(Takács Gábor)

Nyomtatóbarát változat

Egérút nincs


Az ördög vinné ezeket a komputerjátékokat. Már az éjszakáimra is rátelepszenek. A minap azt álmodtam, hogy egy ilyen komputerjáték főszereplője vagyok. Nem csak úgy távolból, ahogy játék közben azonosulunk a képernyőn szaladgáló kis komikus figurával, hanem magam voltam valójában ez a figura. Az első benyomásom talán az lehetett, hogy valamiféle „gazdálkodj okosan” játék vesz körül. A játék kezdetei az álombéli homályba vesznek, de arra már tisztán emlékszem, hogy beléptem egy EGYETEM feliratú kapun. Ott sok megpróbáltatás várt rám, bonyolultnál bonyolultabb pályákkal. Végül is csak keresztüljutottam minden akadályon, és kaptam (na nem egy életet, csak) egy diplomát, amit a következő pályán felhasználhattam. Választhattam a menüből, azaz megválaszthattam, hogy ezután hol fogok dolgozni, vagyis gyűjtögetni a „fityingeket”. A játék igazában csak ezzel kezdődött. Itt a képernyő bal felső sorában megjelent egy naptár, ami mindig jelezte az idő múlását. A „munkahelyen” ismét különböző feladatokat kellett megoldani, próbatételeket kiállni. Például el kellett készíteni valamilyen mütyürt, meg kellett küzdeni a „főnökökkel”, akik folyton keresztbetettek, akadályokat gördítettek az utamba. Vagy el kellett adni a mütyürt. Ez sem volt kis megpróbáltatás. Gyakran az történt, hogy megjelent a képernyőn a „főnök” utasítása, hogy milyen mütyürt kell elkészíteni. A munkálkodások közben vérszomjas fenevadakkal kellett megküzdeni, de a végén, amikor elkészült, a „főnök” egy ügyes és jól irányzott mozdulattal a „szemétbe” dobta. Igaz, akármi történt, a fityingjeimet azért mindig megkaptam. Legfeljebb a naptár előrehaladtával alig változtak a fityingek. Mindezektől még akár egy nagyon unalmas játék is lehetett volna, pedig nem volt az. A fityingekből ugyanis be kellett vásárolni, ki kellett fizeni a „lakbért”, a „rezsit”, a „közlekedést”, és költhettem a maradékból, vagy félre is rakhattam. Egyszer csak újabb költség is megjelent: az „adó”. Ezek a kiadások a naptár előrehaladtával egyre emelkedtek, a fityingekhez meg hol jött valami plusz, hol meg nem. Igaz, volt lehetőségem, hogy új pályát válasszak „munkahelyként”, de csak a színe volt más a pályának, a játék ugyanaz volt. Azt azonban tudtam, hogy a kidobott mütyürök számával fogy az életem az adott „munkahelyen”. Ha a „főnök” nem jött, és nem adott „feladatot”, az is fogyasztotta az életemet. Egyszer csak megint új évet mutatott a naptár. Tudom, ekkor már nagyon utáltam, és egyre több félelemmel pislogtam rá a bal felső sarokba. Az új évben egyszerre duplájára ugrott a „közlekedés” díja, a „lakbér” vagy háromszorosára, a „rezsi” is úgy megduplázódott, bevásárolni is egyre többért lehetett. Rettegve figyeltem a fityingjeimet. Azok csak fogytak, fogytak, de semmi plusz nem jött hozzá. Hiába kopogtattam a játékbeli „főnök” ajtaján, mindig csak az a felirat jelent meg, hogy „TANÁCSKOZÁS. KÉREM NE ZAVARJANAK!”. Tudtam, hogy fogy az életem, míg végül megjelent a felirat (természetesen angolul, ahogy egy becsületes komputerjátékhoz illik): „YOU’VE GOT REDUNDANT”. Megértettem, hogy elfogytott az életem azon a pályán. Megindultam hát, hogy új pályán próbáljak szerencsét. Apró emberkék rohangáltak a „munkahelyek” között, és ha nem voltam elég fürge, akkor előttem ugrottak be a kapun. De akár fürge voltam, akár nem, mindig az a felirat jelent meg, hogy „AZ ÁLLÁST BETÖLTÖTTÉK”. Futkostam egyik kaputól a másikig, de mindenhol csak ez a felirat várt. Közben a fityingek csak fogytak, fogyogattak. A menüben megjelent még az a lehetőség is, hogy vállalkozzam. Ehhez azonban egy meglehetősen nagy összegű tőkével kellett volna rendelkeznem. Akkor még kölcsönt is kaphattam volna, de engem ekkorra már a közönséges költségek is egyre jobban kétségbeejtettek. Egyszer csak rémülten vettem észre, hogy egyetlen fityingem sem maradt, és így már a „lakbért” és a „rezsit” sem tudom kifizetni. El kellett hát hagynom a lakásomat. A játékszabályok szerint azonban az utcán nem alhattam, csak valamilyen kapu mögött. Igen ám, de amikor éjszakára valamilyen kapun be akartam lépni, az mind bezárult. Utolsó reményem egy PÁLYAUDVAR feliratú kapu volt, de azt is becsapták az orrom előtt egy ördögi kacajjal. Rá kellett döbbennem, hogy nincs egérút. Vége. Ekkor baloldalt, közvetlenül a naptár alatt megjelent egy hurok. Odarohantam hozzá abban a reményben, hogy utána új pályák következnek ördögökkel, purgatóriumi hegymászással. De nem. Az álombéli játék szerkesztőjének szellemességére vall, hogy amikor megérintettem a kötelet, megjelent egy felirat: a kötél ára fityingekben. Viszont nekem egyetlen fityingem sem maradt. Kétségbeesve toporogtam… Kivert a veríték. Hevesen dobogó szívvel ébredtem, és rögtön eszembe jutott Csuang Csou, a kínai bölcs, aki egyszer azt álmodta, hogy pillangó. Álmából felébredve nem tudta eldönteni, hogy ő, a filozófus álmodta-e magát pillangónak, vagy a pillangó álmodja-e most éppen azt, hogy ő filozófus.

Azért irigylem Csuang Csout. Ő még pillangónak álmodta magát.

• Visszabeszélő