Ember Mária

Nyomtatóbarát változat

Fáradt estén leveszem a polcról az úttörő érdemű (nyugat-)berlini kutató, Klaus Wagenbach képeskönyvét Franz Kafkáról. Ott nyílik szét, ahol az általam minden bizonnyal legtöbbet nézegetett kép van, az a bizonyos „Felice-szel Budapesten (1917 elején)”, ma már közelebbit tudunk: 1917. július 11. és 16. között; ezen a felvételen is, mint a róla fennmaradt kevés számú képen, lázasan csillog a tüdőbeteg író ferde vágású, sötét szeme, de némi derű is csillan benne. Menyasszonya, Felice Bauer, akit nemrég jegyzett el másodszor, és akivel nemsokára szakítani fog megint, tompább arcú, egy kicsit talán bandzsít is, ám volt idő, amikor a férfiak szemében ez a németül „ezüst pillantás”-nak becézett nézés kimondottan szexepilesnek hatott.

Fáradt estén nem a tévé gyorsan illanó képeinek sorára vágyom, hanem gyermekkorom képeskönyveire, amelyekben sokáig lehetett böngészni egy-egy képet, morfondírozni fölöttük, vissza-visszalapozni rájuk. Talán az fogja megmenteni az elhullástól a Gutenberg-galaxisnak képes kiadványokat előállító részlegeit, hogy mások is szeretnek meg-megállapodni egy-egy képnél, s a gyerekek kezébe üdvösebb volna olykor az agy barázdáit szelídebben, és mégis mélyebbre szántóan megmozgató albumokat adni, velük elbeszélgetni arról, mit látnak a képen, mintsem átengedni őket a képernyő követhetetlen és megállíthatatlan, bódító klipáradatának.

Úgy látszik, Franz Kafka is szeretett elmélázni fotográfiák fölött. „A budapesti nővéred egy kicsit fáradtnak és szomorúnak látszik a fényképen, nem? – írta Felice-nek 1913. március 27-ről 28-ra virradóra, még első jegyességük idején. – Férjnél volt már akkor? – kérdez tovább. – Egyébként inkább a drezdai nővéredre hasonlít, mint rád.”

Amikor néhány évvel ezelőtt a budapesti eljegyzési képpel kapcsolatban felhívást tettem közzé a Magyar Nemzetben, Felice nővére, Else Bauer családjából már senki sem jelentkezett. Hogy a Drezdában élt nővérüknek a sorsa mi lett, az ugyancsak homályba vész. A Bauer lányok rokonainak Arad környékén földbirtokai voltak, a jegyespár, amikor az a budapesti fénykép készült, átutazóban volt épp hozzájuk; Aradon szakítottak másodszor és végleg; Franz Kafka egyedül tért vissza (nem Prágába, hanem Bécsbe), ám egy napot Budapesten töltött megint, nem tudható, hol szállt meg, ha megszállt egyáltalán, és merre járt.

Vélhetően az aradi rokonságnak is nyoma veszett, talán még nem is nyomozott utánuk senki irodalomtörténész. A második világháborút, meglehet, egyedül Felice élte túl, akit „osztrák származású”-ként tüntet fel az egyik szakmunka, bizonyára az Osztrák–Magyar Monarchia területén született, ám Berlinben volt tisztviselőnő egy hanglemezgyárban, amikor látogatóban Prágában véletlenül megismerkedett Kafkával. Más szakmunkák „jómódú berlini polgárlány”-ként tartják számon; őt – s Kafka hullámzó vőlegénységét is – jobban érthetné az írót becsülő utókor, ha nem laposodtak volna el a történelem csizmasarka által a közép-európai (s ezen belül a kárpát-medencei) nyomok.

Felice, aki 1919-ben férjhez ment egy berlini üzletemberhez, 1931-ben vele és két gyermekükkel Svájcba, onnan pedig 1936-ban az Egyesült Államokba költözött. Csodával határos, hogy magával vitte Kafka hozzá írt leveleit, s ezek a címzett 1960-ban bekövetkezett halála után nyomtatásban is megjelenhettek. Néhány éve olvastam, hogy a kiadó vagy az örökösök ezt a mintegy 350 kézírásos levelet és körülbelül százötven levelezőlapot utóbb elárvereztették, de legalább megvannak valahol. Felice Bauernak az 1912 szeptemberében kezdődött és 1917 októberében végződött levelezésből egyetlen sora sem maradt fenn, ha a Kafka család valamelyik tagja netán megőrizte volna, akkor a németek prágai bevonulását követően felperzselődtek abban a futótűzben, ami a zsidó családok otthonait volt hivatva dezinficiálni a benne élőktől, megtisztítani idegentől…

Nem maradt fenn egyetlen levele sem Julie Wohryzeknek, Kafka második menyasszonyának (1919 januárjától 1920 nyaráig tartott ez a szerelem), Julie-nek személy szerint még megadatott a jó halál kegyelme, betegségben hunyt el, ágyban, párnák között, de egész családját elhurcolták. És hol vannak Kafka következő nagy szerelmének, Milena Jesenska újságírónőnek a levelei, jegyzetei, kéziratai (magyarul is tudhatott, magyarból is fordított), naplója is volt, de hát ő maga is odaveszett a ravensbrücki koncentrációs táborban. Deportálásban pusztult el az a sokak szerint félkótya nő is, a szép és szerencsétlen Grete Bloch, aki azt állította, hogy fia született Kafkától – a gyermek, kénytelen vagyok azt mondani: szerencséjére, nyolcéves korában, még „szabadlábon”, meghalt.

Alig két-három éve egy prágai antikváriumban rábukkantak Franz Kafka 1922 júliusa és 1924 júniusa között, két különböző berlini penzióból, majd két különböző ausztriai szanatóriumból hazaírott leveleinek, levelezőlapjainak egy kötegére; az utolsó életjelekre. 1924. április 13-án kelt levelezőlapján, a lapalji sorokban azt kérte Kafka szüleitől a fiuk utolsó társa, Dora Diamant, hogy „ha mód van rá, küldjenek egy steppelt dunnát vagy egy közönséges takarót és egy párnát”, mert újat venni nagyon drága. „Itt a szanatóriumban csak a legszükségesebbel látják el…” – teszi hozzá. A láztól didergő Kafkának a kierlingi szanatóriumban már csak hét hete volt hátra az életből.

Véletlen szerencsém, hogy láttam azt a házat a keleti-tenger partján, Graal-Müritzben, ahol Franz Kafka 1923 nyarán Dorával megismerkedett. Emléktábla nem volt ugyan a házon (az NDK-ban? a „polgári dekadens” Kafkának?!), s nem is irodalmi zarándoklat céljából jártam ott, hanem egy német barátnőmnek lakott e sivár és lepusztult tengerparti településen a sziléziai német vidékről kitelepített édesanyja, őt mentünk meglátogatni. Azt a feltűnő, tán több házból összeépített, üvegablakok sorával furcsán, aszimmetrikusan megtoldott házat nem volt nehéz felismernem később, Wagenbach képeskönyvében, „Villa Magdalene” áll a tűzfalán, kormos betűkkel, persze lehetséges, hogy e könyv számára is már NDK-beli korszakában fényképezték le. Az állítólag társaságkerülő író társaságot keresni nézett be a fiatalok közé, a berlini Zsidó Népotthon gyerektábora számára kibérelt villába, a konyhán pillantotta meg Dorát, a lány épp halat pucolt, és Kafka így szólt hozzá: „ily finom kéz és ily véres munka!”… Első udvarló mondatának enyhén shakespeare-i bája alighanem zavarát, ügyetlenségét volt hivatva palástolni, legalábbis így képzelem. A történet Dorától tudható, aki 1952-ben halt meg Londonban, miután sikerült túlélnie a deportálást. A húszas évekből fennmaradt fotóin Dora nagy szemű, érzéki ajkú, dús hajú, szép leány.

Lapozgatom a könyvet, képeihez hozzágondolom ezt-azt, nem szűnik szomorúságom. Mi minden veszett el itt: csak abból sejtjük, mekkora a veszteség, ha azt nézzük, ami véletlenül megmaradt. Franz Kafka részletesebb bemutatkozásnak szánt, megható levele például 1912. november 1-jéről, amelyben „Kedves Felice kisasszony!” megszólítással ezt írja magáról az európai irodalom későbbi klasszikusává lett szerző: „Az életemet azzal töltöm, s töltöttem tulajdonképpen mindig is, hogy írogatni próbálok, többnyire sikertelenül…” Ha Felice-nek és családjának nem kell Európából elmenekülnie vagy itt pusztulnia, ha Franz Kafka testvérei közül hárman, családostul, nem Auschwitzban végzik, ha… Fáradt estén nem ilyesmin kellene töprengeni, továbbá azon (sem), hogy mi minden veszett el a világnak ezen a táján még, főúri kastélyokból, nemesi udvarházakból, de még putrikból is akár, kárpótlással soha helyre nem hozhatóan, jóvátehetetlenül, mindörökre. Lehet, hogy a fáradtságtól a székhez szögezve videoklipek villogását kellene lesni tompán?

• Kultúra