Pethő Tibor elvtársnak,
a Magyar Nemzet főszerkesztőjének
Kedves Tibor!
Készséggel teszek eleget kívánságának, hogy fejtsem ki írásban, milyen indokok alapján írtam alá Václav Havel és társai ügyében Kádár Jánoshoz intézett levelet.
Václav Havelhoz némi személyes – habár egyoldalú – közöm van.
A ház, amelyről nem odázhatom el tovább, hogy leírjam (félek is ettől, vágyom is rá), tulajdonképpen a senkiföldjén épült: a két falu összeolvadásának határmezsgyéjén. Itt korábban csak az Orczy bárók régi kúriája állt, vaskos oszlopokkal, zsalus ablakokkal; mögötte a Cifra – vagyis szép – istálló. Ezt a kettős faluvéget (hisz a kastélyok általában kívül estek a falvak határán) „Beltelek”-ként tartották számon, s a mi házunk megnevezése a telekkönyvben: „Ház a Beltelekben”.
Sőt, eredetileg „Kert a Beltelekben. Ártér”.
„A kis harang a régi,
Mely belezúg a csöndbe...”
Terka szavalt a nagy szobában. Akkora átéléssel, hogy beleborzongtunk.
„Minden, minden a régi,
De én hol élek, járok?
Nem voltam ilyen messze,
Nem voltam soha, soha.”
Nem bírtam minden sorra figyelni.
„...Én a bolondos zajnak,
Én a cifra városnak
Vagyok a kóbor lelke...”
Nem tudom, mi történt velem. Engem vers így még nem ragadott torkon. Talán, mert Ady-kötetem még nem volt. „Korai”-nak gondolta édesapám.
„…azzal a céllal, hogy Pécs kultúréletében a forradalmi magyar avantgarde irodalmat is szóhoz juttassuk, néhány volt osztálytársammal elindítottuk az 1920 című irodalmi folyóiratot, vagy ahogy a cím alatt jelöltük: aktivista röpiratot. Az első száma 1920 januárjában jelent meg, úgy emlékszem, vers nélkül, csupán prózai szöveggel. Példaképünk Kassák folyóirata, a bécsi Ma volt, annak aktivizmusát, polgárt riasztó szertelen forradalmi hangját utánoztuk.
„…sőt, az altruisztikus kisebbségvédő többségi megmozdulások is eljuthatnak olyan – igaz, nem életveszélyes – ostobaságokig, amelyeket számomra az »idegen szép« jelszó példáz. Ez körülbelül annyira értelmes állítás, mintha azt mondanók, hogy a hazai csúnya. Szerintem egyszerűbb lenne megállapodni abban, hogy az idegen hol szép, hol nem szép, éppúgy, mint a hazai.”
Olvasom az általam igen tisztelt Petri György Négyezernyolcszáz leütését a Beszélő február 23-i számában – s első pillanatban azt hiszem, hogy káprázik a szemem.
Se eleje, se vége
Nyomdafestéket még nem látott, a forradalommal egyidős jegyzeteket kap kézhez az Olvasó.
A színházi szezon végeztével Londonban a drámairodalom újabb termékeire kiírt öt nagydíj közül ötöt – musical vitt el. Mind az ötöt felsorolni nem tudom, nem is lényeges; a meghökkentő tény tudomásul vétele után annak mégis megörültem egy fél pillanatra, hogy a Carousel is köztük volt, a Molnár Ferenc Liliomja nyomán készült muzikális komédia. (Színpadról színpadra alkalmazta Benjamin F. Glazer, zenéjét szerezte Richard Rodgers.)
Lubickolhat tehát sikerében a műfaj, a bécsi operettnek ez az Amerikában született, kései kisöccse.
1 .
„…Végeredményben Anglia nem volt megszállva, és ebből következőleg sohasem kellett letennie ezt a vizsgát. Nem tudhatjuk, milyen jól vagy milyen rosszul viselkedtünk volna mi” – fejtegeti George Melly angol publicista a Sunday Times június 13-i kulturális mellékletében, Franciaország második világháborús helyzetén, német katonai lerohanásán és a megszállókkal való együttműködések tényén töprengve.
Méltányosságra kevésbé hajlamos, kajánabb gondolatsorokat is olvashattam londoni tartózkodásom alatt a francia ellenállás történetének napi furcsaságairól.
Fáradt estén leveszem a polcról az úttörő érdemű (nyugat-)berlini kutató, Klaus Wagenbach képeskönyvét Franz Kafkáról. Ott nyílik szét, ahol az általam minden bizonnyal legtöbbet nézegetett kép van, az a bizonyos „Felice-szel Budapesten (1917 elején)”, ma már közelebbit tudunk: 1917. július 11. és 16. között; ezen a felvételen is, mint a róla fennmaradt kevés számú képen, lázasan csillog a tüdőbeteg író ferde vágású, sötét szeme, de némi derű is csillan benne.
Újév után, ha teremtünk magunknak néhány perc megállási időt a nagy rohanásban, és már túl vagyunk az előző évi összegezésen (ha az adóbevalláson még nem is), hátra-hátrapillantva próbálhatunk meg előrenézni. Mindnyájan azt szeretnénk tudni persze, mi jön, ehelyett azonban csak azt vehetjük szemügyre, mi volt.
Mondjuk, a 3-asra végződő évtizedekben, századunkban.
1913: az első világháború előtti utolsó békeév, korszakzáró év, szerencse, hogy tragikumával az akkor élők nem voltak tisztában. 1933: Hitler hatalomra jutásának éve, erről többet nem is kell mondani.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét