Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Az a baj, hogy nem tudom kimondani, amit akarok, pedig itt van a mellemben meg a számban, szokta mondani Béres, és ráüt a szakadt, mocskos ingére, a nyelvét is kinyújtja, meg lehet nézni, olvassa le valaki, ha tudja. A hosszú, sovány embert valami miatt Oszinak becézik, lehet, hogy Dorogi nevezte el, lehet, hogy Hesz Jancsi, esetleg más, a rendes neve Bálint, de az csak más, hogy Oszi. Oszkár. Ne nyújtogasd itt a nyelved, mondják neki, mert kiszárad. Nem hiszed el, kérdezi ilyenkor Béres, és roppant kezével megfog valakit, de nem bántja. A feleségét is úgy egyengeti az udvaron a klozet felé, mint egy gyereket, kétoldalt tartja a derekát, az asszony bottal sántikál, egyik lábával a másik nyomába lép, a lábszárán csorog végig a vizelet, mire odaérnek, azt mondja, már nem kell. Jó, mondja Béres, azért csak ülj rá, hátha. Mindjárt jövök. Aztán megáll a kopár udvaron, és néz a semmibe. Az asszony kiáltani szokott, ha megunja az ülést, úgyse jön belőle semmi, majd bent, a melegben, itt nem jó ülni, csupasz feneke fázik, alulról, a lyukból hideg jön, de Béres addigra már Sarkadinénak panaszkodik, és issza a piros bort hitelbe, vagy a Misi presszóban kiabál, aztán majd eszébe jut, fél óra, egy óra múlva, esetleg délután valamikor, este, .hogy az asszony a klozeton maradt. Magdika nem indul el egyedül, mert elesik, és nem tud felállni. Vár türelmesen, aztán üti a bottal a bódé falát, valaki majdcsak észreveszi. Ha a kicsi lány otthon van, és meghallja a kiabálást, érte megy, de az is olyan szerencsétlen, hogy lépten-nyomon megbotlik, és magával rántja az anyját is. Jobb az apja, várni kell.

Magdikához egy ideig minden héten jött egy kenőasszony, aki aztán nyomkodta, feszítette, gyötörte minden tagját, Magdika meg jajgatott, izzadt, sírt, de már fel tud állni valahogy, és a bottal lépegetni pár lépést, ami ahhoz képest, amilyen volt, nagy dolog. Enni is tud a kezével, ki tudja törölni a fenekét, csak a vizelettel nincs még rendben. Ötszáz forintot fizettek minden héten, amit Béres kiabált ki a tanácstól, míg valaki kitalálta, hogy hozzon az orvostól papírt. Az meg nem adott. Jó, mondta Béres a vita végén, majd fognak maguk másképp is beszélni. Másnap szólt Doroginak, fuvar lesz. Aztán felrakták Magdikát a szekérre, és beszállították a községházba. Az irodák előterében van két bőrfotel, beültették az egyikbe, hiába mondogatta, hogy neki most nem kell, csak üljél itt, kiabálta Béres, hátha. Mindjárt jövök. Magdika ott üldögélt, jobb volt, mint a klozeton, nem volt hideg a fenekének, aztán ahogy jöttek az ügyfelek, mindenkihez volt egykét kedves szava, árvízről, Tito-partizánokról, a korpáról, ami kinn maradt, pedig ott van a kutya, egy gyereknek azt mondta, hogy hipó, de szereti a borsót is, szüretkor lesz. Aztán megjött a vizelete, és rá akart gyújtani, nevetgélt halkan, csak azt nem értette, mi ez a nagy jövés-menés, most meg hová viszik, autó, nahát. Még meg tudta mutatni, hogy ki tudja törölni a fenekét a hálóinggel, de ezt már otthon, mert ott azért csak jobb. Bérest hamarosan soron kívül nyugdíjazták, és betegápolási díj címén kapott havonta valami pénzt is a nyugdíj mellé, még a fotel is ott maradt nekik. A kenőasszony viszont nem ment többé.

Béres már harminc felé járt, mikor megismerte Magdikát valahol a cséplőgépnél, az asszony törekes volt, ő kévehányó, hajnaltól késő estig járt a gép, aztán a csapat lemosakodott egy hordóban, ettek, ittak, lefeküdtek a szalmába, a két törekeslány külön. Béres kipróbálta éjszakánként mindkettőt, és úgy gondolta, az a fekete hajú jobban pászol, erősebb is, mire vége lett a cséplésnek valahol Martinkán vagy Aradványban, már megbeszélték, hogy elveszi feleségül. Magdika lelenc volt, egy özvegyasszony vette magához még gyerekként, aztán mikor oda nőtt, eljárt napszámba, nyáron cséplőcsapatokba szegődött. Szerették, mert bírta a munkát, az iszonyatos port, meleget, zajt a gép mellett, szaladni kellett a dróthálóra rakott törekkel, kazalba rakni, aztán futva vissza, vasvillával húzni el a gép alól, amit addig kiokádott, rakni a hálóra bekötött fejjel, nyakkal, arccal, zárt, átizzadt ruhában, mert a kalász apró zúzaléka minden kis résbe befurakodik, és szúr, viszket kegyetlenül. Ezt a munkát, mióta világ a világ, mindig két nő csinálja a legkevesebb cséplőrészért, a csapat többi tagja férfi, így alakult.

Nem volt nagy esküvő, Béres szülei már elhaltak, néhány rokona valahol Romániában élt, ha voltak még egyáltalán. Magdikának se volt nagy társasága, az utcából viszont sokan elmentek, vittek ajándékokat is, Sarkadiné kölcsönadta a régi menyasszonyi ruháját, meg vitt egy kanna bort, Béres öltönyt vett fel, fehér inget, nyakkendőt, éjfélkor levette, beakasztotta a szekrénybe, azóta is ott van. Hajnalban hazaszédelgett a násznép, pedig Béres még mulatott volna, az udvaron táncolt egyedül, azt énekelte, hogy haccacáré, haccaca, a lányoké a puca. Magdika csak nevette, aztán befeküdtek egymás mellé az öregasszony ágyába mint férj és feleség. Az özvegy közben mosogatott, takarított, csapkodta az ajtót, majd kiment a színbe lefeküdni, ez volt az ő nászajándéka. Másnap cseréltek.

Éjszaka a mi utcánkban csend van, csak a kutyák ugatnak néha egymásnak, világítás sincs, ha szél fúj, az is csak zúg, máskor az sem. Béres hajnaltájban riad fel mindig, ijedten, szakad róla a víz, pedig a takaró sincs már rajta, mellette szuszog Magdika, néha játékból vagy dühösen megrázza, hallod! Hé! Menni kéne! Indulni! Kezdetben még ugrott volna az asszony, mint régen, mikor a harmaton indultak vagy a csikorgó hidegben, olyankor lenyomta, na, hová mennél? Hát dög vagy, beteg! Érted? Jó, jó, mondja az asszony erre is, mint mindenre, dög. És alszik tovább, pedig már szaga van alul, de Béres most nem foglalkozik vele, majd reggel. Inkább kibotorkál az udvarra úgy, ahogy van, csak nagy hidegben kap magára egy pokrócot. Tudja, hogy most rossz lesz reggelig, mert kiment belőle a cefre, ahogy Dorogi szokta mondani, bömbölni meg nincs mit. Olyan, mintha lőnének egyet az agyamban, meséli Sarkadiné Piroska néninek, hallok egy nagy csattanást itt a fejemben, és akkor már ébren is vagyok, úgy megijedek. Mitől van ez? Valósággal robban. Valami ér elszakad olyankor?

Sarkadi néni nem tudja, pedig Béres ettől az egytől csakugyan fél, de nagyon. Mert ha ő is agyvérzést kap, akkor mi lesz itt? Már most is baj van. Béres nem mer elindulni, csak a szomszédba, esetleg a Misi presszóig, mert szédül, fél az utcán, a lépcsőre fel nem lépne, mert leesik, úgy megy az úton, mintha kötélen menne, kezét eltartja magától, hogy ha esik, tudjon kapaszkodni. Az orvos meg be akarja vitetni Magdikát a kórházba, valami elfekvőbe, meghalni, mert nem szedi a gyógyszert, inkább iszik. Na és! Ő viszi neki, elvégre az ő felesége, azt csinál vele, amit akar! Legalább tudom, hogy mitől bolond, magyarázza az ápolónőnek, aki hetenként jön, és ad valami injekciót az asszonynak, recepteket hoz, amit nem fog kiváltani senki. Hát mi öröme van egyéb az én feleségemnek, tessék mondani? Minek él? Minek, motyogja a sötétségbe éjjelenként, és én minek élek? Azelőtt az anyja, most meg ő! Azelőtt az a tenger munka, most meg a nagy semmi! Jóra fordult volna minden, magyarázza Vida bácsinak, ha nem jön ez a betegség, tessék elhinni. Valamit gyarapodtunk volna, öregségünkre lett volna egy kis nyugalmunk, hát tessék! Azt se tudom, mit csináljak! Nincs hozzá értelmem!

Vida bácsi megérti, neki is van egy beteg fia, tüdőbajos, az is nyomorult, de ő se tud mit mondani, csak azt, hogy tűrni kell. Muszáj. Mert nincs más. Tudom, hogy egy állat vagyok, kiabál Béres, tessék mondani nyugodtan, de Vida bácsi nem mond ilyeneket, csak ül a nyitott ablak alatt a lócán, és dohányzik. Bentről nehéz szuszogás fújtat, a fia még él. Mit is mondhatna ő másnak? Inna ő is, de annyi pénz nem létezik, amennyit neki meg kellene inni, inkább dolgozik, amíg bír. De Béres már menni is alig tud, lejárt, mint az óra, ez a nagy, erős ember összemegy itt mindenki szeme láttára, és ha marad belőle egy koporsóra való, azt egy ember is kiviszi majd a sírhoz.

Béres kint ácsorog sokáig az udvaron, aztán van, amikor már nem fekszik vissza, inkább bemegy a színbe, ott csinál valami vackot magának, hátha oda nem megy utána a reszketés, de ott is rátalál, rángatja, cibálja, még a foga is vacog, akkor is, ha meleg van, az agya meg jár, mint a gép, szinte recseg, őröl, mint egy malom, de mit? Ki tudja? Akkor is szeretem, nyögi bele a szalmába, a bort is meg a feleségemet is, és ehhez még az úristennek sincs semmi köze! Azért is! Néha kiabál, akkor jobb, veri a deszkát a fejével, mikor lesz már reggel? Kint felvonít egy kutya, aztán a többi, ő meg csak mondja a deszkák mögött, mondaná kínlódva, makogva, de inkább csak átkozódik. Többen is hallják már, nyugtalan, rossz álmú utca ez.

• Kultúra