Kováts Albert

Nyomtatóbarát változat

a pillanatnyi választékból: különböző generációk, emberi-művészi habitusok és felfogások, műfajok és stílusok, művészetünk pluralizmusát és kiállítási életünk színességét bizonyítva.

Kokas Ignácról régen hallottunk. Most szokatlan helyen, a várbeli Hadtörténeti Múzeumban látható kiállítása, némiképp konspirációs körülmények között, hírverés és katalógus nélkül, A természet dicsérete címmel. A kiállított anyag, úgy tetszik, egyetlen év plein air festésre alkalmas hónapjaiban született. A két teremnyi temperakép a táj ihletésére, a szabadban, egy ülésre készült. Kiderül, hogy az a sajátos félabsztrakt artikuláció, amit a művész nagyobb kompozícióiról ismerünk és ami a természet tükröződése, ám egyszersmind tartalmi-formai meghaladása is, nem hosszas érlelés eredménye, hanem a festőnek vérévé vált kifejezésmódja, egy csapásra jelenik meg az ecset szenvedéllyel telített járása nyomán. Nem szokványos, hogy a festmények közé vegyítve dokumentumfotókat találunk, melyek a festőt a természetben és a munkájában feloldódó, a világ bajaitól elvonult boldog embernek láttatják. Ezt egyébként a művek is igazolják. Ablak című nagyobb képe meglepő képzettársítással Farkas Istvánt idézi fel, talán azért, mert itt már a táj metafizikai lényege tűnik elő. (Megtekinthető március 15-ig.)


Halmy Miklós a Vigadó Galériában az utóbbi harminc év terméséből állított ki reprezentatív válogatást. A művész egykori párizsi útján, a Néprajzi Múzeumban eszmélt rá, hogy igazából az ősi magaskultúrák s a magyar népművészet jelképsűrítő emlékeiből kell kiindulnia, mert ezek rejtett kozmikus és természeti összefüggései segítik őt művészete megvalósításában. Sorozatokban gondolkodik, ciklusaival „ír önéletrajzot”, így véli megközelíthetni a teljességet. Mindez a magyar művészetben egyedülálló, különös képekben valósul meg, melyeken sumer, kínai, prekolumbián vagy magyaros eredetű motívumok tűnnek fel igen gondos, míves feldolgozásban. A többnyire emblémaszerű motívumok kissé kiemelkednek a kép síkjából, lapos domborművet alkotva. (Február 25.–március 20.)


Beöthy Balázs kiállításának a címe: Az első képek. Azokról a képekről van szó, melyekkel a fiatal művész gyermekkorában, a szülői házban, mint első kvázi képzőművészeti benyomásokkal szembesült. Családi ábrázolások, fényképek és festmények, szentképek, megszokásból vagy tradícióból megtűrt, és már pontosan nem is tudható, milyen eredetű csendéletek, szobadíszek, városképek elegyes gyűjteményét alakította, manipulálta egységes megjelenésűvé a művész fotó és fénymásolás segítségével. Félig elrejtett képernyőn a művész apja beszél családi emlékekről, tárgyakról, halk, nehezen követhető hangon. A kiállítás a gyerekkori benyomások, a múlt meghatározó erejére, a mélyen bevésődött tárgyak felidéző képességére, s az emlék privát, relatív és bizonytalan mivoltára hívja fel a figyelmet. (Bartók ’32 Galéria, Bartók Béla út 32., megtekinthető március 13-ig.)


Bíró János szobrász, aki első önálló kiállítását rendezte az Óbudai Társaskör Galériában, következményeként a tavalyi pécsi Kisplasztikái Biennálén bemutatott és díjazott anyagának. Legújabb szobrai a reveláció erejével hatnak. Szinte hihetetlen, hogy hagyományos szobrászi eszközökkel, pusztán pozitív-negatív formák alakításával-csoportosításával is lehet még eredetit, autentikusát mondani. E művek mint alapformából, az ujjnyi vastag fémlemezből indulnak ki. Ezeket „hajtogatja” Bíró találékonyan és szellemesen, amíg szinte minden nézetből teljes értékű formaélményt nyújtó plasztikát nem nyer. Kevés az igazán jó szobrász. Annál nagyobb öröm, ha tehetséges, ígéretes jövőjű fiatal művész munkáival szembesülhetünk. (Kiskorona u. 7., nyitva március 27-ig.)

• Rábeszélő