Skip to main content

Ludwig Múzeum: Klimó Károly

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kiállítás


Kertemben érik a
leveles dohány.
A líra: logika,
de nem tudomány.
(József Attila)





Amikor szavakkal már nem tudunk valamely festői jelenségnek jobban a mélyére hatolni, amikor szókincsünk elégtelennek bizonyul egy képzőművészeti alkotás lényegének a megvilágítására, akkor szoktunk „sajátos művészi eszközökről”, „par excellence festői nyelvről” beszélni. Nyilván alkalomról alkalomra változik, és kifejezőkészségünktől is erősen függ, hogy hol az a határ, ahonnan nincs tovább, hol az a pont, amelytől kezdve egy színekkel-formákkal szóló mű már kizárólag a saját nyelvén beszélhet. Végtére is a műalkotás beleszületik a műfajába, más anyagban tolmácsolhatatlan. Mégis újra meg újra kísérletet teszünk az elmondhatatlan kifejezésére, főként azért, mert a beszélt nyelv itt és most a vizuális nyelvnél egyezményesebb. Pedig ez a bizonyos festői kifejezésmód és eszköztár már a századunk elején megvívta szabadságharcát, és közhírré tette szuverenitását meg függetlenségét szüzsétől, zsanértól, de még az ábrázolás konvenciójától is. Ám a legteoretikusabb elmék, a festészet poéta doctusai sem tudták e nyelvet általánosan érvényes rendszerbe foglalni. A képzőművészetnek csak lehetőségeit lehet ismertetni, csak gyakorlati tapasztalatokat lehet átadni, s mindenekelőtt a látást edzeni, finomítani és fogékonnyá tenni. Ezért, hogy minden művésznek keményen meg kell küzdenie a kifejezésért: benső világa megmutatásához nem vehet igénybe idegen mintát, saját szótárat és nyelvtant kell létrehoznia.

Mindezek a kérdések különös élességgel vetődnek fel Klimó Károly kiállításán. Művei a megharcolt harc dokumentumai: ez maradt a hiábavalóságok, a nem festői kérdések lehántása után, a kifejezés lecsupaszításakor a fölös beszédtől, a hiú külsőségektől, a hétköznapok lim-lomjától, a kicsinyes prakticizmustól, sőt a mesterség egynémely konvenciójától is. S mintha minden képnél elölről kezdődne ez a küzdelem. A kivívott diadal csak kis részben vihető át a következő műre. A folyamatosan izzásban tartott parázs, a fojtottan lappangó tűz minden képkezdésnél újra s újra hevesen fellobban. A művész nem tudatos, nem akarati erőket is segítségül hív. Érzelmek, ösztönök, szenvedély, érzékenység és hangulat – mindezt lazán, mintegy oldott kedélyállapotban tartja ellenőrzése alatt a szakmai tudás és gyakorlat. Ez az indulati alkotásmód, a felszabadított, de szemmel tartott tudattalan viszi át a festőt „a túlsó partra”, segít túllépnie „e mai kocsmán”, s benső világát minél közvetlenebbül a formához kapcsolnia (pl. Sárga láng, 1993).

Van a festői gyakorlatnak egy lehetséges módja, amely jól illeszkedik e felhevült alkotói tudatállapothoz, s működteti a feszültségben pengeélessé finomodó intuíciót. A festő újra s újra nekikezd a képnek; gyakorta hagyatkozik az ecset járására, a festékanyag önmozgására. Ritkán elégszik meg a kirajzolódó formával, az előtűnő színviszonylatokkal. Réteg borul rétegre, a festék sűrűsége, vastagsága, színe és tónusa szerint a felület egyre módosul és gazdagszik. Szaporodnak a festményben rejlő elvetélt képek. A festő minduntalan kontrollnak veti alá a teljes és az irányított véletlen, a kiszámíthatatlan áttűnések és a megfontolt alakítás nyomán kibontakozó képet. Minden ecsetrohamot latolgatás és döntés kényszere követ. A munka bármikor újrakezdhető vagy folytatható, amíg a festő el nem fogadja a kialakult látványt: kompromisszumot egy belső kép s az elérhető realitás között. Egyszerre, úgy tetszik, egy ponton a szüntelen átváltozás magasabb minőséget teremt; az eredmény olykor a festőt is váratlanul éri (Vörös árnyék, 1994). Abbahagyni is tudni kell. Befejezni, sokan így tartják, sohasem lehet. Valóban nem: az anyag nehézkességét teljesen leküzdeni, a matériát az utolsó morzsájáig átszellemíteni szinte lehetetlen, olykor talán csak a legnagyobbaknak sikerül.

Ezzel a festői metódussal jellegzetes képi faktúra jár együtt. Az elszánt, személyes, nemegyszer vad ecsetjárás nyomán a felszántott, feltorlódott, egymásra rétegzett és rakódott anyag felülete némiképp a természet anarchikus, logika nélküli megjelenésformáira emlékeztet; mégis, a benne rejlő szenvedélyes művészi munka, a szellemi koncentráció az elevenség abszurd erejével ruházza fel, s a líra rejtőzködő logikája titkos utakon, hajszálereken érvényre jut (Cím nélkül, 1994). A faktúra síkból kiemelkedő, tapintható felülete újabb dimenzióval gazdagítja Klimó képeit. Amellett, hogy a térbeliség érzetével bővíti a színek, formák, tónusok hatáskörét, mint megkövült láva őrzi a mű születésekor fellépett erők lenyomatát. A néző mintegy brutális közvetlenséggel, egy csapásra szembesülhet azokkal a bizonyos művészi eszközökkel.

(Budavári Palota, A épület. Megtekinthető: június 26-ig)












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon