Nánay Bence

Nyomtatóbarát változat

A liberális kultúratámogatás látszólag paradox fogalom. Az államhatalom korlátozásának liberális eszméjéből az következne ugyanis, hogy az államnak ki kell vonulnia a kultúra területéről. A kultúra finanszírozása tehát nem az állam feladata.

Következésképpen a liberális állam nem támogatja, nem támogathatja a magaskultúrát. Jogosan mondhatja az állampolgár, hogy az ő adóforintjaiból ne támogasson az állam olyan kulturális produktumokat, amelyekből ő nem részesedik. Az ő adóját ne költsék arra, hogy a társadalom egy részének – sőt, leginkább törpe kisebbségének – ízlését kielégítsék. A liberális állam eszménye tehát látszólag ellentmond a kultúra finanszírozásának.

Nem liberális érvek persze könnyen találhatók a kultúra támogatása mellett. Ilyen Tolsztoj érve is, amelyet felelevenítve a Beszélő szerkesztői felvetették a kultúra finanszírozásának problémáját. Ilyen a számos konzervatív érv, amely az állam feladatai közé sorolja a hagyományok, így a művészeti hagyományok ápolását is, persze azt is rögtön meghatározva, milyen művészetet is kell támogatnia az államnak, és milyet nem. És végül ilyen a klasszikus szocialista érvelés is, amely szerint a művészethez való hozzáférés a szociális háló része: ahogy a családi pótlékra, úgy a havi egy színházjegyre is alanyi joga van az állampolgárnak. Világos, hogy ez az érvelés a mindenki által befogadható művészeteknek kedvez, nem használható azonban a magaskultúra támogatása mellett. A wuppertali táncszínház egyszeri fellépését ezen ideológia nevében nem érdemes támogatni, a cél sokkal inkább az, hogy a Hofi-előadásokat olcsóbban nézhesse meg a nagyérdemű. Nem látszik elfogadhatónak egyik nem liberális érv sem.

Ha azonban ragaszkodunk a liberális ideológiához, akkor – úgy tűnik – le kell mondanunk a magaskultúra állami támogatásáról. Gyakran hallani azt a frappánsnak mondott gondolatmenetet, amely szerint a nagy műalkotások létrejöttéhez a liberális államnál sokkal hatalmasabb állam, de leginkább diktatúra kell: az egyiptomi piramisok, a chartres-i székesegyház és a versailles-i kastély mind diktatúrában épültek. Ha nem akarunk diktatúrát, úgy a nagy műalkotásoknak is menniük kell. Két eset lehetséges tehát: nem liberális állam magaskultúrával vagy liberális állam magaskultúra nélkül.

Úgy gondolom, hogy ez a dilemma alapjaiban téves. Úgy gondolom, lehet liberális alapokon a magaskultúra finanszírozása mellett érvelni. Sőt, a liberális alapelvekből – furcsa módon – egyenesen következik a művészetek és különösen a magasművészetek támogatása.

Az egyetlen érv, amely a magaskultúra liberális támogatása mellett felhozható, igen egyszerű: a kultúra területéről nem vonulhat ki teljesen az állam, hiszen a legfontosabb liberális alapelvek közé tartozik, hogy az állampolgár számára biztosítani kell a választás lehetőségét. Nem elég, ha az állam nem korlátozza az állampolgárok szabadságát; emellett aktívan elő kell segítenie, hogy az állampolgár választhasson. Ha az állampolgár előtt nincs választási lehetőség, az egész liberális ideológia értelmét veszti. Következésképpen az államnak kötelessége megadni polgárainak a választás lehetőségét. Többek közt a kultúra területén is.

A liberális állam nem hagyhatja, hogy az ország (vagy akár a város) összes mozija a Gladiátor című filmet játssza. Ha ezt hagyná, akkor ezzel megengedné, hogy az állampolgárok választási lehetőség nélkül maradjanak, márpedig ezt egy liberális állam nem teheti meg. Fontos észrevenni, hogy ebből az érvből – az imént felsoroltakkal ellentétben – nem következik semmilyen megszorítás arra nézve, hogy milyen muvészetet – milyen világnézetu, mennyire befogadható muvészetet – kell támogatnia az államnak. Az egyetlen kritérium az, hogy olyan muvészeti formákat kell támogatnia, amelyek állami támogatás nélkül nem életképesek, hiszen csak így teremtheti meg az állam a szabad választás lehetőségét polgárai számára. A magaskultúra értelemszeruen ebbe a kategóriába esik.

Ez azonban nem a probléma megoldása. Sőt, az igazi probléma csak itt kezdődik. A két liberális eszme kerül itt szembe egymással: a kis állam elve, illetve a szabad választás lehetőségének biztosítása. Ha az állam biztosítja a választás lehetőségét, akkor a hatalom korlátozásának gondolata sérül, ha viszont az állam kivonul a kultúra területéről, akkor az állampolgárok szabad választásának alapelve szenved csorbát.

A liberális kultúrpolitikának tehát középutat kell képviselnie e két véglet között. Úgy kell biztosítania az állampolgárok szabad választásának lehetőségét, hogy az ne egy központilag, az állam által irányított kultúrához vezessen, és hogy viszonylag kevés pénzbe kerüljön. Ez a kompromisszum nyilvánvalóan esetenként és a kultúra különböző területein más és más jellegu lesz. Néhány általános vonást azonban érdemes kiemelni a teljesség igénye nélkül.

A legfontosabb ezek közül az ideológiai semlegesség elve: az államnak nem szabad ideológiai megfontolásokat és preferenciákat követnie a kultúratámogatásban. Az ideológiai semlegesség következménye, hogy a kulturális támogatásnak minél több csatornát kell igénybe vennie, hogy ne csak egy meghatározott, központilag irányított ízlésvilágnak megfelelő kulturális produktumok kapjanak támogatást, hanem lehetőség szerint minden szubkultúra. Továbbá a szabad választás biztosításának premisszájából következik, hogy minden liberális kultúrpolitikának támogatnia kell az új kulturális műhelyeket, új irányzatokat, új műfajokat, hiszen a kultúra új jelenségei per definitionem nem annyira piacképesek, mint a régiek.

A kulturális sokféleség biztosítására nem csak direkt eszközök használhatók. A liberális kultúrafinanszírozás egy eszköze lehet az olyan magánkézben levő nagy, profittermelő kulturális cégek, például filmforgalmazó vállalatok indirekt támogatása (például adókedvezményekkel), amelyek a tömegkultúrában szerzett profitjuk egy részét viszonylag kisebb fogyasztói közönségnek szóló, magukat eltartani nem képes kulturális produktumok előállítására, illetve forgalmazására fordítja.

Mindez azonban inkább gyakorlati probléma. Az igazán égető kérdés az, hogy kell-e a liberális államnak támogatnia a kultúrát. Erre a kérdésre pedig lehet igenlő választ adni, de ehhez komolyan kell vennünk, hogy az állam kötelessége biztosítani a szabad választás lehetőségét a kultúra területén is.

• Visszabeszélő