Sebők Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Közel két évvel ezelőtt figyelhettünk fel először a német televízióban egy új reklámtípusra, mely a változatosság kedvéért nem hollywoodi mosolyt ígérő fogkrémet, az árnyékánál is gyorsabban száguldó autót vagy tiszta száraz érzékkel kecsegtető intimbetétet kínált, hanem az egyre fokozódó idegengyűlöletről próbálta s próbálja még ma is lebeszélni a nagyközönséget. Kezdettől fogva rokonszenvvel, ugyanakkor aggodalommal is figyelem ezeket a különös tolerancia-hirdetményeket. Céljukat tekintve rokonszenvvel, hiszen a népek békés együttélése tagadhatatlanul nemesebb és kívánatosabb érték, mint némely luxuscikk birtoklása, a módszert azonban legalábbis vitathatónak érzem. Dilemmáim alapja, hogy a reklám köztudottan nem mélységéről, alaposságáról és komolyságáról híres. Vajon nem banalizálja-e el a probléma botrányos valóságát mondjuk az a másfél perces bejátszás, melyből megtudjuk, hogy az arab futballista is tud ám pompás gólokat rúgni, meg a török táncdalénekesnő hangja is lehet olyan selymes, mint a németé? Miféle világ az, amelyben ilyen parlagi evidenciákat immár nagyüzemi szinten kell a homo sapiens agyába sulykolni? S vajon miként fognak reagálni az érintettek? Nem válik-e még a legbölcsebb igazság is ellenszenves közhellyé, ha rá vagyunk kényszerítve, hogy szüntelenül hallgassuk?

A fenti kérdésekre nehéz és kockázatos dolog lenne határozott választ adni. De hogy a probléma égető, mi sem bizonyítja jobban, mint az a vállalkozás, melynek eredménye most a budapesti Palme Házat övező parkban látható. Világhírű művészek egy tekintélyes csoportja, megelégelve az olcsó és kétélű reklámfogásokat, úgy döntött, hogy kreatív ötletekkel rukkol elő. Céljuk ugyanaz volt, mint a német televízióé: fellépni az idegengyűlölet, a türelmetlenség és az erőszak ellen, eszközül pedig az óriásplakátot választották. Tolerancia-reklámjaik először tavaly ősszel kerültek közszemlére a híres ogyesszai Patyomkin-lépcső mentén, azután Münchenben és Antwerpenben állították ki őket, az idén pedig nem kevesebb, mint kétszáz európai nagyvárosban tervezik bemutatásukat. Az akció védnökei a német államfő, Richard von Weizsäcker és az Európai Bizottság elnöke, Jacques Delors.

Mindezek tudatában az emberben természetesen eleve óriásira duzzad a várakozás, ám a művek társaságában érzett totális kiábrándultságunk nemcsak ezzel magyarázható. Noha a művészet és a reklám még soha nem került olyan közel egymáshoz, mint épp napjainkban, közöttük mégis szakadék tátong. Két jellegzetes csapdát legalábbis nehéz kikerülni: ha a művészet igényes marad, tehát megőrzi nyelvezetének többértelmű, önkioltó jellegét, akkor alkalmatlan agitációs célokra; ha hatékony akar lenni, vagyis az utca emberének meggyőzését tűzi ki célul, fel kell adnia a rá jellemző kifejezésbeli árnyaltságot. Természetesen kell hogy legyen harmadik út, de ezt a kiállító világsztárok közül sajnos senki sem találta meg. Semmi kifogásunk például az ellen, hogy Jannis Kounellis varrógépet áztat a fürdőkádban, de hogy az erről készült fotó óriásira nagyítva sem győz meg senkit a gyűlölködés átkos voltáról, az biztosra vehető. De nem ugyanez mondható-e el a csontokat tisztogató Marina Abramovityról vagy a Financial Times címoldalát undok bogárral ékesítő Peter Koglerról? Akik viszont egyértelműségre törekedtek, azok bizony még a német televízió reklámkampányának színvonalát is nemegyszer alulmúlták. „Én plusz te egyenlő mi” – közli az utca népével a legendás hírű konceptművész, Lawrence Weiner, Jochen Gerz azt írta fel sok-sok nyelven a plakátjára, hogy „Emberekkel beszélni”, a német művészpár, Anna és Bernhardt Joh pedig egyenlőségjelet tett A és B, illetve két különböző formájú kancsó közé. Mellesleg, ha az utóbbi azt (is) jelenti, hogy emberek vagy népcsoportok betűkkel és kancsókkal helyettesíthetők be, határozottan tiltakozom. Ugyanígy kénytelen vagyok Tom Barthtal, a címadó szlogen kitalálójával is vitatkozni. Ha igaz lenne, hogy I am You, azaz Te én vagyok, akkor ez a világ nem különbözne lényegesen a magánzárka körülményeitől: még csak beszélgetni sem tudnánk, mert dünnyögésünk csupán unalmas monológ maradna.

De szerencsére nem ez a helyzet. Az Egyesült Államokban például javában készül a világ nemzeteinek genetikai atlasza, melynek első eredményeit a Kossuth rádió Szonda című tudományos műsorában ismertették. A kutatók szerint az egyes nemzetek genetikailag különböznek egymástól, de – s most tessék figyelni! – jóval kisebb mértékben, mint az egyazon nemzethez tartozó egyének.

Amennyiben az efféle tények sem tudják megrendíteni a dühöngő nacionalistákat, sovinisztákat és idegengyűlölőket, akkor a Palme Ház körül elhelyezett plakátok, hatásukat tekintve, biztos nem többek bolhaköhögésnél. De ha csupán egy embert jobb belátásra bírnak, hajlandó vagyok dicshimnuszt zengeni róluk. Ezért és csak ezért ajánlom őket mindenki szíves figyelmébe.

(Olof Palme sétány [Városliget]. Megtekinthető: június 12-ig)

• Rábeszélő