Skip to main content

Az aluljáróbeli könyvárusításról

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Gosztonyi Ágnes: Huzatos paradicsom (Beszélő, 1995. február 2.)

  
Tisztelt Szerkesztőség!

Nemcsak a Beszélő, más lapok is megkongatták a vészharangot abból az alkalomból, hogy a BKV tabula rasát hirdetett a mélyállomásokon. Sajnos meglehetősen egyoldalúan, csak a Katalizátor Iroda szempontjából vizsgálják a dolgokat, ezért engedjék meg, hogy néhány előzményre felhívjam az Önök és Olvasóik figyelmét.

Az első kezdeményezés arra, hogy az aluljárókban valami rend alakuljon ki, tőlem származott, 1991-ben. Mint a Fővárosi Közgyűlés Kereskedelmi Bizottságának tagja rendeletmódosítást javasoltam. Ennek lényege az volt, hogy engedéllyel az aluljárókban is szabad virágot, könyvet, apróságokat, újságot árulni. Az előterjesztést azért tettem, mert az a véleményem, hogy a közterületi árusítás – nem feltétlenül a könyvé – a munkanélküliség és az elviselhetetlen adóztatás miatti nyomorúság egyik, igaz, csak egészen gyenge enyhítője lehet. Azt is feltételeztem, hogy az akkori, valóban nehezen elviselhető zsibvásár megszűnhet, ha néhány engedélyes távol tartja a területtől azokat, akiknek nincs engedélyük. Javaslatomat a közgyűlés leszavazta. Aztán jött a főpolgármester javaslata, virág és egyebek nélkül, csak könyvvel, ez sem ment át. Közben – jó pénzért – nem egészen oda illő fix bódékat terveztettek valakivel az aluljárókba, ebből szerencsére nem lett semmi. Ugyanakkor a Katalizátor Iroda – ki tudja, miért, talán a régi barátság okán – leköltözhetett a mélyállomásokra, licit, verseny és egyéb liberális, demokratikus csökevények mellőzésével. Márpedig ha a BKV évente több mint tízmilliárd forint deficitjét az adófizetők állják, akkor talán nem kellene ebből a pénzből másokat támogatnia. Még a kultúrát sem. Ez ugyanis teljesen összekeveri a különféle költséghelyeket, még áttekinthetetlenebbé teszi az állampolgár számára, mi a fenére költik is azt a pénzt, amit ilyen-olyan adóként kivesznek a zsebéből. Az ellehetetlenülés szélén álló tömegközlekedési vállalatnak minden fillért meg kell fognia annak érdekében, hogy ne kelljen félóránként járatni villamosokat, buszokat, hogy ne kelljen megszüntetni járatokat. Ez azt is jelenti, hogy valódi licitben, piaci áron kell hasznosítaniuk mindent, amit csak a szolgáltatás színvonalának veszélyeztetése nélkül lehet. Egyébként a Katalizátor Iroda jelentős pénzbeli támogatást is kapott a Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottságától, például az Egyetemi Színpad előterében lévő gyalulatlan deszkapolcokra 300 000 forintot…






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon