Skip to main content

Vázsonyi Vilmos, a polgár

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Könyv


Vázsonyi Vilmos életét és szerepét a magyar közéletben két okból tartom jelképesnek és példásnak. Először azért, mert személyével, politikai kultúrájával bizonyságot tett a zsidó–magyar asszimiláció lehetőségéről és termékenységéről. Egy évvel az emancipáció után született – édesapámnál, aki bálványozta, három évvel volt idősebb –, és gyermekéveit, iskolaéveit egy olyan Magyarországon töltötte, ahol – a Tiszaeszlár körül fellobbant gyűlölethullám elapadtával – lehetett magyarnak lenni, anélkül hogy ősapáit megtagadta volna. Harcos életének egyik első küzdelmét a zsidó vallás receptiójáért vívta, azért, hogy az úgynevezett történelmi vallásokkal egyenjogúnak ismerjék el, ám ezt már azután, hogy fontos szerepet játszott a párbajellenes kampányban és abban a csatározásban, amelyet az egyetemi fiatalság indított a nemzeti hadseregért, és így felhívta volt magára a nagyközönség és a politikai körök figyelmét. A zsidók egyenjogúságáért folytatott küzdelemhez erélyt és érveket a magyar reformnemzedék ideológiai fegyvertárából merített.

Másodszor meg azért tartom jelentősnek alakját, mert a polgári demokráciának ő volt Magyarországon az egyik legelső – ha ugyan nem első – és évtizedeken át szívósan kitartó, önzetlen bajnoka. Szenvedéllyel és mérséklettel, jogi szakértelemmel, publicisztikai és szónoki talentummal és humorral egy olyan társadalmi osztályt képviselt a parlamentben, amelynek önérzetre ébresztése a századforduló egyik legpozitívabb jelensége volt.

„A reakciósoknak jakobinus vagyok, a jakobinusoknak reakciós” – mondotta magáról. Alapvetően girondista volt, higgadt, megfontolt, tárgyilagos, a polémiákban is gyűlölség nélkül. Átlapozva beszédeinek és írásainak 1926-ban megjelent két hatalmas kötetét, nehéz volt Vázsonyi Vilmosról nem eszményített képet rajzolni. Ritka derék ember volt, és bátor. Bátorságát megmutatta a háború után is, amikor az emigrációból visszatérve farkasszemet nézett az ellenforradalommal, és újraalakította a demokrata pártot. És amikor IV. Károly második visszatérési kísérlete után a bebörtönzött legitimista vezérek védelmét vállalta. Akkor mutatkozott lojálisnak a király iránt, amikor azt legtöbb híve cserbenhagyta. Az igazságügynek egyik legkiválóbb minisztere volt, és az igazságosságnak mindvégig hűséges szolgája.

(Részletek a Vázsonyi-konferenciára küldött hozzászólásból)








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon