(Gadó György)

Nyomtatóbarát változat

Ámuldozva olvastam Horváth Béla országgyűlési képviselő (MDF) reflexióját a kommentárra, amelyet a Beszélő közölt Bogdán Emil (MDF) fasiszta szellemű rádiójegyzete parlamenti visszhangja kapcsán.

Csakugyan nem fogná fel Horváth úr, hogy nem minden szolidaritás erény? Hogy a fasisztákkal vállalt szolidaritás például korántsem az? Valóban hiszi, hogy a lényeg az, vajon a Bogdán Emil védhetetlen álláspontját védelmező nyilatkozatát szolidaritási akciónak vagy politikai ellentámadásnak nevezzük-e? Tényleg nem képes különbséget tenni az Orbán Viktor általa idézett szavainak iróniája és a Bogdán-féle fasisztoid mocskolódás között?

Azt hinném, a disztingválás képességének mindez a hiánya látszat csupán, színlelt hiányosság. Vélném, hogy Horváth úr csak politikai mondanivalóját erősítendő tesz úgy, mintha a lényegtelent tartaná fontosnak, és mintha az enyhe iróniát egyként minősítené a vaskos gyalázkodással. Ez is demagógia lenne, és ez is azt jelentené, hogy Horváth úr egy fasiszta megnyilatkozást pártol, és a többi pártolókat mentegeti.

A helyzet azonban rosszabb. Horváth Béla a maga kifogásolható politikai magatartását egy legalább annyira kifogásolható tétellel igyekszik elfogadtatni. Miközben Bogdán más védelmezőivel együtt tiltakozik a (több mint) gyanú ellen, miszerint ő és társai antiszemiták. Szabó Dezső egyértelműleg antiszemita gondolatát idézve védekezik

Horváth úr csakugyan kényelmetlen helyzetbe hoz bennünket: azt kell eldöntenünk, ostoba-e vagy arcátlan.

Egyébiránt pedig: minél többen hangoztatták, hogy „Bogdán-ügy” márpedig nincs, ez az ügy annál vaskosabban létezik, és rossz illata annál messzebb terjeng.

• Visszabeszélő