Skip to main content

Kis János majdnem száz napja

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Pontosan úgy vagyok Kis János cikkével, mint azok, akik nem sorakoztak fel semelyik párt mögé, de kritikusak, és élénken figyelik a változásokat, a rendszerváltást és az élesedő parlamenti harcot, mindennapos konfrontációt a volt ellenzéki erők között.

Amellett, hogy az írás számos gondolatával egyetértek, úgy érzem, nem szükségtelen, ha más oldalról is megközelítjük az itt felvetett kérdéseket.

Az írás olyan benyomást kelt – mint a Beszélő „Új folyam” legtöbb elemző írása –, hogy az SZDSZ-nél az alapvető pszichológiai állapot még mindig az, hogy az elérhetőnek tűnő szabad demokrata győzelem a választásokon nem következett be: a vereségbe való belenyugvás képtelenség. (…)

Talán elsőként azon töprenghetnénk el, hogy milyen politikai szituáció állt volna elő, ha mégis az SZDSZ győz, s kerül hatalomra. Ez a helyzet arra kényszerítette volna a pártot, hogy koalíciós partner után nézzen, s így aligha kerülhette volna el a kisgazdákkal való szövetséget, hisz a pártok egyes körei ezt a szövetséget igencsak szorgalmazták. Ebben az esetben a szabad demokratáknak kellene együtt kormányozniuk a ,.hordószónok” Torgyán Józseffel, nekik kellene elkeseredett és elveiket feladó harcot folytatniuk a kisgazda-földprogrammal, amely „a falusi lakosság nagy részének cselédsorba taszításával” fenyeget.

Azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy, a szabad demokraták vajon milyen gyorsan hozták volna létre a maguk kormányát, milyen módszereket képviseltek volna a kimúlt hatalom képviselőivel szemben akkor, amikor a párt „mozgalmi szárnyának” nyomása állandósul. Ez a külső „tabula rasa”-ért kiáltó nyomás minden tekintetben erősebbnek látszott a radikalizmushoz közelebb álló SZDSZ-tagok részéről, mint most a kormánypártnál…

Vitába kell szállnom Kis János nézeteivel a sajtóval kapcsolatban is, melyet ő igyekszik a pártjával együtt felmenteni, egyben olyan objektivitást tulajdonítani a sajtónak, amellyel Közép-Európában a sajtó sosem rendelkezett, s egyhamar aligha tanul meg. Amellett, hogy elfogadhatatlan az MDF egyes képviselőinek a sajtót megregulázandó nézetei, elfogadhatatlan a szabad demokrata nézet is, hogy a sajtóban a rosszat csak a Lakatos elvtárs és talpnyalói testesítették meg. Ez a nézet megfeledkezik arról, hogy a hivatalos sajtóba írni, újságok munkatársainak lenni nem kevés alakoskodással lehetett csak, valamint milyen szelekciós rendszer érvényesült a prominens lapoknál. Mai napig is ez a szelektált réteg határozza meg az újságírást. Ha a helyzet úgy adódik – lásd a paktummal kapcsolatos hisztériát, amely aligha volt csak „azt írta, amit látni vélt” – teljes befolyásával támadna az SZDSZ-re. A „szabad sajtó” fogalma még olyan országban is kényes téma, ahol évszázados politikai kultúra működik. Nemcsak Illyésben fogalmazódott meg a kontrollálás szükségessége, hanem a demokráciákban intézményes formában felügyelik a sajtó ténykedéseit. Ott pedig kimondottan szükség van a társadalmi-etikai ellenőrzésre – nem politikaira –, ahol az igazán politizálódó közéletben a sajtó némely kiadványa képviseli a dilettantizmust, a félreértelmezéseket, a belemagyarázásokat, a politikai amatörizmust, a bulvársajtó szintjére devalválást…

A kormányt dilettantizmussal vádolók közé Kis János is felsorakozik. Vajon a profizmust ebben a helyzetben honnan szerezte volna bármely párt is??? Honnan lenne az a nagy gyakorlat, amely szükséges egy ország gazdaságának, társadalmi viszonyainak stb. rendbetételéhez? Az a nagy magabiztosság, amellyel ezekhez a kérdésekhez az SZDSZ hozzáállt, mintha a parlamenti csatározások alatt fokozatosan csökkenni látszana, kevesebb a fölényes marxi mosoly, lekezelő gesztus. Ez önmagában örvendetes, még ha szükséges is érzelmeket nyilvánítani egy-egy kisgazda- vagy más képviselő politikai pankrációján…

Érdekes az a nézete is Kis Jánosnak, melyben azt fejtegeti, hogy miként valósult meg az MDF tavaszi nagytakarítása. Ma már nem tudhatjuk, milyen vándorlásra lehetett volna számítani a hatalmi-gazdasági-igazgatási apparátusban, ha a radikálisabb SZDSZ kerül hatalomra. Az viszont tény, hogy e területeken jóval nagyobb volt a félelem a szabad demokratáktól – s a vereségük egyik oka is ez volt –, mint az MDF-től. A váltást a szabad demokrata győzelem esetén hasonló jelenségek kísérik – erről aligha lehet kétségünk –, és jöttek volna „a haverok, ügyfelek, csendestársak”, és bizonyára a volt MSZMP-tagok. Az SZDSZ is ebben az országban működő párt, ez a szervezet sem képes kibújni az adott társadalmi konstelláció alól.

Kétségtelen, hogy fellelhető a kormánykoalíciót képviselők körében a két világháború közötti időszak iránti nosztalgia – ez sokuk életkorából adódik –, de Kéri tábornok nem éppen szerencsés megjegyzése aligha sorolható ide. Jellemző, hogy a Népszabadság az egész Kis János-cikkből éppen ezt méltatta kiemelésre. Az ominózus kijelentést aligha lehet a jelzett időszak igenlésének tekinteni. Inkább mutatja, hogy milyen nehéz napjainkban ezt a kort szubjektivitás nélkül megragadni, hogy milyen bonyolult és ellentmondásos, „skizofrén” a történelmünk. Erre mutatott rá nézetem szerint Antall József. A Kéri-féle megnyilvánulásból két dolog feltétlenül leszűrhető – amellett, hogy elfogadhatatlan. Egyrészt az, hogy egy szerencsétlen megjegyzés milyen értelmezésekre, eltorzításokra, félremagyarázásokra ad lehetőséget. Másrészt ennek a kornak a történelmét is újra kell írni, de mint ahogy Perjés Géza történész a Vasárnapi Újságban utalt rá, ezt a történelmet nem Thürmer Gyula tudásszintjéből és szemléletéből kiindulva kell megírni, de Horn Gyula és Eörsi István szemléletéből sem.

A rövid kitérés, amely az önkormányzati törvénnyel kapcsolatban az írásban szerepel, továbbra is azt sugallja, hogy a szabad demokraták a törvénytervezet kritikájában is túl messzire mentek. A jogos kritikai-szakmai észrevételek mellett nem hajlandók tudomásul venni, hogy ennyi idő alatt ilyen formátumú törvényt ha létre is lehet hozni, az olyan is – de ez igaz az ő tervezetükre is. Evvel kapcsolatban két véleményt emelnék ki. Az egyik Göncz Árpád véleménye, aki hangsúlyozta, hogy örvendetes a törvény ilyen rövid idő alatti létrejötte. A másik vélemény korábbi, Szelényi Iváné, akit aligha vádolhatunk MDF-közelállással. Az ő nézete sokkal több toleranciáról és nyitottságról tanúskodik. Szelényi egyértelműen leszögezi: nincs tökéletes törvény – hát még ha csak tervezetről van szó, s tökéletességét az MDF sem állította –, és „a szükséges módosításokkal ez a törvény” alkalmas arra, hogy felváltsa a tanácsrendszert…

Végezetül a kormány és a mozgalmi szárny kapcsolatáról. Az én meglátásom szerint a kormány (még ha egyedül kormányoz is) és a mozgalom sohasem fedi egymást, nem is fedheti. A „kettő igen bonyolult” viszonya mindenhol fennáll. A mozgalom (a párt) általában radikálisabb, a politikai szituáció más faktorában ténykedik. Ilyenfajta eltérések, szembenállások, amelyeket Kis János kimutat a kormány és a mozgalom között, úgy érzem, természetesek. Mindezek kimutathatók, ha más formában is, a nem kormányzó pártok esetében, a helyi szervezetek és a központ (pártelit, parlamenti frakció) között. Az SZDSZ-en belül is jelen vannak az ultraradikálisok, ők azok, akik napjainkban elfordultak a párttól; mint máshol, itt is jelen vannak a spontán érzelmi alapokon politizáló rétegek, amelyek inkább csak érzik, mint tudják, hogy mit is képvisel pártjuk. Sokszor a velük szembeállóknak kell felhívniuk figyelmüket, hogy milyen gyökeresen térnek el pártjuk programjában lefektetettektől. A pártokon belüli sokszínűség szükséges, az állandó ütközések, ha kell konfrontációk, nélkülözhetetlenek. A homogenizálódás több veszélyt rejt magában, valójában igazi egység sosem létezik, ahol ezt hirdetik, ott, Kis János tudja a legjobban, aligha beszélhetünk párton belüli demokráciáról. A két politika kiegészülése, olykor konfrontációja minden rendszerváltás velejárója – ez alól a helyzet alól az SZDSZ sem tudott volna kitérni –, s talán a közeljövőben hasonló problémákkal a szabad demokratáknak is meg kell majd küzdeniük.

Albert Béla




Albert Béla cikke voltaképpen nem Kis János elemzésével vitázik, hanem az SZDSZ-szel. Gondolataival azért nehéz megbirkózni, mert visszatérő érve az: ha a szabad demokraták kerültek volna kormányra, éppannyit botladoznának, mint az Antall-kormány. Erre legfeljebb úgy felelhetünk, hogy a választás előtt meghirdetett programunk alapján felsoroljuk, mi az, amit megtettünk volna, és mi az, amit biztosan nem.

Például biztosan nem léptünk volna koalícióra a kisgazdákkal, ha nem tudunk közös nevezőre jutni a földkérdésben. Ez az egyik oka annak, hogy a kisgazdák többsége az MDF felé hajlott: jól tudták, ha makacsul követelik, tőlük megkaphatják a megálmodott földtörvényt, még ha az ország látja is kárát. Ezzel szemben valóban radikálisabban léptünk volna fel a régi rend képviselőivel szemben, főképpen azokkal, akik még ma is áttekinthetetlen és ellenőrizetlen hatalmat birtokolnak, például a titkosszolgálatok kötelékében. Mint Azonnal című választási felhívásunkban írtuk, kezdeményeztük volna a lejáratódott helyi vezetők visszahívását, még az önkormányzati választások előtt. Ugyanakkor nem alkalmaztunk volna handabandázó, törvényellenes módszereket, tartózkodtunk volna a „spontán” szobordöntésektől, mázolásoktól. Mégsem kellett volna tartanunk a „mozgalmi” szárny és a „kormányzati szárny” ellentététől. Nem mintha nálunk nem lennének „radikálisok” és „mérsékeltek”. Csakhogy mi sosem húzódoztunk attól, hogy érdemben mondjunk véleményt arról, amivel nem értünk egyet, még ha egy SZDSZ-csoport vagy valamelyik SZDSZ-vezető tevékenységéről vagy véleményéről van is szó. Nem szoktuk a kínos kijelentést pusztán magánvéleménynek minősíteni, és nem beszélünk Antall úr kedves szokása szerint mellé, alá és fölé, ha azt kérdezik tőlünk, hogy – igen vagy nem.

Igenis védjük a sajtó szabadságát – még ha velünk is értetlen némely lap. Nem ugrunk be a kommunista és tekintélyuralmi etetésnek, hogy „a demokráciákban intézményes formákban felügyelik a sajtó ténykedéseit”. Nem így van. Még az állami rádiók és televíziók is nagyfokú autonómiát élveznek, s nem akkor tör ki a botrány, ha a tévé túl merész, hanem akkor, ha a kormány korlátozni próbálja szabadságát.

Ha az SZDSZ kerül kormányra, persze hozzánk is jöttek volna „haverok, ügyfelek, csendestársak”. Csakhogy mi mindig is úgy véltük: nem a kormány dolga, hogy vállalatvezetőket, iskolaigazgatókat és főorvosokat nevezzen ki. A vállalatvezetők választódjanak csak ki a szabad piacon, a gazdasági életben, a munkavállalókkal való egyezkedés képességében, az iskolaigazgatók személyéről pedig döntsön az önkormányzat, a tantestület, az érintett szülők közössége. Persze hogy hozzánk is jöttek volna (és jönnek is) a szimatolók, a számítgatók. De a tagságukkal nem jutottak volna messzire. Nem mintha mi szentek és megvesztegethetetlenek volnánk – csak szabadelvűek vagyunk. Ha mi kerültünk volna kormányra, nem arra törekedtünk volna, hogy minél több területen érvényesítsük a befolyásunkat, hogy minél hatalmasabbak és erősebbek legyünk, hanem arra, hogy az egyén, az egyének sokasága, a civil társadalom legyen hatalmas.

Ebben rejlik a különbség. Ezt érzékelte volna az ország, ha mi kerülünk kormányra.

–szeg





































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon