Sebők Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Salamon bölcsességei között olvasható az a mélyértelmű megjegyzés, mely szerint „az élet vándorlás”. Az idős Goethe, eseménydús életét összefoglalva, 1823-ban jegyezte fel naplójában, hogy „életünk egy nagy vándorlás”. La Rochefoucauld maximáinak egyike: „Ha jól megfigyeljük, rá kell jönnünk, hogy életünk nem más, mint vándorlás…” A Fliegender Blätter egy régi számában pedig ezt olvashatjuk: „Életünk – egy vándorlás”. Kőfejtő című 1922-ben megjelent esszékötetének bevezetőjében Egon Friedell ugyancsak vándorláshoz hasonlítja az életet, ravaszul nyitva hagyva a kérdést, hogy ezek után minek is kell őt tekinteni: egy Salamonnak, egy Goethének, egy La Rochefoucauld-nak, holmiféle aforizmagyártónak, közhelyhalmozónak, a posztmodern citacionizmus előfutárának (esetleg korai parodizálójának), vagy – mint azt maga is javasolja – egyszerűen agyalágyultnak.

Mielőtt elhamarkodottan döntenénk, érdemes megtekinteni Enrique Bostelmann mexikói fotóművész életmű-kiállítását, mely hosszú vándorlás után most a Budapest Galéria Kiállítótermében látható. A tárlat nyitódarabja egy korai, 1955-ból származó fénykép. Rajta sejtelmes közegben egy vándor látható, amint – s most ne tessék meglepődni – vándorol. Bostelmann hátulról kapta lencsevégre, tehát az arca nem látszik. Akárki lehetne. A fénykép leghangsúlyosabb eleme az illető széles karimájú világos kalapja. A vándor alakja szinte belevész abba a nyomasztóan sötét, szinte definiálatlan pusztaságba, mely körülveszi, s melynek horizontja ezen a képen maga az Ismeretlen – ahogy Bácskában mondani szokás: „a zélet”.

„Ván-dor-lás a hosszú ú-ton, ván-dor-lás ameddig bí-rod” – hallom a rádióból hetente legalább kétszer, bár még most sem tudom, ki énekli, meg azt sem, hogy mikor. Sejtelmem sincs, hogy a dalszöveg szerzője ismeri-e Salamon bölcseleteit, olvasta-e Goethe naplóját, forgatta-e a Fliegender Blätter régi számait. Viccből eleveníti-e fel a közhelyet, mint Friedell, komolyan állítja-e, mint La Rochefoucauld, vagy csak úgy naivan rácsodálkozott a váratlan fölismerésre, akár egy szemüveges kisgyerek?

Érdekes módon, az öreg Goethétől senki sem veszi zokon, ha égbekiáltó közhelyeket ismételget, egy slágerénekesről viszont – legalábbis értelmiségi körökben – valóságos bűn feltételezni, hogy értelmes megnyilatkozások is elhagyhatják üvöltésre nyílt torkát. Egy kicsit így vagyunk ezzel Bostelmann fotója előtt is. Már annyi ilyen és hasonló képet láttunk, hogy torkig vagyunk a sejtelmes vándorokból is, meg az előttük feltárulkozó talányos horizontokból is. Persze a dolog egészen másként fest, ha ugyanezt Caspar David Friedrich valamely vászna mutatja meg nekünk. Akkor nem bosszantó közhelyről, hanem csodálatos romantikáról, az Én és a nem Én bátor konfrontálódásáról, a magányos individuumnak a Mindenségben való misztikus feloldódásáról értekezünk. S persze nincs kizárva, hogy igazunk van. Egy dolgot azonban nem árt szem előtt tartanunk: amikor Bostelmann a szóban forgó fotóját elkészítette, még bizonyára mit sem tudott sem az irodalom, sem a bölcselet, sem pedig a festészet nagyjairól – hiszen mindössze tizenhat éves volt. Életmű-kiállításán bolyongva éppen ezért érdemes eltöprengni a kérdésen: ilyen körülmények között vajon miként jöhetett rá arra a mélyértelmű bölcsességre, miszerint az élet vándorlás?

Budapest Kiállítóterem (Bp. V., Szabadsajtó út 5.) Nyitva: június 19-ig

• Rábeszélő