Nyomtatóbarát változat

Dr. Funk Sándor pszichiáter:

Nagyon örültem és megtisztelőnek találtam, amikor meghívót kaptam a megnyitóra, és elhatároztam, hogy mindenféleképpen elmegyek. Amikor bementem, nagy zavarban voltam, mert fönt volt a fejemen a kipám, az a kis sapka, amit minden felnőtt zsidó férfinak viselni kell. Én nem viselem, de zsinagógába nem mehetek be anélkül. Nem vagyok hívő egyébként, bár szoktam mondani a betegeimnek, hogy lehet, hogy nincs Isten, de pontosan dolgozik. Nem tudom, hogy van-e Isten. Nagyon furcsa érzés volt ott ülni ezzel a kipával a fejemen, és többször megfordult a fejemben, hogy leveszem, mert nem akarok senkit se zavarni. Én tízéves koromig nem tudtam, hogy zsidó vagyok. Akkor is olyan furcsán, zavarosan adták tudtomra, és abban az időben úgy döntöttem, hogy ezzel a kérdéssel nem foglalkozom, hiszen semmi jelentősége nincs és nem is volt hosszú ideig. Egyszer – tizenhét éves voltam – úgy hozta a helyzet, hogy letagadtam, azt mondtam valakinek, hogy én nem vagyok zsidó. Mert az illető előttem azt mondta, hogy ő nem bírja elviselni a zsidókat. Lehet, hogy nincs Isten, de kegyetlenül megbüntetett ezért engem, úgyhogy elhatároztam, hogy én soha többet le nem tagadom. Ha ott helyben megölnek érte, istenem. De még eddig, mint látható, élek, és még soha nem tagadtam meg. Végül is mi az, hogy zsidó, ki az, hogy zsidó, miért vagyok én zsidó, miért vagyok én magyar? Én magyar vagyok, nekem magyar az anyanyelvem, itt születtem, soha nem tudok más verset eredetiben élvezni, mint a magyar verseket, és egyébként is a magyarságban a legcsodálatosabb a nyelv. Viszont zsidó is vagyok. Apám, anyám zsidók, illetve apám csak volt zsidó. Most ez egy nehéz helyzet volt, mert letagadni ugyan nem akarom, de tüntetni sem akarok vele. Az első sorban ültem, a fejemen ez a kis kipa, és olyan érzésem volt, hogy mindjárt meggyullad a fejem hátulról, a tekintetek kereszttüzében. Biztos, hogy csak saját magammal volt problémám, egész biztos, hogy senki nem gondolta azt, hogy ez részemről udvariatlanság vagy tiszteletlenség. Hanem hogy én nem fogom-e úgy érezni, hogy ezt nem kellett volna. Hogy minek irányítom én magamra a tekinteteket. Végül is ez templom, amit gondolok, azt magamban gondolom, és ha van Isten, akkor vele úgyis megosztom. Kellett hozzá egy kis bátorság, hogy ezt a feszültséget elviseljem. Lekaphattam volna egy pillanat alatt, és akkor senki többet nem törődik vele. Mögöttem volt egy ember, aki majdnem biztos, hogy zsidó volt. Ki lehetett hallani abból, amit mondott, és többször is megszólalt, egyre indulatosabb volt, aztán el is ment elég hamar. Ő nem viselt ilyen kipát, és az az érzésem, hogy azért volt indulatos, mert bántotta, hogy ő nem merte föltenni, nem merte elhozni. Most itt van ez a kérdés, tényleg, hogy bántottam-e én ezzel valakit. Hát igen, csak rá kell erre térnünk. Az én népemet legyilkolták, lemészárolták, mint az állatokat. Az én családom – egész sor nagybátyám van, akit soha nem is láttam. A nagyapámat valószínűleg az úton verték agyon, amikor Bécsbe kihajtották őket. Az utolsó, amit tudok róla, hogy egy tizenhét éves nyilas fiú leverte a szemüvegét, és hát az öregember nem látott a szemüvege nélkül. Ezzel a borzalommal nem lehet élni. Viszont én élek. Én szeretek élni, nekem családom van, én dolgozom. Soha senkit nem bántottam, nem is nagyon lehet ebben a szakmában. Mit csináljak ezzel a hatszázezer magyar zsidóval és hatmillió európai zsidóval? Én azt csinálom, hogy fölteszem ezt a kipát, és zsidóként fogok meghalni. Lehet, hogy nem hiszek Istenben, nem tudok egy szót sem zsidóul, vagy csak keveset, nem tudok imádkozni, de gyakran eljártam a zsinagógába, a gyerekeket is elvittem, érezzék ezt a légkört, ha már nekem a piros nyakkendő jutott. Hát persze sokan vannak így, azt láttam. Akkor is: zsidó vagyok meg magyar is. Itt nincs berlini fal, ez mind egyben van. És nem okoz nekem nagy problémát. Ahogy kijöttem a templomból, volt, akit megkérdeztem, hogy nem zavarta-e őt vagy nem bántotta-e – de helyesen cselekedtem.

Zsidók nem tudják megtölteni ezt a templomot. Hát akkor ez a legtöbb, amit tenni lehet: helyreállítani tökéletesen olyannak, amilyen volt, és az Urat imádni benne. És rendkívüli tisztelettel állították helyre, minden a helyén van, egészen a kőtáblákig. Azokért az emberekért pedig bizonyára elhangzik egy-egy ima, akik itt imádkoztak, azután elvitték és leöldösték őket.

Én azt hiszem, hogy amit egy keresztény tehet, ha keresztény akar maradni, az valami olyasmi, hogy azért, mert a másik zsidó, eszébe ne jusson, hogy annak netán része lehet Jézus megkínzatásában vagy megölésében. Vagy hogy annak netán része lehet abban, amit Péter Gábor vagy Szamuely művelt. Mert ez nincs így. Ez nem volna igazságos. Akkor a zsidók sem fognak úgy gondolni az utcán szembejövő emberre, hogy talán ez kísérte ki az anyámat a vagonhoz, ami elvitte Auschwitzba. Sok idő kell biztosan. És közben senki nem tudja, hogy az utolsó nagy zsidó közösség meddig marad itt fenn Magyarországon. Azon kéne igyekezni, hogy ez megmaradjon. Az ország már túl sokat veszített, nem volna szabad ezeket az embereket elveszíteni.

Donáth László evangélikus lelkipásztor:

Hogy egy keresztény közösség beköltözik egy egykori zsidó templomba, ahol a frigyszekrény üres, pontosabban nem tóratekercsek vannak immáron benne, hanem kehely és menóra – ennek a társadalmi és politikai vonatkozása legalább annyira fontos, mint a teológiai. Ha ezt a közösség mindenfajta ideológia nélkül, természetesen vállalja, akkor igazán emberi módon viselkedik. Akkor viselkedik emberként. Azt, ami a zsidósággal Magyarországon és Európában történt, jóvátenni nem lehet. Csak beépíteni lehet az ember memóriájába, gesztusaiba, gondolkodásába, emberségébe. Ha valaki nem mond le arról, hogy úgy élje a jövőjét, hogy nem feledkezik meg a halottairól, mi több, tudatosan vállalja a halottait, az egy nagyon magas emberség. És nem kell részletezni, hogy abban a politikai helyzetben, amiben vagyunk, ez mit jelent. Ez önmagában prédikál. A teológiai gondolatot én inkább kihívásként fogom fel, tekintettel arra, hogy ez a két közösség, a vallásos zsidóság és a történeti kereszténység kétezer év óta valamilyen módon lövészárokban, egymással szemben van, hol lőnek, hol nem lőnek, időnként egy-egy ember átmászik a lövészárkok között, és megpróbál a másikkal szót váltani, de a szótértésről, a másik valódi megismeréséről mintha lemondtak volna a XX. században. Mintha mindegy lenne. Ennek rengeteg történeti oka van, de van egy nagyon mély emberi oka: az ember lemondott arról, hogy kíváncsi legyen az igazságra, lemondott arról, hogy akár meghaljon az igazságért. Az élet dögunalommá lett. Azok, akik kétszáz éve, ötszáz éve, ezerötszáz éve hitvitáztak, ma leisszák magukat, mert így is, úgy is elviselhetetlen az élet.

A kereszténység óriási lehetősége, hogy szellemileg, lelkileg úgy tekintsen Izraelre, Isten egykor és végérvényesen kiválasztott népére, mint amely létezésének a valódi történeti normája. Nem a marxizmus, nem az iszlám, nem bármelyik keleti vallás vagy modern szekta méri meg a kereszténység igazát, hanem a zsidóság. A zsidóság léte és a zsidóság szakrális hitele. Ahhoz képest, ami Jézus vitáját jelentette annak idején, hol áll ma a kereszténység? Ha ma is ugyanabban a vészes, kutyaszorítós helyzetben van, mint a Mester egykor, akkor jó úton van. Ha beilleszkedett, ha elfelejtette azt, hogy ez egy nagyon kegyetlen küzdelem, ahol az igazságért időről időre szenvedni kell, ha erről elfelejtkezik, akkor egy ideológiává züllik a többi közé. Csak a zsidósággal való eleven szellemi-lelki együttműködés, együttélés, együttgondolkodás adja meg a kereszténységnek az önkontroll lehetőségét. Mind a zsidóság, mind a kereszténység lényege szerint titok, kibeszélhetetlen: valami történik az emberben, Ábrahámnál vagy Pál apostolnál, de mondhattam volna a prófétákat vagy a reformátorokat is, valami történik, ami az egész életét más útra teszi, és sok más ember életét is, akivel kapcsolatba kerül. De hogy pontosan mi történik, arról nem lehet beszélni. És mégis szükségünk van arra, hogy kontrolláljuk az életünket – erre való a történelem, illetve a történelemben egymás mellett élő és egymás számára szüntelen kihívást jelentő zsidóság és kereszténység.

A megismerés a legfontosabb. Ha nem tudom, mit gondol a másik, majd én kitalálom helyette, megmondom neki, bevasalom rajta és megbüntetem érte. Ez persze nemcsak a zsidóságra vonatkozik, az egyház ezt más kisebbséggel is megteheti, illetve bármilyen hatalomban lévő megteheti a kisebbségben lévővel. A megismerésen túl ott van az, amit furcsa módon Heidegger, ez a fasizmushoz közelítő német gondolkodó mondott ki: hogy a tolerancia, a türelem nem abban áll, hogy belenyugszom a másik féligazságába vagy hazugságába – az egész egyszerűen szellemi restség vagy morális hiba –, hanem abban, hogy fölfedezem az ő valódi saját igazságát, és azt szeretem. Valami hallatlan alázat kell ahhoz, hogy föltételezzem, hogy neked is igazad lehet, mi több, igazad van, csak én még nem ismerem. A te emberséged előtt való alázatosság az én számomra azt jelenti, hogy valaki ha igazán Istenre figyel, tehát föltételezi, hogy neki is igaza lehet, nemcsak nekem, az embernek, akkor ez ad normát vagy mintát ahhoz, hogy a másik emberhez így közelítsek. Pál éppúgy dadog erről, mint ahogy én most dadogok róla. Csak azt érzem, hogy a gondolatok, a szellemi megközelítés mind-mind elsápadhat és semmibe vész akkor, hogyha a másikat magamhoz tudom ölelni. Ha magamhoz tudom ölelni – megint hivatkozom egy zsidóra, kitűnő zsidóra, Martin Buberre: ha én a másikat Tenek merem mondani (az Ich und Du című könyvére gondolok) –, akkor ott a megváltás megy végbe.

• Kultúra