Kováts Albert

Nyomtatóbarát változat

Amilyen rendhagyó volt Csontváry pályafutása, olyan zaklatott lett művészetének utóélete, és oly kései az elismertetése. A kortársak idegenkedését valószínűleg nem annyira a művek „modernsége” váltotta ki, hiszen a nyelv, amit beszéltek, már bevezetett volt a műveltebb közönség körében, hanem inkább a dimenziói. A nyomasztó méretek és érzelmi-szellemi távlatok késztethették az egykorú szemlélőt arra, hogy kerülje a találkozást a képekkel. De a fő ok, amiért nem vették komolyan Csontváryt, az lehetett, hogy életvitelében azt a polgári minimumot sem teljesítette, amit abban a korban még egy művésztől is kötelezően elvárt a társadalom. Az emberek nem tolerálják a kívülállást, Csontváry valóság feletti lebegése, furcsaságai, hóbortjai kizárták őt a társadalomból. Rendhagyó figurája eltakarta a művészt. Az idő távlata kell ahhoz, hogy a mű függetlenedjék az alkotó személyiségétől. Csontváry esetében azonban még ez is nehezen ment. Vásznainak csodával határos megmenekülése a kocsiponyvasorstól a fiatal Gerlóczy Gedeon építész jóvoltából döntő, ám csupán tárgyi feltétele volt az életmű szellemi kivirágzásának, beépülésének a nemzeti műveltségbe. Ezután hosszú csönd következett. „A művész és műve kívül esett a szellemi élet horizontján” – mondta erről Fülep Lajos. Legfeljebb a vele kapcsolatos mulatságos anekdotákat adták tovább az emberek. Mélyen jellemző, hogy halála után 27 évvel egy tekintélyes festő, Bernáth Aurél annak érezze szükségét, hogy Csontváry művei kapcsán az elmebetegek festészetéről értekezzék (1946). Csak az Önarcképet, a Magányos cédrust és a Zarándoklást ismerte el, a többi képet mint „rendezetlen, ernyedt, instabil” munkát kiiktatta a művészetből. Ha az ő ízlését bántja – feltételezte Bernáth –, akkor nyilván bántja másokét is. A közízlést akarta átformálni, művészeti meggyőződését mint föltétlenül helytállót kizárólagossá tenni. Példája tanulságos lehetne a még ma is létező kulturális akarnokok számára.

Ugyanebben a cikkben Lehel Ferencet, Csontváry első monográfusát (1922, 1931) is erősen bírálta Bernáth: megrótta mint „kritikátlan lelkesedőt”. Pedig Tivadar festőművészetének sokáig nem volt más komoly méltatója. Az Új Idők Kiadó szerény sorozatában jelent meg 1945-ben F. Gachot-nak, művészetünk francia hívének néhányoldalas értő esszéje. Aztán a koalíciós évek rövid intermezzója, és 1956-ig ismét hallgatás. Az 1949-es párizsi bemutatkozás után a képek eltűntek, „elvesztek”. Csak Fülep Lajos erélyes fellépésére „találták meg” a vásznakat a Szépművészeti Múzeum pincéjében összetekerve, úgy, ahogy lerakták, mikor Párizsból visszaérkeztek. A forradalom évének nyarán lehetett ismét Csontváry-képet látni: a Magányos cédrust, más, „dekadenciába vivő” és „kozmopolita” művek, Rippl-Rónai-, Egry-képek társaságában, politikai vitáktól terhes légkörben, az olvadás egyik jeleként. Az utóélet következő fejezete, amikor Csontváryt az 1958-as brüsszeli világkiállításon szerepeltették – ’56. november 4. és a még folyó megtorlások feledtetéséül. Egyebek közt „az elárvult aszkéta mester” (ahogy Nagy László nevezte) lett volna hivatva hazánk jó hírét visszaszerezni.

Amikor vaskalapos tanulmányát Bernáth kiegészítve újra megjelenteti, a Csontváry-reneszánsz már küszöbön áll. Emlékezetes a heves társasági és sajtóvitákkal kísért 1963-as székesfehérvári kiállítás, melyet több mint ötvenezren néztek meg. Egy évre rá, kínos időhúzás után került sor a pesti kiállításra: Csontváry a tűrt kategóriába soroltatott. De már le lehetett írni, hogy „hosszú ideig tiltott gyümölcs volt kulturális életünkben” (Dutka Mária). Felpezsdült a festő irodalma is. ’64-ben jelent meg Németh Lajos monográfiája, ’66-ban Pertorini Rezső Csontváry patográfiája című műve, s számos igényes cikk, tanulmány. Ez időben vált Csontváry életműve közkinccsé. „Ez az ország… érdeme nélkül, sőt akarata ellenére – váratlan őrültséghez, páratlan kincshez jutott” – írta Fülep Lajos. Azóta folyamatos és egyre tartalmasabb a festő utóélete Magyarországon. Németh Lajos alapműve új kiadásában oeuvre-katalógust is közöl (1970). Pécsett önálló Csontváry Múzeum létesül, a festő műveinek zöme állandóan megtekinthető. A Nemzeti Galéria lépcsőházában a Taormina fogadja a látogatókat. A művészettörténeti búvárlás egyre elmélyültebb, részletezőbb. Különösen izgalmasak a művész kulturális környezetére és motívumainak előzményeire vonatkozó kutatások.

Hamarosan felmerült az igény: Csontváry festészetét az egyetemes művészet történetébe illeszteni. A párizsi s a brüsszeli siker elenyészett, ideje a festő nagyságához méltó hírét állandósítani. Ennek módja és lehetőségei évek óta terítéken vannak, és legutóbb sajtópolémia formájában nyilvánosságot is kaptak. De ez már tisztán szakmai vita a képek restaurálásáról, az írásbeli hagyatékról, a nyugat-európai útról.

Ez utóbbi kérdés már nem kérdés: a Csontváry-művek utazni fognak. Mielőtt azonban útra kelnének, mi is láthatjuk őket. A Nemzeti Galéria kiállítása gyönyörű. A festmények frissen restaurálva, remek keretekben sorakoznak a falakon, májusig. „A Csontváry-életmű világhírre kész” – hirdette az egyik legutóbbi újságcím. Bizonyára így van, s reméljük, hogy a külországi állomásokon katalógus is kiegészíti majd a képi élményt. Katalógus, amely adatokat, tudományos dolgozatokat, emlékeztető reprodukciókat tartalmaz. Enélkül bármely kiállítás, de a művész meg- és elismertetése is elképzelhetetlen. A jelenlegi kiállítás, legyen akármilyen nagyszabású, s szolgáljon akármennyi újdonsággal, csonka így, katalógus nélkül.

• Rábeszélő