Salamon bölcsességei között olvasható az a mélyértelmű megjegyzés, mely szerint „az élet vándorlás”. Az idős Goethe, eseménydús életét összefoglalva, 1823-ban jegyezte fel naplójában, hogy „életünk egy nagy vándorlás”.
Közel két évvel ezelőtt figyelhettünk fel először a német televízióban egy új reklámtípusra, mely a változatosság kedvéért nem hollywoodi mosolyt ígérő fogkrémet, az árnyékánál is gyorsabban száguldó autót vagy tiszta száraz érzékkel kecsegtető intimbetétet kínált, hanem az egyre fokozódó idegengyűlöletről próbálta s próbálja még ma is lebeszélni a nagyközönséget. Kezdettől fogva rokonszenvvel, ugyanakkor aggodalommal is figyelem ezeket a különös tolerancia-hirdetményeket.
Első pillantásra semmi különöset, semmi vonzót nem találunk Koronczi Endre képeiben. Ember nagyságú keretezetlen vásznak gyermek nagyságúakból összeácsolva (három-négy kicsiből egy nagy), rajtuk mechanikus közömbösséggel szétmázolt színek, pontosabban alig színek, melyek hol pedáns ívekbe rendeződnek, hol pedig téglalap- vagy négyzetformát alkotnak. Akárha egykori mértankönyveink nagyra nőtt ábrái másztak volna fel a falra, hogy felidézzék azt a borzalmas lidércnyomást, amit értelmüket és összefüggéseiket kutatva annak idején éreztünk.
A három évvel ezelőtt elhunyt Robert Mapplethorpe fotográfusi világában bőségesen beigazolódott Oscar Wilde Eszményi férjének jóslata, miszerint a természetesség túl nehéz póz ahhoz, hogy huzamosan kitarthassunk mellette.
„Minden fénykép megdöbbentő tanúságtétel arról, hogy ez és ez történt, így és így.”
Roland Barthes
Bizonyára nem véletlenül nevezik a fényképezőgép lencséjét, illetve lencserendszerét objektívnek: a közönséges halandó rendíthetetlen hite szerint a fényképről a nyers valóság, az objektív igazság kacsint vissza rá.
Féregszerűen rángatózó vizenyős nyúlványok, görcsösen hullámzó szürke ingovány, pókhálószövevényben vergődő tépett cafatok, szétpukkadni készülő piszkos színbuborékok, a képfelületről már-már lecsorgó, hol magmatikusan kavargó, hol gyűrötten pulzáló sötét amorf alakzatok… Az ember hirtelen akár azt hihetne, hogy valamiféle véglények, lárvák, moszatok vagy tömlősállatok birodalmába csöppent, ha nem tűnne fel lépten-nyomon egy-egy világító, illetve röntgenszerűen átvilágított emberi arc.
Maurits Ferenc újvidéki grafikus képi világában, s mint az a sorozatcímekből is kiderül, a hábo
Mindig is csábító szellemi kihívásnak számított valamely elméletet ugyanazon elmélet eszközeivel és kritériumaival vizsgálni. Ráadásul e meddőnek látszó módszer (elméleti narcizmus – mondhatnák a kötekedők) adott esetben komoly eredményeket is hozott.
„Nem tudunk Sztálintól anélkül szabadulni, hogy esztétikailag meg ne ismételnénk” – áll Boris Groys orosz emigráns filozófus 1988-ban németül megjelent Gesamtkunstwerk Stalin című sokat vitatott, tehát rendkívül hatásos könyvében. Groys fő hivatkozási pontja természetesen az úgynevezett szocart volt, melynek legfontosabb képviselőiről (Bulatov, Kabakov, Komar, Melamid stb.) hosszasan és roppant okosan értekezett.
Ünnepeink közül az óév elbúcsúztatásának rítusa, a szilveszteri mulatság felesel leghangosabban a mindennapok szokásos menetével. Senki sem lepődik meg különösképpen, ha szilveszter éjjelén a latintanárnő az asztalon táncol, ha az igazgató a takarítónővel malackodik, vagy ha a portás vidáman lehülyézi a főszerkesztőt.
A Varsói Egyetem tanszékvezetője volt már Leszek Kolakowski, amikor egyik külföldi tanítványa – egyben szorgos fordítója – négyszemközt megkérdezte tőle, marxistának vallja-e magát. Kolakowski nem volt hajlandó se határozott igennel, se határozott nemmel válaszolni. Arra hivatkozott, hogy nem kedveli az „-ista” végződésű szavakat.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 8 hét
8 év 33 hét
8 év 37 hét
8 év 37 hét
8 év 38 hét
8 év 39 hét
8 év 39 hét
8 év 41 hét
8 év 42 hét
8 év 42 hét