Skip to main content

Mélyhűtött testnyelv

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kiállítás


A három évvel ezelőtt elhunyt Robert Mapplethorpe fotográfusi világában bőségesen beigazolódott Oscar Wilde Eszményi férjének jóslata, miszerint a természetesség túl nehéz póz ahhoz, hogy huzamosan kitarthassunk mellette. Ha izmos kart mutat, azon föltétlenül érződik, hogy főleg proteinkészítményekkel fújták fel, ha valamely virágon akad meg a szeme, biztosak lehetünk benne, hogy nem a mezőn, hanem virágcserépben találta, ha pedig arcot kap lencsevégre, annak viselője kötelezően a legtermészetellenesebb emberi teremtmény, a sztár lesz.

Mapplethorpe a fényképezőgép lencséjén keresztül mindent idézőjelben látott, mindent egyfajta szerepjátszó létezőnek tekintett. A világ eme megközelítésének alapja bizonyára abban a fölismerésben kereshető, hogy semminek sincs alapja: a dolgok úgynevezett lényege kimerül a felszíni látszatok összességében, s aki e velejéig mesterkélt világban a lényeget valahol a látszat mögött keresi, az nagyot téved. Nyilván mondanunk sem kell, mennyire warholi ez a szemlélet, a párhuzam pedig nem véletlen, hiszen Mapplethorpe Warhol udvari fotósaként kezdte pályáját. Útjaik azonban a hetvenes évek közepe táján elágaztak: Warhol végig azon dolgozott, hogy az alapjukat vesztett dolgokat gépies iróniával zsákmányolja ki, Mapplethorpe pedig szemérmetlenül gyönyörködött érzéki felületükben, textúrájukban és szofisztikáit eleganciájukban. Míg Warhol egy-egy hűvös mozdulattal megpróbálta túlfokozni a modern világ monoton zajait, addig Mapplethorpe mindent színpadra helyezett; még merevebb, még túlzóbb pózba rántotta motívumait, hogy azután a klasszicizmushoz nagyon közel álló érzékenységgel ragadja meg szépségüket.

Munkássága tematikailag három részből áll: gondosan beállított csendéletekből, aktokból és sztárportrékból. A csendéleteken afféle bemelegítésképpen végigzongorázta mindazt, amit egy fotósnak a fény és az árnyék elosztásáról, a részletek kiemeléséről, a tónusok játékáról és persze a képi komponálásról tudnia kell. Főleg abban különböznek ezek a felvételek a szokásos mesterfotóktól, hogy már-már bántóan hibátlanok, sterilen tökéletesek, ami kifejezetten színpadias hatásúvá teszi őket. A nagyközönség számára az egész akkor válik izgalmassá, amikor a kókadozó virágok helyét ruhátlan fiúk és lányok foglalják el: izmos négerek, dagadó fenekű hölgyek és szépséges pornóhősök, akik nem röstellik mindenüket megmutatni, sőt a fotográfus felszólítására bármilyen perverzió eljátszására is hajlandóak. Maguk a fényképek azonban a közhiedelemmel ellentétben sohasem csapnak át pornóba. Minden kép előtt az az érzésünk, hogy a modellek – bizonyára a fotós tanácsára – egy kissé túljátsszak szerepüket: vagy túl merevek, túl természetellenesek ahhoz, hogy szexuális gerjedelmet váltsanak ki, vagy a fényképész gondoskodik róla, hogy a részletek ügyes kivágásával semlegesítse az erotikus töltést. Az aktfotók többségéről például épp az hiányzik, ami egy képet igazán erotikussá tehet: az arc.

Mapplethorpe az emberi testet ugyanazokkal az eszközökkel és módszerekkel közelíti meg, mint mondjuk a virágokat, vagyis személytelen tárgynak tekinti őket. Képeinek furcsa ambivalenciája épp abból az ellentmondásból fakad, ami a modellek túlzott izzása és a fotós hanyag, már-már közömbös látásmódja között feszül. A test túlhevített nyelvezetét kissé mindig lehűti, de szemlátomást nem szeméremből, hanem talán épp ellenkezőleg, így válik számára lehetővé, hogy az erotikumnak egy rafináltabb szintjére jusson el: legjobb képein a szexuális vonzásnak azokat a legkifinomultabb, egyúttal nagyon-nagyon fanyar formáit tudta felvillantani, amelyek ellentmondanak az ember nemének. Egy-egy izmos férfiváll igazi szépsége ezeken a képeken abban rejlik, hogy a bőr nőiesen hamvas, az első body building-bajnoknő, Lisa Lyon pedig nyilvánvalóan azért válhatott egy gyönyörű sorozat modelljévé, mert Mapplethorpe számára a nőben az a legszebb, ami férfias benne.

Galéria ’56
(Bp. V., Falk Miksa u. 7.)
Nyitva: április 29-ig












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon