Skip to main content

Ván-dor-lás…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kiállítás

Enrique Bostelmann


Enrique Bostelmann (1939) a kortárs mexikói fotóművészet meghatározó egyénisége. Tanulmányait hazájában kezdte meg, majd Münchenben folytatta. 1960 óta hivatásos fényképész, és egyike azoknak, akik a hetvenes években alkotóként, pedagógusként és különféle szakmai intézmények tagjaként a legtöbbet tették a fotográfia művészi rangjának elismertetése érdekében.

Munkáit kezdetben a szociális feszültségek, a politikai elnyomás, valamint a hagyományok és a modernizáció közötti groteszk ellentét iránti felfokozott érzékenység jellemezte.



Salamon bölcsességei között olvasható az a mélyértelmű megjegyzés, mely szerint „az élet vándorlás”. Az idős Goethe, eseménydús életét összefoglalva, 1823-ban jegyezte fel naplójában, hogy „életünk egy nagy vándorlás”. La Rochefoucauld maximáinak egyike: „Ha jól megfigyeljük, rá kell jönnünk, hogy életünk nem más, mint vándorlás…” A Fliegender Blätter egy régi számában pedig ezt olvashatjuk: „Életünk  egy vándorlás”. Kőfejtő című 1922-ben megjelent esszékötetének bevezetőjében Egon Friedell ugyancsak vándorláshoz hasonlítja az életet, ravaszul nyitva hagyva a kérdést, hogy ezek után minek is kell őt tekinteni: egy Salamonnak, egy Goethének, egy La Rochefoucauld-nak, holmiféle aforizmagyártónak, közhelyhalmozónak, a posztmodern citacionizmus előfutárának (esetleg korai parodizálójának), vagy  mint azt maga is javasolja  egyszerűen agyalágyultnak.

Mielőtt elhamarkodottan döntenénk, érdemes megtekinteni Enrique Bostelmann mexikói fotóművész életmű-kiállítását, mely hosszú vándorlás után most a Budapest Galéria Kiállítótermében látható. A tárlat nyitódarabja egy korai, 1955-ból származó fénykép. Rajta sejtelmes közegben egy vándor látható, amint  s most ne tessék meglepődni  vándorol. Bostelmann hátulról kapta lencsevégre, tehát az arca nem látszik. Akárki lehetne. A fénykép leghangsúlyosabb eleme az illető széles karimájú világos kalapja. A vándor alakja szinte belevész abba a nyomasztóan sötét, szinte definiálatlan pusztaságba, mely körülveszi, s melynek horizontja ezen a képen maga az Ismeretlen  ahogy Bácskában mondani szokás: „a zélet”.

„Ván-dor-lás a hosszú ú-ton, ván-dor-lás ameddig bí-rod”  hallom a rádióból hetente legalább kétszer, bár még most sem tudom, ki énekli, meg azt sem, hogy mikor. Sejtelmem sincs, hogy a dalszöveg szerzője ismeri-e Salamon bölcseleteit, olvasta-e Goethe naplóját, forgatta-e a Fliegender Blätter régi számait. Viccből eleveníti-e fel a közhelyet, mint Friedell, komolyan állítja-e, mint La Rochefoucauld, vagy csak úgy naivan rácsodálkozott a váratlan fölismerésre, akár egy szemüveges kisgyerek?

Érdekes módon, az öreg Goethétől senki sem veszi zokon, ha égbekiáltó közhelyeket ismételget, egy slágerénekesről viszont  legalábbis értelmiségi körökben  valóságos bűn feltételezni, hogy értelmes megnyilatkozások is elhagyhatják üvöltésre nyílt torkát. Egy kicsit így vagyunk ezzel Bostelmann fotója előtt is. Már annyi ilyen és hasonló képet láttunk, hogy torkig vagyunk a sejtelmes vándorokból is, meg az előttük feltárulkozó talányos horizontokból is. Persze a dolog egészen másként fest, ha ugyanezt Caspar David Friedrich valamely vászna mutatja meg nekünk. Akkor nem bosszantó közhelyről, hanem csodálatos romantikáról, az Én és a nem Én bátor konfrontálódásáról, a magányos individuumnak a Mindenségben való misztikus feloldódásáról értekezünk. S persze nincs kizárva, hogy igazunk van. Egy dolgot azonban nem árt szem előtt tartanunk: amikor Bostelmann a szóban forgó fotóját elkészítette, még bizonyára mit sem tudott sem az irodalom, sem a bölcselet, sem pedig a festészet nagyjairól  hiszen mindössze tizenhat éves volt. Életmű-kiállításán bolyongva éppen ezért érdemes eltöprengni a kérdésen: ilyen körülmények között vajon miként jöhetett rá arra a mélyértelmű bölcsességre, miszerint az élet vándorlás?

Budapest Kiállítóterem (Bp. V., Szabadsajtó út 5.) Nyitva: június 19-ig










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon