Ember Mária

Nyomtatóbarát változat

Előadásom címéül azt a kérdést választottam, amelyet századunk első harmadában egy kiváló német szatirikus író – Kurt Tucholsky – tett fel egyik kis eszmefuttatásában. „Was darf die Satire?” – ez volt írásának címe is, és így felelt saját kérdésére: „Alles.” Mindent.

Mindent?

Miközben nyilvánvalóan egyet kell értenünk ezzel a válasszal, valahogy mégis túl egyszerűnek látszik ez a válasz és ez az egyetértés. Mi itt Magyarországon olyan országban éltünk, ahol sűrűn idézgették ama legeslegeslegfelső helyről jött jelmondatot – vagy nevezzem inkább ukáznak? –, miszerint „Új, szocialista Gogolokra és Scsedrinekre van szükség!”, ám úgy tapasztaltuk, hogy a mindennapokból nem nőhet ki olyan örök érvényű szatirikus színpadi mű, mint amilyen a múlt század első harmadában „A revizor” volt. Sőt kiderült, hogy mielőtt egy viccet elmondanánk, jobb, ha körülnézünk… Azok pedig, akik esetleg olyan óvatlanok voltak, hogy családi leveleikben megírtak egy-egy új, pesti viccet a Nyugaton élő rokonoknak, azok – levéltitok szentsége ide, levéltitok szentsége oda – hamarosan valamelyik internálótáborban találhatták magukat; ezeket a fogolytársakat a börtönhumor (ama megtisztelő akadémiai rang analógiájára) „levelező tag”-nak nevezte.

Ebből a történelmi tényből mindjárt több dolog is következik, de témánk szempontjából az a lényeg, hogy ha üldözik a humort, a szatírát, az iróniát fent, akkor fel fog buggyanni lent, felbuzog a földből, kikel a sárból.

A szatirikus látásmód még a német koncentrációs táborokban is megkönnyítette a túlélést. Lehet, hogy csak legenda, mégis elterjedt Magyarországon a történet a német SS Lagerführerről, aki félszemű volt, pontosabban: akinek az egyik szeme üvegből volt. S olyan napokon, amikor valamilyen érthetetlen szeszélyből nem tette pokollá a szerencsétlen Häftlingek sorsát, a rabok így szóltak egymáshoz: „A Lagerführer ma a barátságosabb üvegszemét fordította felénk.”

Később hallottam ezt a mondást alkalmazni a szocialista viszonyokra is…

Amiként előfordult, hogy Hitler-viccek Sztálin-viccként – vagy Magyarországon: Rákosi-viccként – tértek vissza, és segítettek felismernünk fontos párhuzamosságokat. Tudniillik a régi viccek, amikor feltámadnak, azért támadnak fel, mert a szituáció hasonlósága előhívja őket a kollektív emlékezetből.

Tisztelt hallgatóim joggal gondolhatják most magukban, hogy mindez szép-szép, de az előadó összemossa itt a különböző kategóriákat: az örök érvényű színpadi szatírát – amilyen Gogol „A revizor”-a – századunk lágereinek akasztófahumorával, és igazuk van. Ámde azt hiszem, a nemzetközi karikatúrafesztivál alkalmával nem kell nekem szőrszálhasogató precizitással különválasztanom a különböző kategóriákat – amelyeket szerintem különben sem lehet.

Mert, ha teszem azt, Salvador Dali, a sokat vitatott, ám vitathatatlanul zseniális katalán művész a szülővárosában, Figuerasban, kirak az életműmúzeuma elé egy tornyot üres tévédobozokból – akkor az egy műalkotás, amelynek szimbolikus értékéről himnikus elemzések írhatók. Hogy – például – korunk jelképe az a torony, a tévéernyő mágikus hatásáé, a tévéernyő elé láncolt emberé, s közben üres, üres, üres az a doboz, illetőleg az, ami benne volt, elszállt, és ily módon még dupla fenekű is az, ami lyukas… És így tovább. Feltételezhető azonban, hogy lesz múzeumlátogató, aki e mű láttán csak ennyit mond: „Ez egy vicc” – és neki is igaza lesz.

Vagy hozzak példát Picassótól? Új múzeumában, a párizsi Marais-negyedben láthatók kevésbé ismert plasztikai művei. Ott van az az elragadó szobra, a gyermekét babakocsiban toló anyuka… A mű nagyrészt roncstelepen talált gépalkatrészekből van összeállítva, a gyermek feje és főkötője egy fodros csavar, anyuka teste egy kis dobkályha… Avagy idézzem ide a paródiáit, amikor ironikusan átfestette a világpiktúra legszentebb kincseit Lucas Cranachtól Picassóig, egyetlen pillanatig sem töprengve azon, szabad-e teljes értékű műalkotásnak tekinteni azt, ami „csak vicc”…?

Nyilván ő is úgy gondolta, hogy a kérdésre – „Mit szabad a szatírának?” – az a válasz: „Mindent.” De még valószínűbb, hogy ő – Picasso – semmiféle kategóriákban nem gondolkodott, nem érdekelte, miféle műfaji határok közé próbálják majd utólag beerőltetni a műveit az okosok, ő – Picasso – úgy gondolta, hogy neki mindent szabad.

És ez az a tanulság, amihez eljutva szeretnék egy megszorítást tenni. Eszerint az eddigi kérdés-feleletünk így hangzanék: „Mit szabad a szatírának?” „Mindent. Csak jó legyen.”

Ezzel most a határokat tökéletesen összemostam, belátom. És a zavart még csak növeltem azáltal, hogy bedobtam a „jó” meghatározhatatlan fogalmát.

Miután a fesztivál szervezőinek azt ígértem, hogy elsősorban irodalomról fogok beszélni, megpróbálom onnan vett példákon megvilágítani, mi az, amiről biztosan tudjuk, hogy „jó”. Mármint a szatirikus irodalomban.

Jonathan Swift „Gulliver”-e.

Molière Tartuffe-je.

Hasek Svejkje.

„Jó” tehát az, biztosan jó, ami típust alkot, típust mutat fel. Tudják ezt a karikaturisták is – jelen kiállításon számos olyan művet fogunk látni, amelyek rajzolói egy bizonyos típus kidolgozására, egy jellegzetes, felejthetetlen, összetéveszthetetlen egyéniség kialakítására törekednek. Igyekeznek őket megmártani mindenféle vizekben, bemutatni különböző szituációkban…

Apropó, szituáció. Franz Kafka korszakos hatású műveiben nem a főhős személyisége hat ránk. Josef K. és a többiek általában tulajdonságok nélküli emberek; mint típusok érdektelenek. Ellenben a szituáció, amibe – általában önhibájukon kívül – keverednek, az a világnak, századunknak ironikusan kissé kihegyezett, alig-alig eltúlzott, csak logikusan végiggondolt helyzetlehetősége. Betegség teremtette helyzeté, politika okozta helyzeté, az erkölcsi nihil következtében kialakult helyzeté… S ha valaki azt az ellenvetést tenné most, hogy Kafka művei, szorongásos álmok „technikájával” létrehozott látomásai nem szatirikus művek, akkor hadd említsem meg, hogy Kafka kortársai úgy olvasták Kafka írásait, hogy dőltek a nevetéstől, és Thomas Mann is „humoros írónak” hitte Kafkát.

Visszatérve a „jó” fogalmához: nemcsak a típus kimunkálása vívhat ki elismerést, hanem a társadalmi környezet találó rögzítése, a fejlődési-visszafejlődési tendenciák felismerése, a szituáció képtelenségének ábrázolása is. Jelen kiállításon számos olyan művet fogunk látni, amelyen a humor forrása az, hogy emberek belecsöppennek valamiféle szituációba, amit nem tudnak felérni ésszel. Az ellentmondás, ami egy korábbi helyzetben beidegződött gondolkodási és viselkedési mód, valamint a később bekövetkezett változás igényelte felismerés és magatartás között van: ez az a két pólus, ami között a humor szikrája kipattanhat.

Mint például Chaplin filmjében, a „Modern idők”-ben.

Cervantes „Don Quijoté”-jában.

Bulgakov „Mester és Margaritá”-jában.

Századunk utolsó harmadának irodalmi alapművei azonban azok lettek, amelyekben az emberek már nem is típusok, nem egyéniségek, nem személyiségek – és a szituációkban sincsen semmi különös, hanem éppenséggel egyformán unalmas hétköznapok. Szatirikus irodalmi alapműveknek (is) látom azokat a tragikus műveket, amelyek mindennapi létünk elsivárosodásáról adnak rossz hírt. Eredetileg diáktréfa akart lenni, pamflet, persziflázs Jarry „Übü király”-a, ám korunk primitív és brutális zsarnokai gondoskodtak róla, hogy valósággal „kritikai realista” színművé nője ki magát. Ionesco kezdetben talán csak azt a lehetőséget próbálgatta a színpadon, miként lehetne eljátszani azt az általa felismert jelenséget, hogy beszélgetéseinkben elbeszélünk egymás mellett, mindenki csak mondja, mondja, mondja a magáét – ám ez az inkább lélektani felfedezés immár letagadhatatlan társadalmi ténnyé vált, mihelyt felmutatták. Samuel Beckett művei a semmiben játszódnak, szereplői szemétkukákból másznak elő, vagy ellenkezőleg: egyre mélyebbre süppednek a mindent ellepő homokban, beszédük már csak szövegfoszlányokból áll össze.

Az abszurd humor – vajon szatíra még?

Nincs-e a szatírában valami konok remény, hogy az emberiség mindennek ellenére megmenthető?

A XX. század nagy szatirikus írói kétségbeesetten búcsúznak. Hőseik Godot-ra várnak, azaz a csodára, amelyben már nem reménykednek.

E búcsúzó, szörnyű század nagy moralistái ezek az írók. „Kacagva búcsúzik az emberiség a múltjától” – tartotta a régi mondás. Ám a mi századunktól, Auschwitz és Katyn, Hirosima és Csernobil századától nem lehet kacagva búcsúzni.

• Kultúra