Kováts Albert

Nyomtatóbarát változat

az elmúlt százötven év magyar művészetére a Holmi januári számában megjelent Kis magyar epilógus című írásában Perneczky Géza. A tanulmány voltaképpeni tárgya Fülep Lajos műve, a Magyar művészet (1916–1923), művészeti irodalmunk klasszikusnak számító és régóta minden kritika felett állónak tekintett tanulmánygyűjteménye, melyet a szerző mai szemmel mintegy „revízió alá vesz”. Fontosnak tartja azonban viszonyításul felvázolni, hogyan is látja ő maga művészetünket Munkácsytól a szocreálig. Meglehet, a széles perspektívából kirajzolódó kép súlyosabb, fontosabb közlendőt hordoz, mint amiért íródott. Hosszú ideje nem történt meg ugyanis művészetünk mégoly elnagyolt, kritikus áttekintése sem. Perneczkyt pedig feljogosítja erre alapos tárgyismerete és az összegzéshez nélkülözhetetlen távolságtartása. Ez utóbbihoz németországi évei is hozzásegíthették. Az újdonság erejével és kiábrándítóan hatnak az egymás mellé sorakoztatott, egyébként ismert tények.

Nagybánya kezdetben csak „Magyarországra kirándult festőkolónia” – írja például a szerző; akadémiánk igazából csak 1921-ben létesült. Jeles művészeink külföldön tanultak; fő műveik rendre külföldön születtek (pl. Munkácsy: Siralomház, Szinyei: Majális). „Semmi értelme nem volna elhallgatni, hogy ez a tendencia, vagyis hogy a jelesebb magyar művészek műtermét külföldön kell keresnünk, a XX. században még erősebbé vált.” De míg a régi mesterek megmaradtak magyarnak, „addig XX. századi képzőművészetünk java valóban és végérvényesen kivándorolt”. „XX. századi képzőművészetünk, akár egy lyukas hordó, állandóan szivárgott, és a nyugati világot… jelentős emigránsanyaggal töltötte fel.” Fejlődésben elmaradt ország állott emögött, ahol vidékies elfogódottsággal szemlélték a Nyugatot, majd, ’19 után, egy „fél vagy egész diktatúrákba hulló Magyarország tekintett vissza fájdalmasan Európára”.

E műtörténeti távlatban Fülep összetett szellemnek tetszik, aki a minden újra kíváncsi pályaszakaszát hamar, 1908 körül lezárta, és szecessziós-nosztalgikus művészetelméleti kérdések felé fordult, sőt megundorodva Budapesttől, évekre Firenzébe utazott. Emiatt nem találkozhatott Csontváry művészetével sem, noha szerzőnk szerint az akkori Fülepet taszította volna ez a művészet, ha az olyannyira más körökben mozgó szereplők pályája egyáltalán keresztezi egymást. Nehezen érthető az a közöny, írja Perneczky, amellyel 1914-es hazatérte után Fülep az akkoriban dívó irányzatokat és a körülöttük folyó vitákat fogadta. Tanulmányaiban, melyek később a Magyar művészet kötetét alkották, a határokon átlépő új művészettel szemben a nemzeti művészet klasszicizáló-szecessziós ideálját mutatta fel. Kimaradtak belőlük az általa jól ismert Nyolcak, a szellemi rokon Gulácsy… Érdeme viszont az impresszionista világkép kritikája s a leszámolás az akadémizmussal. Végső elemzésben Fülep eklektikus alkata és a kor szellemi légköre okozhatta, hogy „miközben a stílus tekintélyéért küzdött, mégis leszakadjon a stílus (vagy egyáltalán a művészet) XX. századi fejlődésének fő ágáról, mi több, elmaradjon még az akkori magyar festők stílusművészettel kísérletező táborától is”.

Ez az óhatatlanul leegyszerűsítő ismertetés egy gondolatébresztő, a nemzeti önismeretet szolgáló, élvezetes esszére szeretné felhívni a figyelmet.

• Rábeszélő