Skip to main content

Az újévvárás mitológiája

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Könyv


Ünnepeink közül az óév elbúcsúztatásának rítusa, a szilveszteri mulatság felesel leghangosabban a mindennapok szokásos menetével. Senki sem lepődik meg különösképpen, ha szilveszter éjjelén a latintanárnő az asztalon táncol, ha az igazgató a takarítónővel malackodik, vagy ha a portás vidáman lehülyézi a főszerkesztőt. Mindez nemcsak hogy megengedett, hanem bizonyos értelemben kötelező is: a társaság bizonyára nem azt fogja elmarasztalni, aki túlzásba viszi az ünnepi viselkedést, hanem inkább azt, aki úgymond a maga feje szerint gubbaszt a sarokban.

Ha az ember józanul szemlél egy ilyen társaságot, bizony kellemetlenül érzi magát, ha meg némi értelmiségi attitűddel is rendelkezik, helyzete – legalábbis kezdetben – még kínosabb. Felvilágosult agyában óhatatlanul is fölmerül a zavarba ejtő kérdés, hogy vajon mivel magyarázható a homo sapiensnek eme periodikusan ismétlődő, fajtól, nemtől, vallási hovatartozástól és műveltségi szinttől gyakorlatilag független, tömeges meghülyülése. Úgy képzelem, Mircea Eliade sok-sok szilveszteréjszakát virrasztott át tomboló társaságban limonádét szürcsölgetve, hiszen vallástörténészi munkásságának meglepően nagy része függ össze – legalábbis közvetve – a fenti kérdéssel. Az ÖRÖK VISSZATÉRÉS MÍTOSZA című könyvének pedig egyik központi témája az újévi ünnep, illetve annak mitológiai és kultúrtörténeti háttere.

A vallástörténeti irodalomban járatlan olvasó bizonyára meglepetten fogja tapasztalni, hogy a szerzőnek micsoda briliáns elméletet sikerült e látszólag végtelenül ostoba szokás fölé, pontosabban mögé építenie.

Igen, inkább mögéje, hiszen a szerző már csak szakmájánál fogva is mindent „hátulról”, az eredete felől vizsgál, onnan kiindulva próbál megértem. Olyannyira, hogy mindazokat, akik nem így cselekszenek, a profán idő, a történelem rabjainak tartja. Épp ezzel az elfajzott újkori embertípussal helyezi szembe a derék archaikus embert, aki periodikusan kilép az időből, hogy rítusai és szimbólumai segítségével megismételje azt, ami a szent kezdetekkor, in illo tempore történt.

Eliade alapvető, bár természetesen nem egyetlen illusztrációja az utóbbira épp az új év megünneplése, ami eredetileg magának a teremtésnek a rituális megismétlése, tehát szakrális cselekvés volt. A babiloni új év szertartásában, az akituban például sikerült számos kozmológiai elemet kimutatnia, a Saturnus tiszteletére rendezett év végi ünnepségekben pedig az aranykor, a történelem előtti szent idő felidézését érte tetten. A világ ideiglenes visszájára fordításában az emberi egyenlőség ősi állapotának visszaállítására tett kísérletet lát, az újévi destruktív szertelenkedéseket pedig a teremtés előtti káosz megidézéseként értelmezi: a régi évet azért kell időközönként megölni – bizonygatja –, hogy romjain egy erőteljes, friss, új világ születhessen.

Talán már e néhány kiragadott (és durván leegyszerűsített) gondolat alapján is sejthető, hogy Eliade könyvének olvasása után az ember kénytelen új színben látni azt a vadul dorbézoló, félőrült társaságot is, amit korábban arisztokratikus megvetéssel szemlélt: az asztalon vonagló latintanárnő, a takarítónőt inzultáló igazgató és a főszerkesztőt sértegető portás viselkedése a szerző koncepciója – kritikusai szerint: prekoncepciója – alapján közelebb áll az archaikus ember viselkedésmódjához, egyáltalán az eliadei értelemben vett szakralitáshoz, mint annak a józan, felvilágosult embernek a magatartása, aki elképedten csodálkozik az egészen. A szilveszteri őrjöngésből kijózanodva mindenekelőtt ezért vigasztaló AZ ÖRÖK VISSZATÉRÉS MÍTOSZA című könyvet tanulmányozni.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon