása, amikor azt érezzük, hogy ez a szabadság, ez a szétterülés, ez a megérkezés a folyó deltavidékéhez, és itt vagyunk az óceánnál. De ez egy délibáb. A történelem az egy veszélyes víz, olyan, mint egy Mississippi méretű folyó, vízesésekkel, örvényekkel, halálos fordulókkal, és mi egyáltalán nem a torkolatvidéken vagyunk, hanem továbbra is a felső folyásnál. Sehová nem érkeztünk meg, semmi következtetést nem vonhatunk le a jövőre nézvést, az örvény, a mozgás újra elindul majd, és semmit se tudunk arról, hogy milyen lesz a következő szakasz. A Művészet alkonyatkor provokáció, és nem az olvasót akarom provokálni vele, hanem a sorsot. Siettetni akarom, mert ha gyorsan lejátsszuk ezt a felvonást, akkor talán gyorsabban jön a darab vége, és kezdődik az új darab. Talán még megláthatom az új első felvonást. Nem biztos. De tudom jól, hogy előbb meg kell írni ezt ahhoz, hogy lehullhasson a függöny.
Magyarán essünk túl ezen.
Igen, essünk már túl rajta, minden darab véget ér, minden darabnak van egy utolsó felvonása. Aminek nincs vége, az a színház: kezdődik másnap elölről az egész, új színészekkel, új rendezőkkel. Sőt, esetleg új közönséggel is. Állok a megállt toronyóra tövében, és várom, hogy minél hamarabb verjük el az éjfélt, annál hamarabb indul el újra. Valaki majd felhúzza, ez a történelem lesz, véres és mocskos, én nem akarok Cassandra lenni, de ahhoz, hogy az embereknek és a művészetnek is feladatai legyenek, ahhoz nagy katasztrófák kellenek, ahhoz félteniük kell az életüket. Kicsit kevesebb civilizáció, több sors. Ez nagyon nietzscheinek hangzik.
Hát erősen az.
De azt hiszem, nem volt komolyan számba vehető gondolkodó, aki azt hirdette volna, hogy van megérkezés az óceánhoz.
Számomra nehezen fér ezzel össze az a fajta perfekcionizmus, mondhatni egyfajta teljesítménykényszer, a teljességre törekvés kényszere, amivel a Háló elkészült, és amivel általában dolgozol.
Ez talán egy örökölt erény. Apai nagyapám kerékgyártó mester volt, aki a múlt század utolsó két évtizedében volt fiatal ember, és az akkori szokások szerint bejárta Európát, mint kerékgyártó legény. És erről terjedelmes naplót vezetett, ami, gondolom, ritka ilyen egyszerű embereknél. De úgy érezte, hogy az egy mű, hogy formába kell önteni, hogy ő jár a világban, és lát. Később letelepedett Békés megyében, néhány évig kerékgyártó volt, famegmunkáló mester, keresett annyi pénzt, hogy nyithatott egy kocsmát Csorvás mellett, két keresztút találkozásánál. Sok-sok gyereke született, ezekből hét nőtt fel. A hétből hatnak diplomát adott, ebből a kocsmából. És már rég nem volt kerékgyártó mester, de a fafaragást megtartotta, padokat, bútorokat faragott, amiket később bevittek a békéscsabai múzeumba is. De ezt ő sohase tudta meg.
Akkor ismered a bútorait.
Igen, ültem ilyen padon, amit a nagyapám faragott, de őt magát soha nem láttam. Apám ebben a családban nőtt fel, műegyetemet végzett, az egyik öccse építészmérnök lett, a lánytestvérei közül az egyik orvos, a másik tanárnő, és így tovább. De azt hiszem, a családban mégis a nagyapám volt igazán kreatív, a hét diplomás gyerek mind kicsit egyensúlyát vesztett, néha egyenesen túl szenzibilis lett, mert mindegyiket rátették egy polgári pályára, és közben mindegyikben volt egy adag abból az ezermester dilettantizmusból is, ami a nagyapámban még tökéletes volt, és százszázalékosan funkcionált. És most, bennem, a második nemzedékben, az unokában ez talán újra szerencsésebb arányban jött elő, én már tudom kezelni ezt valamennyire, hogy egyrészt vannak ilyen polgári egzisztenciák, ezek a diplomás pályák, de már nem hiszem el úgy, mint az apám, hogy ez lenne a világ teteje. Tudom, hogy ez ugyanaz, mint nagyapámnak a kocsma. Ő diplomás kocsmáros volt, én diplomás művészettörténész vagyok.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét