Sebők Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Első pillantásra semmi különöset, semmi vonzót nem találunk Koronczi Endre képeiben. Ember nagyságú keretezetlen vásznak gyermek nagyságúakból összeácsolva (három-négy kicsiből egy nagy), rajtuk mechanikus közömbösséggel szétmázolt színek, pontosabban alig színek, melyek hol pedáns ívekbe rendeződnek, hol pedig téglalap- vagy négyzetformát alkotnak. Akárha egykori mértankönyveink nagyra nőtt ábrái másztak volna fel a falra, hogy felidézzék azt a borzalmas lidércnyomást, amit értelmüket és összefüggéseiket kutatva annak idején éreztünk. Ráadásul a címek is inkább hasonlítanak a tanító bácsi magyarázatára – például: 193219NF29 –, mint értelmes emberi beszédre.

Az egymás fölé vagy mellé kerülő geometrikus formák olykor úgy hasonlítanak egymásra, mintha ikertestvérek lennének, de sohasem öntudatos lények módjára viselkednek, hanem szolgaian ismétlik egymást. A festékfelület itt-ott meggyűrődik kissé, a színek picit elkenődnek, vagy váratlanul megszakítják monoton pályájukat, de mintha még az ilyen apró szabálytalanságok sem emberi érzelemről, esetleg indulatról tanúskodnának, hanem valamely automatizmus pillanatnyi kihagyásaiból következnének.

És nem is mintha, valóban pontosan erről van szó. Csak alaposan szemügyre kell venni Koronczi vásznait. A „rendes” festőkkel ellentétben ugyanis ő nem ecsettel fest, hanem összeborít két vakkeretre feszített vásznat, közéjük festéket – kazeintemperát – töltöget, s meghatározott pályán addig tologatja egyiket a másikon, míg szépen be nem kenik egymást. A folyamatot nem vagy alig tudja ellenőrizni, hiszen nem láthatja, mi történik a két felület között. Csupán bábáskodik a születésnél. A vásznakat ezután széthajtja, felszereli a falra, s kész a mű. Konceptuális mű, tehetjük hozzá, hiszen elsődleges „tartalma” a konceptus, ami életre hívta, illetve az a folyamat, amit demonstrál. S ha a néző e munkák érzéki felületi minőségeire is fogékony – nehezen elképzelhető, de ízlés dolga –, az már csak ráadás.

De a lényeg inkább abban a roppant bonyolult jelentésjátékban rejlik, amit Koronczi festményei a modern művészet nagy eszméivel folytatott valós vagy virtuális párbeszédben kialakítanak. Ad absurdum viszik például a szürrealisták azon javaslatát, hogy a tudatot az alkotás során maximálisan ki kell kapcsolni. Koronczinál automatikusabban festeni már aligha lehetne, ám a képek még így sem vesztik el tartalmukat. Munkái elsősorban egy geometrikus világot idéznek fel, de nagyon-nagyon paradox módon, születésük körülményeiből következően. Mértani alapelemeket látunk, ám ezek nem a geometria platonikusan tiszta világára, hanem mindenekelőtt egymásra utalnak, s így a modernizmusban ünnepelt önreflexiónak is egy olyan szélsőséges változata valósul meg, amire kevés példa akad századunk művészetében: ha jól belegondolunk, nincs ezeken a vásznakon egyetlen olyan pont sem, amin ne tükröződne, reflektálódna a szomszédos vászon valamely pontja – lévén hogy egymáson csúsztatva festődtek. S hogy így történt, az szépen leolvasható magukról a művekről, hiszen azok – teljesítve a process art híveinek parancsát is –, ahelyett hogy a világ ügyes-bajos dolgaival foglalkoznának, önnön létrejöttük folyamatát demonstrálják. Vagy ahogy a konceptuális művészet elmélete előírja, nem a szennyes és esetleges jelenségvilággal, hanem – Narcisszosz módjára – saját magukkal foglalkoznak.

Koronczinak egy pofonegyszerű eljárással tehát olyannyira sikerült túlteljesítenie az ortodox modernizmus parancsait, hogy munkáiban talán joggal gyaníthatjuk egyúttal e parancsok paródiáját is.

Újpest Galéria (Bp. IV., Árpád út 66.). Megtekinthető: április 30-ig

• Rábeszélő