Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

„Hát barátunk Petri György is ötvenéves lett…” – kezdhetném a Der Untergehert író Thomas Bernhard parodizálásával. (Én meg közben negyven.) Semmi okom, hogy az ilyenkor szokásos módon az olvasó elnézését kérjem az efféle intimkedésért, személyes hangért. És különösen nincs rá okom e lap hasábjain, melynek története, szellemisébe oly sok szállal kötődik költőnkéhez. Ám ha belegondolok, ez „nem valami jaj de személyes” – miként az új könyv egyik dermesztő gyászverse megállapítja (Göröngy). Hisz „személyesen” jószerivel alig ismerem Petrit, talán ha háromszor söröztünk együtt. (Bár magam inkább boroztam – „hogy még ilyen vénen is hazudok!”) De késő kamaszkorom, tehát első könyvének megjelenése óta nem érezhettem mást, mint hogy helyettem szól – lelkesedésemben, tüsténkedő ifjú-lukácsóvodista, azonnal „szemináriumot” szerveztem a kötet elemzésére. (Istennek hála! – a dologból semmi sem lett.) Egyszóval: mégiscsak személyes, így aztán nem vagyok képes „eldönteni” Fodor Géza és Radnóti Sándor csendes vitáját, hogy vajon Petri „reprezentatív költő” vagy „csak egy személy”? Egy nagy költő nyilván mindig reprezentálja korát, ámde ezt csak a legszemélyesebben teheti. Magam – meglehetősen álszerényen – beérem azzal, hogy reprezentáljon – engem, így még csak különbséget sem tudok tenni az egyes versek, az egyes korszakok között – pontosabban: jól tudom vagy sejtem a különbségeket, látom, hogy nem minden vers „nagy”, hogy néha esetleg „ízléstelen” vagy „lapos”, felismerni vélem a költői korszakok változásait, ám mindez valahogy mélyen nem érdekel. Számomra Petri minden megszólalása elemi volt és maradt. Jól tudom, hogy e kategória bevezetésével semmiféle egyetem irodalomelméleti tanszékén nem kaphatok állást, de nem is pályázom e cikkel ilyesmire. Ám szeretnék valamennyire világosan beszélni. Megszólalt itt valamikor a hatvanas évek közepén egy hang, amely a fájdalmat fájdalomnak, a kínt kínnak, a gyönyört gyönyörnek tudta. Egyértelmű volt minden pillanatban. Naiv – ha korunkban van még értelme a schilleri fogalomnak. Evidens és megkérdőjelezhetetlen, mint maga a természet. És ezt az elemi szólamot semmiféle ön- és közirónia, szójátékhányás, allúzió, formai trükk nem enyhítette vagy hatálytalanította, inkább csak arra utalt, hogy mi az, amihez a költőnek „egyszerűen(?) nincs érzéke”. Vagyis a schilleri szentimentalizmus ironizálása csak erősítette az elemi naivitást: „Én különbözők. Ahogy más izzad. Ahogy a Hold felkel.” És ez az egyértelműség teszi, hogy – számomra – Petri legdurvább, legblaszfemikusabb megnyilatkozásaiban sincsen semmi „zsenáns”. Nekem sohasem „deguszta” vagy visszariasztó ez a hang, bár kétségtelen, hogy Petri a magyar költészet történetének egyik legmegszállottabb gyűlölködője és undorkodója. Ugyanakkor trubadúrként is az elsők között a helye. Egész életét kérlelhetetlenül végig „odietamozta”.

Ha már a trubadúroknál tartunk: „Miért nem lehettem régi költő?” – teszi fel a költői kérdést az újabb magyar irodalom egyik leggyönyörűbb szerelmes versében (A szerelmi költészet nehézségeiről). Legalább húszéves kérdés, fontos és megokolt magában a versben, de meglehetősen érdektelen az én szememben, ha Petri egész pályáját tekintem. Hisz magam mindig is „régi” költőnek tudtam Petrit! Egy klasszikusnak. Nem pusztán teljesítménye okán, de intonációjának természete miatt, amely bizonyos dolgokról egyszerűen (?) nem vesz tudomást. Modernsége ismét elemi: a sokat emlegetett „művészi korszak vége” előtti költő, aki – jóllehet tisztában van azzal, hogy e korszak valóban lezárult – költészetében soha nem kérdőjelezte meg a művészet létét vagy jogosultságát, vagyis soha nem gravitált a modern líra egyik nagy lehetősége, az elhallgatás, a csend irányába. Hogy úgy mondjam, soha nem volt számára probléma a művészet „művésziessége”. Pusztán annak a leszögezésére szorítkozott, hogy bizonyos hagyományok – leghangsúlyosabban a József Attila-i – közvetlenül nem folytathatók. „Nem akartam rámenni a józsefattilai sínre” – fogalmazza most újra egyik legelső publikus megnyilatkozását. Ám elemisége miatt mégis ő volt az, aki – kortársai közül az egyetlenként – szinte közvetlenül vehette át ama bizonyos „fővonal” hangját: „Szabadság, szerelem, / E kettő kell nekem!”; vagy még inkább: „De lelkemből más sohasem érdekelte / Fölszánt poéta-ceruzámat, / Csupán Politika és Szerelem.” Nincs ma költő Petrin kívül, akinek szájából hitelesen szólhatnának e régi sorok. Mert ebben a költészetben a politika, akár a szerelem, szenvedély; nem helyezkedés vagy véleménynyilvánítás, nem elsősorban az „igazság” kimondása, de létkérdés. Nem értelmiségi huncutság, hanem életproblémák halmaza. Elemi tény. Így, ha groteszk, ha idézőjeles, ha sokszor csúfondáros módon, de Petri mégis folytatója lett a nemzeti költő oly ódivatúnak vélt szerepének. Ezért is, hogy ő ma a legkönnyebben idézhető, a legtöbb szállóigét teremtő, már-már falfeliratra, tüntetési táblára kínálkozó magyar költő. Persze nem vátesz vagy próféta, nem népének pásztora és lelkiismerete – inkább amolyan (gumi)botcsinálta nemzeti költő.

Volt a legutóbbi gyűjteményes Petri-kötet tartalomjegyzékében egy mára sokatmondó sajtóhiba: „Hogy elérjek a napsütötte sárig”. Új könyvében a költő végül eljutott ide, de korántsem mondható, hogy ez a sár „napsütötte”. Keserű, kiábrándult, sok tekintetben nyers, már-már pőre versek sorozata – ha a korszakolás irodalomtörténeti ősbűnébe esnénk, azt mondhatnánk: ezzel a könyvvel kezdődik Petri öregkori művészete. A két kulcsszó a halál és a hiány. A hiányt semmi sem pótolhatja, ami/aki odaáll, az mindig valami helyett: „Sohasem fogom tudni, mi helyett.” Így aztán, bár szinte mindent elborítanak az új könyv nekrológversei, mégsem vitézkedhet a költő a „halottak élén, csak a hátuk megélt” – miként egyik legutóbbi versében lemondóan (?) megállapítja (Holmi, 1994. január). Mintha az egész kötet is valami helyett, a nagy, a végsőkig és végsőre megérett késői hang megszólaltatása helyett állna a témák már készek, most következhet a kidolgozási rész. Nem „őszikék” még tehát, bár Péterfy Jenő régi Arany-jellemzése részben Petriről is elmondható: „elsősorban nem, is a költőt kell keresnünk bennük, aki annyi más művében mutatta teljes erejét, hanem az embert, az öregedő embert, kiben az elmúlás gondolata kísért, melyet hol fájós érzéssel, hol megadó humorral dédelget, becéz, s a maga mulattatására, pillanatnyi könnyebbülésére, megénekel”. Valóban, a megrendítő, a dermesztő siratok, halálversek mellett (Göröngy; Eszmék és tánclemezek; Ötven felé) ott állnak a kisebb, alkalmi jellegű rögtönzések, futamok, irka-firkák, valaminek mintegy a hátlapjára írt „mondacsok”, akár az öreg Arany akadémiai papírszeletkéi (Regénycímek; Álljon meg a menet!; Lázlap). De itt a humor és az öngyötrés elemibb, gyilkosabb, karcosabb. És végül egy eddig ismeretlen, néha keserű bohóckodással takart, a roppant erő és figyelem mélabújának nevezhető szólam, a szédült tántorgás „ősz és tavasz közt”, a szerelmi óda és dal egyesítése mintegy saját sírfeliratainak tervezgetése közben. És mert a végső, az utolsó, az „ewig”, a szerelem himnusza és nekrológja egyidejűleg: Naptár; Elégia és értekezés; Valószínűleg kora reggel. Mindennek persze semmi köze a mostanában oly divatos, Thomas Mann-tól elorzott gondolathoz, Erosz és Thanatosz széplelkű-századvégi nászához. Inkább arról van szó, amit a félig már elfelejtett Illyés foglalt aforizmába az Öregkori versek zárlatában: „Ha költő beszél, / összefut ajkán a borzadály s a kéj.”

Zárszóként megint valami személyes. December közepe táján, Petri „ötven”, magam negyven „felé”, belelapozván a könyvbe, szinte az arcomba csaltak a következő sorok:

Véltem volt ifjúkori szertelenségnek
hinni, hogy ami
rögtön nem az, ami,
soha nem is lesz azzá.
Most már tudom, hogy igazam volt

(Ötven felé)


Úgy éreztem, február óta tartó szerelmem története hamarosan véget ér. (Most már tudom, hogy igazam volt.)

• Kultúra