Sebők Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Féregszerűen rángatózó vizenyős nyúlványok, görcsösen hullámzó szürke ingovány, pókhálószövevényben vergődő tépett cafatok, szétpukkadni készülő piszkos színbuborékok, a képfelületről már-már lecsorgó, hol magmatikusan kavargó, hol gyűrötten pulzáló sötét amorf alakzatok… Az ember hirtelen akár azt hihetne, hogy valamiféle véglények, lárvák, moszatok vagy tömlősállatok birodalmába csöppent, ha nem tűnne fel lépten-nyomon egy-egy világító, illetve röntgenszerűen átvilágított emberi arc.

Maurits Ferenc újvidéki grafikus képi világában, s mint az a sorozatcímekből is kiderül, a háború, az erőszakos halál, a mindennapos szörnyű megaláztatások imaginárius terében vagyunk. A művész Boszniai látképeit fürkésszük, a groteszk Hadverzérekkel ismerkedünk, a Fekete hálózsákok, az elhunytak ideiglenes ruhái- és koporsói között matatunk. Azon a kamarakiállításon, ahol Maurits a tavaly ősszel rendezett budapesti életműkiállítása óta, az utóbbi négy hónapban született alkotásait mutatja be.

A háborús tematika már ott, a Budapest Galériában is jelentékeny teret kapott, ezen a tárlaton pedig minden egyebet kiszorított a művész képzeletvilágából. Bárhova nézünk, azok a karikaturisztikus tömörséggel megjelenített fájdalmas tekintetek merednek ránk, melyek már hosszú ideje szinte állandó szereplői Maurits világának. Figyelem, már-már szemtelen mohósággal tanulmányozom őket. Megpróbálom tudatosítani helyzetüket, sorsukat, vágyaikat, félelmeiket. Első benyomásom, hogy sokat, nagyon-nagyon sokat öregedtek az utóbbi hónapokban. Arcuk, ha lehet, még barázdáltabb, mint az életműkiállításon volt. Szemük már szinte nincs is, orruk alaktalan gumó, szájuk elkeseredett sikoly vagy a magatehetetlenség vigyora. Végtagjaikkal már a legritkább esetben gesztikulálnak. Általában nincsenek is végtagjaik. Testük már nem igazán test, inkább óriásira puffadt gyomor. A legtöbbjük sötét zsákokban vonaglik, akár egy féreg, vagy csak úgy oda van vetve, mint kuka mellé a fóliába csomagolt szemét. Eldönthetetlen, élnek-e vagy halnak, s ha élnek, emberinek mondható-e még ez a vegetatív lárvalét.

Amikor Maurits eljutott e lárva-, illetve féreglét radikális megfogalmazásának közvetlen közelébe, valami egészen váratlan dolog történt lapjain. Mielőtt a kép mindenre kiterjedő fájdalmas vonaglássá vált volna, ahol az élet és a halál, a lény és közege közötti különbség végképp érvényét veszti, az egész elkezdett esztétizálódni: a tehetetlenül vergődő testek fölött gyönyörű színes vonalcsóvák süvítenek el, a felmetszett alsótestből úgy ömlik a világítóan tiszta vörös, hogy tökéletesen korrespondáljon az odébb hibátlanul elhelyezett zöld folttal, a hullákat beborító fekete hálózsákokat pedig nemegyszer ízléses pöttyök, afféle dekoratív türelemmunkák díszítik.

Gondosan tanulmányozom Maurits minden foltját, minden vonalkáját, s nem találok úgymond hibát. Minden a helyén van, minden tökéletesen funkcionál a képen. Minden szép, fájdalmasan szép. Akkor is szép, ha a hulla feje lefelé lóg, akkor is, ha oldalra billen, de akkor is, ha cserbenhagyja viselőjét. Keresem, kutatom, hogy mikor és hol bicsaklik meg a művész keze, mikor és hol hasít bele igazán a tudatába, hogy az iszonyatot festi, fodrozza, színezi, díszíti…

Közben megkezdődik a megnyitó. Egyre többen nyüzsögnek a galéria szűkös terében. Ismerkedünk, barátkozunk, vihorászunk, pogácsát ropogtatunk, bort szürcsölgetünk. Rutinszerű pillantásokat vetünk a képekre, s elégedetten ismételgetjük, hogy milyen szépek. Igen, csak ennyi, csupán néhány pillanat kell hozzá, s máris ugyanolyan cinikusan viszonyulunk a boszniai iszonyathoz, mint az egész világ.

• Rábeszélő