Ember Mária

Nyomtatóbarát változat

1 .

„…Végeredményben Anglia nem volt megszállva, és ebből következőleg sohasem kellett letennie ezt a vizsgát. Nem tudhatjuk, milyen jól vagy milyen rosszul viselkedtünk volna mi” – fejtegeti George Melly angol publicista a Sunday Times június 13-i kulturális mellékletében, Franciaország második világháborús helyzetén, német katonai lerohanásán és a megszállókkal való együttműködések tényén töprengve.

Méltányosságra kevésbé hajlamos, kajánabb gondolatsorokat is olvashattam londoni tartózkodásom alatt a francia ellenállás történetének napi furcsaságairól. A tegnap mindig kérdésessé válik – s a brit főváros modern múzeumában, a Tate Galleryben rendezett Paris Post War (A háború utáni Párizs) kiállítás, jóllehet mint kiállítás sokunknak okozott csalódást, termékenyítőleg hatott mégis az újabb kori történelem európai emlékeinek felidézésére, eseményeinek végiggondolására.

2.

Hasonlóan ahhoz a budapesti fényképhez, amely motorbiciklin érkező, idegen egyenruhásokat mutat a Halászbástya tövében (1944 márciusában), párizsi felvételek is fájtak már nekem, például az, amelyen szabadnapos német katonák állnak az Eiffel-torony teraszán, és néznek le a Szajnát keresztező hidakra (1940 nyarán). Láttam már Dietrich von Choltitz vezérőrnagy arcképét is, azt a gőgös, megkeményített arcot, monoklival a jobb szemén, lovagkereszttel a nyakán… és mégis ő volt az, aki megmentette nekünk Párizst, aki Hitler határozott parancsa ellenére elrendelte 1944. augusztus 25-én a Wehrmacht kapitulációját Nagy-Párizs térségében. A franciák elfogták, de hamarosan el is engedték.

Pedig akkor Párizsban épp el volt szabadulva a pokol. Azokban a napokban koncolták fel a lakásán vagy az utcán Hatvany Lajos elvált feleségét, Winsloc Christa szobrásznőt is, kollaboráció vádjával, holott ő vélhetően sohasem lett náci, mindössze az történt, hogy a megszállók felfedezték őt, mint aki tud németül, és néhányan a tisztek közül odaszoktak hozzá. A rossz nyelvek szerint tivornyáztak, de ki tudja, mennyi ebből a tényleg elfolyt pezsgő, és mennyi a mindenkor készséggel alkalmazkodó házmesterszöveg?

Egy magyar orvos, aki valóban részt vett a fegyveres ellenállásban, mesélte nekem tavaly Toulouse-ban, hogy a francia főváros kapitulációjának hírére hirtelen felduzzadtak a Párizs felé vonuló, a győzelem megünneplésére készülő partizáncsapatok. Előbújtak, akik kushadtak odáig… De hiszen ezt ismerjük.

3.

A Paris Post War kiállítás a londoni Tate Galleryben meglehetősen leszűkíti a kört, amit felvázol. A tárlat alcíme: Művészet és egzisztencializmus, 1945–55, de a bemutatott anyag voltaképpen csak Jean-Paul Sartre-ra és barátaira korlátozódik, már Albert Camus is éppen csak hogy érintődik (talán mert 1953-ban szakított Sartre-ral).

Ha pusztán az egzisztencialista filozófia hatását kívánták volna szemléltetni a háború utáni francia művészetekben, akkor is túl keveset markoltak. Igaz, a Tate Gallery nem eszmetörténeti, hanem képzőművészeti kiállítóhely, s ennyi szikár, magasba szökő, belapított középplasztikát plusz még néhány szürke-fekete olajfestményt London sohasem látott egyszerre Alberto Giacomettitől. E művek az igazi nézőcsalogatók. Annak is örültem, hogy személyesen találkozhattam Germaine Richier szobrászművésznő rovarszerű emberi lényeivel, „akiket” ez idáig csupán reprodukciókon bámulhattam meg, továbbá hogy a Jean-Paul Sartre által annyira dicsért Wols (valódi nevén: Alfred Otto Wolfgang Schulze), e Párizsban megtelepedett német festő műveivel is megtöltöttek egy termet. Ámde egészen dilettáns munkákat is beengedtek, sőt az újságrajzolónak is közepes Jean Hélion egyik, véletlenül sikerültebb tusrajzát megtették a kiállítás plakátjának – talán a korszak jellemzésére? A politikai izgaloméra, az 1945-ben még eleven társadalmi érdeklődés légkörének érzékeltetésére? De hiszen azt jobbal jobban lehetett volna!… Picasso persze kihagyhatatlannak bizonyult, viszont nem elég jelentős munkákkal van jelen, mások ellenben (Matisse, Braque, Léger) még úgy sem.

És hiányzik Juliette Greco hangja, pedig annak szólnia kellene a tárlat hátterében, hiányzik a korszak francia filmjeinek felidézése, vetítése, hiányzik a fotóművészet, mindössze honfitársunktól, Brassaitól akasztottak ki néhány nagyszerű felvételt, ezek graffitiket, falfirkákat rögzítenek; meglehet, a műfaj felismerésének első feltünedezései. (Jellemző, hogy nem szerepelnek a katalógusban; úgy látszik, üresen maradt egy fal…) A magam részéről érdeklődéssel böngésztem volna végig, hogyha részeltettek volna látványukban, akár teremnyi konvencionálisabb látképet is a háború utáni Párizsról, még ha annak a monoklis porosz főtisztnek köszönhetően nem vált is romhalmazzá.

Tárlókban, üveg alatt, az egyik oldalteremben válogatás tekinthető meg az egzisztencialisták könyveiből, ám ez így holt anyag. Elevenebb hozzájárulás a dolgok megértetéséhez az a kis rovat, amit a The Independent című napilap, egyébként a kiállítás egyik kezdeményezője és szponzora nyújt naponta olvasóinak: a korszak legfontosabb írásműveiből hoz nyolc-tíz-tizenöt soros idézeteket, a múló hetek folyamán valóságos kis antológiát. Olvashattuk, mit mondott hirtelen felindulásában, első dühében Picasso Brassainak, amikor megtudta, hogy Pétain marsallt, a kollaboráns államfőt, előrehaladott korára való tekintettel megkímélik a nyilvános bírói eljárástól. Megmosolyoghattuk, mit írt Jean Dubuffet (akinek két nagyméretű „gyermekrajza” megcsodálható a tárlaton) az egzisztencializmusról: „Sohasem igyekeztem egészen tiszta képet kapni arról, mi valójában az egzisztencializmus, mik az alapelvei, hová tartozik ténylegesen… Mindezzel nem törődve, lelkes egzisztencialistának érzem és nyilvánítom magamat…” Elálmélkodhattunk, mit tartott fontosnak Simone de Beauvoir levelében közölni a távol lévő Sartre-ral: „Sem magáról, sem rólam nem írtak ezen a héten a lapok.”

4.

Sajátos aktualitást adott a kiállításnak az a gyilkosság, amely június 8-án történt Párizsban. A magyar lapok is hírül adták, hogy René Bousquet, a német megszállás idején belügyi államtitkár, nyolcvannégy éves korában merénylet áldozata lett. Ismertem a nevét azokból a jegyzőkönyvekből, amelyek 1942-ben készültek az avenue Foch 41. szám alatti palotában, a Gestapo főhadiszállásán. Például ilyen összefüggésben:

„…Ezt követően Dr. Knochen SS-Standartenführer (SS-tábornok – E. M.) a zsidók eltávolításáról kezdett beszélni. Bousquet kijelentette, hogy mind Pétain marsall, államfő, mind Laval elnök beleegyezésüket adták a minisztertanács legutóbbi ülésén ahhoz, hogy a megszállt és meg nem szállt térségben található valamennyi hontalan zsidó mielőbb eltávolíttassék.”

Himmler, Berlinben, ilyen és ehhez hasonló jegyzőkönyveket olvasva, elégedetten állapította meg: „Számunkra ez a Bousquet rendkívül értékes együttműködő.” Ki hitte volna, hogy még él, nyolcvannégy évesen, elegáns hatszobás lakásban, sofőr vezette autóval?

Félő, hogy a Tate-beli kiállítás szervezői elsiették a dolgot. Negyvennyolc évvel a háború után korai még a háború végéről beszélni.

• Külföld