Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Az utcában a postást várják. Egy vörös képű, bajszos embert, kék egyenruhában, zöld köpenyben, rajta kis piros szalag. Errefelé a harapós lónak is ilyen szalagot kötnek a szíjazatára, hogy lássa mindenki, és ne simogassa. A postás segédmotorral jár, nem is kell kínálni, mint valamikor. Régen még biciklivel közlekedett, a legtöbb háznál bort, pálinkát illett tölteni, amit rövid szabódás után elfogadott. És a borravalót is, húsz-harminc forintot, errefelé nem magasak a nyugdíjak. Déltájban már nem ült a biciklire, tolta. Néném, bátyám, kiabálta, ha szólították, kinek, hogy, majd holnap hozom! Jó, lelkem, jó, de reggel hozzad, mikor még j nincs ennyi meleg! Ha elesett, bevitték valamelyik házhoz, pihent egy kicsit, és ment dolgára. Délután napszámba jár, egy lóval szánt, fuvart vállal, szőlőt metsz. Becsülik, dolgos ember, soha nem lopta meg senki.

Az utca harminc-negyven ház a falu szélén, az elején kocsma és buszmegálló, lakóinak fele nyugdíjas vagy munkanélküli-segélyből él, azt se tudják, hogyan. Kisebb-nagyobb családi házak, van hozzá mindenkinek egy kis kertje, néhánynak földje is, de nem mennek semmire. Nem kell semmi, mondja Vida bácsi, akármit termel az ember, nem kell. A tehenet levágatta az állam, aki meghagyta, fejhet, etethet, trágyázhat, a tej se kell. Disznót hizlalni sem érdemes, drága a takarmány, aztán a vágóhíd vagy átveszi, vagy nem. Aprópénzért. És akkor az állat nem olyan, mint a tévé, hogy ki lehet kapcsolni, és megyek szabadságra, moziba, összevissza. Az enni akar. És vasárnap is, ünnepkor, mindig. Többször is. Ezt nem akarja megérteni senki.

Vida bácsi olvasott, értelmes ember, épp hetvenéves, van öt hold földje, szőlő, ló, szekér, kukoricát vet, krumplit, napraforgót, káposztát, vinné a piacra az almát is, de az emberek máma csak banánt esznek meg narancsot. A káposztapalántot tavasszal két-három forintért veszi, szálját, ősszel egy fej ugyanennyit ér a piacon, ha kell egyáltalán valakinek. Pedig azt egész évben kapálni, öntözni, permetezni kell, és akkor is vagy sikerül, vagy nem. Mint a többi. Azt mondja, nem ehetek meg mindent magam. Mert ami nem terem, azt venni kell. Kenyeret, cipőt. Fizetni kell az áramot, vizet, az adót, mindent. Mindenért pénz kell, de honnan? Nyugdíjam nincsen, eladnék ezt-azt, de nem veszi senki. Nincs pénzük ma az embereknek. Azt se tudom, mi lesz ebből.

Ez a Görbe utca, meséli, az volt a neve mindig, hiába adtak neki más nevet, volt már Ságvári utca is, most Radnóti, de senki nem úgy mondja, a postás se, kéményseprő se, senki. Ha valaki így kérdez utána, akkor először is jól megnézik, aztán megkérdik, kit keres. A házszámot nem nagyon tudják errefelé, van aki még a sajátját se, Kiss néni azt mondta a múltkor az orvosnak, hogy drága doktor úr, hazatalálok én magamtól is, nem kell nekem tudni, hogy hány szám alatt lakok. Minek az? Ez egy domboldal, lement a patakhoz, de ott már nincs semmi, csak bozót, kiszáradt, pedig apámék még halásztak is benne, más világ volt. Az utca meg úgy lett, ahogy a többi, ment a szekér, aztán ment a nyomában a másik, harmadik, tizedik, ezredik a kerékvágásban. Aztán vertek mellé kunyhót, házat, volt sár vályognak. Most már emeletes is van. És járda is, betonból, de csak a felső oldalon. Esőben ömlik a víz át a másik sorra, az lentebb van, azoknak rossz, sok veszekedés van belőle, mert a fentiek még folyást is csinálnak a víznek, eresztik amazokra, ott meg már hasig áll a disznó a vízben, a szőnyeg meg úszik ki az udvarra, de hát olyan eső itt már régen volt.

Apánk meg nagyapánk még mindenkinek tudott adni egy kis darab földet, házat. Az volt a dolgunk, hogy szerezzünk hozzá, törekedjünk, hogy majd mi is tudjunk adni a mi gyerekeinknek. Na, ez nem úgy lett. Jött a téesz, a fiatalja meg elment, semmi nélkül, bányába, építkezésre, kohásznak, a legtöbb ott is maradt. Aztán mentek megint, akik azután születtek, iskolára, gyárba, Debrecenbe, Pestre, ki hova, most meg jönnek vissza éhesen, üres kézzel. Isznak, tekeregnek. Kártyáznak. Élnek az öregek nyakán, és várják a postást. A segélyt. A nyugdíjat. Mindegyik azt várja. Akkor aztán adjad neki. Fizetnek. Ki mennyivel tartozik. Ennek is, annak is. A kocsmában, a boltban, Sarkadinál, Pintérnél, itt három háznál is mérnek bort, pálinkát, hitelbe, másként nem tudja eladni. Gyenge, rossz borok, csinálnak csigert a törkölyből, és hozzákeverik, húsvétra tiszta penész, akkor lefejtik, kénezik, cukrozzák és mérik. Drágán, mert ha nincs pénz, az is jó. Fiatal, szép, erős emberek itt henyélnek az ablak alatt, néznek kifelé, vagy az utcán ténferegnek, nem lelnek semmi dolgot. Kapálni már nem akar senki. Tehenet fejni, disznót etetni se. Szekérre nem ül, inkább megy mellette gyalog vagy biciklivel. Veszekednek otthon az asszonnyal, szülővel, válnak. Ott vannak a szép új házak, van, amelyik hatszobás, emeletes, rajta a rengeteg adósság, az ember munka nélkül, akkor a gyerekek, csinálták, szerződtek, hogy majd így, majd úgy; most meg sehol semmi, csak a szar füstöl. Akkor a menyecske egyszer csak megunja, fogja magát és elválnak. Ez megy mama. A ház meg eladó. De kinek?

Vida bácsinak meghalt a felesége négy éve, karácsonykor. Azt mondja, a családban minden halál vagy baleset karácsonykor lett, ő azt se bánná, ha sose lenne karácsony. Azelőtt a bátyja halt meg, borotválkozás közben egyszer csak leült, és azt mondta, jaj istenem. De már tiszta kék volt a feje, utána lassan fekete lett. Nem telt bele semmi idő, halott volt. Úgy ülve. Az ő lába is karácsonykor tört el, odanyomta a disznó a korláthoz, és az istennek se akart arrébb menni. Vida bácsi a fiával él, de tudja mindenki, hogy őt a betegsége hozta vissza. Diósgyőrben dolgozott, aztán megtámadta a tüdejét a gáz meg a füst, de az apja szerint az a nagyobb baj, hogy a felesége magára hagyta, mikor beteg lett. Az agya is beteg, mondja, az idege, a bánatba, attól nem akar javulni. Pedig kocsijuk volt, lakás, minden. Most meg itt ül vagy fekszik betegen, és nem szól hozzá senki, nem fog vele kezet senki, nem mehet sehová, senkihez, mert tüdőbajos. Nem fertőz pedig, megmondták, akkor ki se engedték volna onnan, de akkor se. Mindenhová vittük, akkor még az asszony is megvolt, fizettünk mindenhol, mindenkinek, még a liftben is. Se aludni nem tud, se ébren lenni. Éjszaka fullad, köhög rettenetesen, akkor felkelek, odaülök mellé, felemelem, és úgy, félig az ölemben alszik valahogy, mint egy gyermek. Elvittem ide, Szabó doktorhoz, aki már nyugdíjas, öreg ember, hogy mondja meg, mi van. Azt mondtam neki, tízezer forintot adok, ha javít rajta, húszat, ha megmondja az igazat. Ha pedig meggyógyítja, azt kér, amit akar. Azt mondta, Vida úr, ne adjon maga nekem egy fillért se, a maga fia már sose lesz ember. Adjon meg neki mindent, amit kíván, nem sok van neki hátra. Így. Na, szóval mindenkinek megvan a maga baja. Nekem ez. Mert a dologgal bírok én még mindig, úgy öregesen, de ezzel nem tudok bánni. De mindig mondtam az asszonynak is, hogy te, kellene még egy-két gyerek, úgy az igazi, de nem. Neki is igaza volt, azt mondta, lehet, hogy ezt se tudjuk felnevelni. Háború volt, én a fronton, az se volt biztos, hogy hazajövök. Hát tessék. Az ember nem tudhat semmit előre.

Nem viszek be senkit a lakásba, az udvarra se, nekem ne mondja senki, hogy beteggé tettem. Én mosok, főzök, takarítok. Van az én házam is olyan, mint a másé, kívül is, belül is. Már velem se nagyon fognak kezet, azt mondja a múltkor a Veres fiú, hogy ne haragudjon Vida bátyám, nekem gyerekem van. Jól van, mondom neki, neveld fel tisztességgel. De azt te se tudhatod, hogy teelőtted ki ivott abból az üvegből, pohárból a kocsmában. Lehet, hogy éppen én. Vagy a Dorogi fiú lova. Mert az azzal szórakozik. Viszek a fiamnak minden nap két liter piros bort Sarkadinétól, az jó bort ad. Nekem legalábbis. Kérdem a fiamat: mit ennél, mit innál? Nem kell annak semmi. Még ezt megissza valahogy, ezen van. Hoznék többet is, nem bánnám, de nem kell neki több, sokszor ez is kijön belőle. Az én borom se kell neki, csak ez. Szabó doktor is mondta, hogy inkább pirosat. Csendben vagyunk. Még valameddig. Ha lenne ember, aki az ő betegségét rám adná, az én életemet meg neki, annak az embernek a kezét is megcsókolnám. De hát ilyen ember nincs.

Vida bácsi itt vert házat, mikor nősült, sárból, vesszőből, gerendából. Akkor az ő háza lett az ötödik. Jó száraz falak, fél méter vastag, a közfal vékonyabb, télen meleg, nyáron hűvös. Kemence is volt, de elbontották, jött a kenyér a boltba, nem kellett sütni. Nem is volt miből. Az oszlopos tornácról lehet a padlásra mászni, de ott már nincs semmi. Góré, tele kukoricával, istálló, ólak, a ház előtt kiskert. Nyáron kardvirág díszlik benne, meg ez-az, évelők, még az asszony ültetgette, úgy kél minden évben magától. Kint, a kerítés előtt van egy kispad, ott lehet üldögélni, cigarettázni, nézegetni. Rendben van minden.

• Kultúra