Pontosan úgy vagyok Kis János cikkével, mint azok, akik nem sorakoztak fel semelyik párt mögé, de kritikusak, és élénken figyelik a változásokat, a rendszerváltást és az élesedő parlamenti harcot, mindennapos konfrontációt a volt ellenzéki erők között.
Amellett, hogy az írás számos gondolatával egyetértek, úgy érzem, nem szükségtelen, ha más oldalról is megközelítjük az itt felvetett kérdéseket.
Az írás olyan benyomást kelt – mint a Beszélő „Új folyam” legtöbb elemző írása –, hogy az SZDSZ-nél az alapvető pszichológiai állapot még mindig az, hogy az elérhetőnek tűnő szabad demokrata győzelem a választásokon nem következett be: a vereségbe való belenyugvás képtelenség. (…)
Talán elsőként azon töprenghetnénk el, hogy milyen politikai szituáció állt volna elő, ha mégis az SZDSZ győz, s kerül hatalomra. Ez a helyzet arra kényszerítette volna a pártot, hogy koalíciós partner után nézzen, s így aligha kerülhette volna el a kisgazdákkal való szövetséget, hisz a pártok egyes körei ezt a szövetséget igencsak szorgalmazták. Ebben az esetben a szabad demokratáknak kellene együtt kormányozniuk a ,.hordószónok” Torgyán Józseffel, nekik kellene elkeseredett és elveiket feladó harcot folytatniuk a kisgazda-földprogrammal, amely „a falusi lakosság nagy részének cselédsorba taszításával” fenyeget.
Azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy, a szabad demokraták vajon milyen gyorsan hozták volna létre a maguk kormányát, milyen módszereket képviseltek volna a kimúlt hatalom képviselőivel szemben akkor, amikor a párt „mozgalmi szárnyának” nyomása állandósul. Ez a külső „tabula rasa”-ért kiáltó nyomás minden tekintetben erősebbnek látszott a radikalizmushoz közelebb álló SZDSZ-tagok részéről, mint most a kormánypártnál…
Vitába kell szállnom Kis János nézeteivel a sajtóval kapcsolatban is, melyet ő igyekszik a pártjával együtt felmenteni, egyben olyan objektivitást tulajdonítani a sajtónak, amellyel Közép-Európában a sajtó sosem rendelkezett, s egyhamar aligha tanul meg. Amellett, hogy elfogadhatatlan az MDF egyes képviselőinek a sajtót megregulázandó nézetei, elfogadhatatlan a szabad demokrata nézet is, hogy a sajtóban a rosszat csak a Lakatos elvtárs és talpnyalói testesítették meg. Ez a nézet megfeledkezik arról, hogy a hivatalos sajtóba írni, újságok munkatársainak lenni nem kevés alakoskodással lehetett csak, valamint milyen szelekciós rendszer érvényesült a prominens lapoknál. Mai napig is ez a szelektált réteg határozza meg az újságírást. Ha a helyzet úgy adódik – lásd a paktummal kapcsolatos hisztériát, amely aligha volt csak „azt írta, amit látni vélt” – teljes befolyásával támadna az SZDSZ-re. A „szabad sajtó” fogalma még olyan országban is kényes téma, ahol évszázados politikai kultúra működik. Nemcsak Illyésben fogalmazódott meg a kontrollálás szükségessége, hanem a demokráciákban intézményes formában felügyelik a sajtó ténykedéseit. Ott pedig kimondottan szükség van a társadalmi-etikai ellenőrzésre – nem politikaira –, ahol az igazán politizálódó közéletben a sajtó némely kiadványa képviseli a dilettantizmust, a félreértelmezéseket, a belemagyarázásokat, a politikai amatörizmust, a bulvársajtó szintjére devalválást…
A kormányt dilettantizmussal vádolók közé Kis János is felsorakozik. Vajon a profizmust ebben a helyzetben honnan szerezte volna bármely párt is??? Honnan lenne az a nagy gyakorlat, amely szükséges egy ország gazdaságának, társadalmi viszonyainak stb. rendbetételéhez? Az a nagy magabiztosság, amellyel ezekhez a kérdésekhez az SZDSZ hozzáállt, mintha a parlamenti csatározások alatt fokozatosan csökkenni látszana, kevesebb a fölényes marxi mosoly, lekezelő gesztus. Ez önmagában örvendetes, még ha szükséges is érzelmeket nyilvánítani egy-egy kisgazda- vagy más képviselő politikai pankrációján…
Érdekes az a nézete is Kis Jánosnak, melyben azt fejtegeti, hogy miként valósult meg az MDF tavaszi nagytakarítása. Ma már nem tudhatjuk, milyen vándorlásra lehetett volna számítani a hatalmi-gazdasági-igazgatási apparátusban, ha a radikálisabb SZDSZ kerül hatalomra. Az viszont tény, hogy e területeken jóval nagyobb volt a félelem a szabad demokratáktól – s a vereségük egyik oka is ez volt –, mint az MDF-től. A váltást a szabad demokrata győzelem esetén hasonló jelenségek kísérik – erről aligha lehet kétségünk –, és jöttek volna „a haverok, ügyfelek, csendestársak”, és bizonyára a volt MSZMP-tagok. Az SZDSZ is ebben az országban működő párt, ez a szervezet sem képes kibújni az adott társadalmi konstelláció alól.
Kétségtelen, hogy fellelhető a kormánykoalíciót képviselők körében a két világháború közötti időszak iránti nosztalgia – ez sokuk életkorából adódik –, de Kéri tábornok nem éppen szerencsés megjegyzése aligha sorolható ide. Jellemző, hogy a Népszabadság az egész Kis János-cikkből éppen ezt méltatta kiemelésre. Az ominózus kijelentést aligha lehet a jelzett időszak igenlésének tekinteni. Inkább mutatja, hogy milyen nehéz napjainkban ezt a kort szubjektivitás nélkül megragadni, hogy milyen bonyolult és ellentmondásos, „skizofrén” a történelmünk. Erre mutatott rá nézetem szerint Antall József. A Kéri-féle megnyilvánulásból két dolog feltétlenül leszűrhető – amellett, hogy elfogadhatatlan. Egyrészt az, hogy egy szerencsétlen megjegyzés milyen értelmezésekre, eltorzításokra, félremagyarázásokra ad lehetőséget. Másrészt ennek a kornak a történelmét is újra kell írni, de mint ahogy Perjés Géza történész a Vasárnapi Újságban utalt rá, ezt a történelmet nem Thürmer Gyula tudásszintjéből és szemléletéből kiindulva kell megírni, de Horn Gyula és Eörsi István szemléletéből sem.
A rövid kitérés, amely az önkormányzati törvénnyel kapcsolatban az írásban szerepel, továbbra is azt sugallja, hogy a szabad demokraták a törvénytervezet kritikájában is túl messzire mentek. A jogos kritikai-szakmai észrevételek mellett nem hajlandók tudomásul venni, hogy ennyi idő alatt ilyen formátumú törvényt ha létre is lehet hozni, az olyan is – de ez igaz az ő tervezetükre is. Evvel kapcsolatban két véleményt emelnék ki. Az egyik Göncz Árpád véleménye, aki hangsúlyozta, hogy örvendetes a törvény ilyen rövid idő alatti létrejötte. A másik vélemény korábbi, Szelényi Iváné, akit aligha vádolhatunk MDF-közelállással. Az ő nézete sokkal több toleranciáról és nyitottságról tanúskodik. Szelényi egyértelműen leszögezi: nincs tökéletes törvény – hát még ha csak tervezetről van szó, s tökéletességét az MDF sem állította –, és „a szükséges módosításokkal ez a törvény” alkalmas arra, hogy felváltsa a tanácsrendszert…
Végezetül a kormány és a mozgalmi szárny kapcsolatáról. Az én meglátásom szerint a kormány (még ha egyedül kormányoz is) és a mozgalom sohasem fedi egymást, nem is fedheti. A „kettő igen bonyolult” viszonya mindenhol fennáll. A mozgalom (a párt) általában radikálisabb, a politikai szituáció más faktorában ténykedik. Ilyenfajta eltérések, szembenállások, amelyeket Kis János kimutat a kormány és a mozgalom között, úgy érzem, természetesek. Mindezek kimutathatók, ha más formában is, a nem kormányzó pártok esetében, a helyi szervezetek és a központ (pártelit, parlamenti frakció) között. Az SZDSZ-en belül is jelen vannak az ultraradikálisok, ők azok, akik napjainkban elfordultak a párttól; mint máshol, itt is jelen vannak a spontán érzelmi alapokon politizáló rétegek, amelyek inkább csak érzik, mint tudják, hogy mit is képvisel pártjuk. Sokszor a velük szembeállóknak kell felhívniuk figyelmüket, hogy milyen gyökeresen térnek el pártjuk programjában lefektetettektől. A pártokon belüli sokszínűség szükséges, az állandó ütközések, ha kell konfrontációk, nélkülözhetetlenek. A homogenizálódás több veszélyt rejt magában, valójában igazi egység sosem létezik, ahol ezt hirdetik, ott, Kis János tudja a legjobban, aligha beszélhetünk párton belüli demokráciáról. A két politika kiegészülése, olykor konfrontációja minden rendszerváltás velejárója – ez alól a helyzet alól az SZDSZ sem tudott volna kitérni –, s talán a közeljövőben hasonló problémákkal a szabad demokratáknak is meg kell majd küzdeniük.
Albert Béla
Albert Béla cikke voltaképpen nem Kis János elemzésével vitázik, hanem az SZDSZ-szel. Gondolataival azért nehéz megbirkózni, mert visszatérő érve az: ha a szabad demokraták kerültek volna kormányra, éppannyit botladoznának, mint az Antall-kormány. Erre legfeljebb úgy felelhetünk, hogy a választás előtt meghirdetett programunk alapján felsoroljuk, mi az, amit megtettünk volna, és mi az, amit biztosan nem.
Például biztosan nem léptünk volna koalícióra a kisgazdákkal, ha nem tudunk közös nevezőre jutni a földkérdésben. Ez az egyik oka annak, hogy a kisgazdák többsége az MDF felé hajlott: jól tudták, ha makacsul követelik, tőlük megkaphatják a megálmodott földtörvényt, még ha az ország látja is kárát. Ezzel szemben valóban radikálisabban léptünk volna fel a régi rend képviselőivel szemben, főképpen azokkal, akik még ma is áttekinthetetlen és ellenőrizetlen hatalmat birtokolnak, például a titkosszolgálatok kötelékében. Mint Azonnal című választási felhívásunkban írtuk, kezdeményeztük volna a lejáratódott helyi vezetők visszahívását, még az önkormányzati választások előtt. Ugyanakkor nem alkalmaztunk volna handabandázó, törvényellenes módszereket, tartózkodtunk volna a „spontán” szobordöntésektől, mázolásoktól. Mégsem kellett volna tartanunk a „mozgalmi” szárny és a „kormányzati szárny” ellentététől. Nem mintha nálunk nem lennének „radikálisok” és „mérsékeltek”. Csakhogy mi sosem húzódoztunk attól, hogy érdemben mondjunk véleményt arról, amivel nem értünk egyet, még ha egy SZDSZ-csoport vagy valamelyik SZDSZ-vezető tevékenységéről vagy véleményéről van is szó. Nem szoktuk a kínos kijelentést pusztán magánvéleménynek minősíteni, és nem beszélünk Antall úr kedves szokása szerint mellé, alá és fölé, ha azt kérdezik tőlünk, hogy – igen vagy nem.
Igenis védjük a sajtó szabadságát – még ha velünk is értetlen némely lap. Nem ugrunk be a kommunista és tekintélyuralmi etetésnek, hogy „a demokráciákban intézményes formákban felügyelik a sajtó ténykedéseit”. Nem így van. Még az állami rádiók és televíziók is nagyfokú autonómiát élveznek, s nem akkor tör ki a botrány, ha a tévé túl merész, hanem akkor, ha a kormány korlátozni próbálja szabadságát.
Ha az SZDSZ kerül kormányra, persze hozzánk is jöttek volna „haverok, ügyfelek, csendestársak”. Csakhogy mi mindig is úgy véltük: nem a kormány dolga, hogy vállalatvezetőket, iskolaigazgatókat és főorvosokat nevezzen ki. A vállalatvezetők választódjanak csak ki a szabad piacon, a gazdasági életben, a munkavállalókkal való egyezkedés képességében, az iskolaigazgatók személyéről pedig döntsön az önkormányzat, a tantestület, az érintett szülők közössége. Persze hogy hozzánk is jöttek volna (és jönnek is) a szimatolók, a számítgatók. De a tagságukkal nem jutottak volna messzire. Nem mintha mi szentek és megvesztegethetetlenek volnánk – csak szabadelvűek vagyunk. Ha mi kerültünk volna kormányra, nem arra törekedtünk volna, hogy minél több területen érvényesítsük a befolyásunkat, hogy minél hatalmasabbak és erősebbek legyünk, hanem arra, hogy az egyén, az egyének sokasága, a civil társadalom legyen hatalmas.
Ebben rejlik a különbség. Ezt érzékelte volna az ország, ha mi kerülünk kormányra.
–szeg
- Visszabeszélő [8]