Skip to main content

Engedtünk a hatvannyolcból

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


’93 augusztusa – eltekintve az egyre szentebbé váló István-napi megemlékezésektől – újabb évfordulóval késztet visszatekintésre, számvetésre: 25 éve annak, hogy Prága irányában feldübörögtek a Varsói Szerződés testvéri tankjai. Mit is jelenthet ma, ’93 augusztusában ez az évforduló, amikor Európa-szerte megmosolyogják ’68 tavaszának és nyarának demokratikus szocializmusért lelkesedő aktivistáit? Mit mondhatunk a prágai tavaszról most, amikor mintha 150 évvel mentünk volna vissza a politikai gondolkodás fejlődéstörténetében, s konzervativizmus és liberalizmus jelenti a szalonképes eszmeáramlatokat, s szocializmusról beszélni jobb társaságban manapság legalább akkora illetlenségnek számít, mint mély böffenet egy kiadós ebéd után?

Az persze csak pikánsabbá teszi a politikai kényeskedést, hogy a ma politizáló nemzedék derékhada voltaképpen ’68-ban szerezte első felnőttkori politikai élményeit. A mai negyvenesek annak idején, ’68 tavaszának friss leget ígérő hónapjaiban Párizs, Varsó, Belgrád és Prága fejleményeit figyelték, az igényesebbek pedig up to date követték az amerikai és a német diákmozgalom eseményeit. ’68 tavaszán úgy tűnt, hogy a világ alternatívjai is egyesülnek: Vietnam és Csehszlovákia mellett tüntettek a nyugati és keleti establishment ellenfelei. De feltűntek már a törésvonalak is: a Prágába látogató német diákok csodálkozó értetlenséggel észlelték cseh barátaik lelkendezését olyan dolgok iránt, mint piacgazdaság vagy képviseleti demokrácia – Nyugat és Kelet között ismét kommunikációs zavar keletkezett, mint annyiszor ’68 előtt és után.

Nálunk sem volt másképpen: az új gazdasági mechanizmus első éve gazdasági megújulást ígért, s a marxi tanokon felcseperedett értelmiség izgatottan leste-várta, vajon a gazdasági alapban bekövetkezett változásokat követik-e engedelmesen a felépítményiek is. Sokat ígérő hírek keringtek a kultúra és tájékoztatás területén várható könnyítésekről, s szétkapkodták a Magyar Hírlap próbaszámait, egy legalábbis szalonellenzéki lap lehetőségét remélve a kis formátumával a pártsajtótól valóban eltérő újságtól. (A Magyar Hírlap útja – ellenzékinek remélt lapból kormányszócső, majd a rendszerváltás után a liberális szellemiségű sajtó oszlopos orgánuma – sűrítve hordozza mindazokat az eszmei változásokat, melyeken a ’68-as reformnemzedék átment.) ’68 tavaszán megmozdult valami a magyar közéletben is, sokat ígérő tavasz volt az, melyet az augusztusi csehszlovákiai bevonulás sem tudott lefékezni, sőt az afölött érzett felháborodás bizonyos ösztönző erőt is adott. Így pl. a bölcsészkari reformkövetelések ’69 tavaszára kristályosodtak ki, s indikáltak egy kisebb méretű mozgalmat. Ekkorra formálódott ki az a sajátos koalíció, mely mintha előképe lett volna a ’89–90-es kerekasztalnak: radikálisan reformpárti ifjúkommunisták, a nyugat-európai diákmozgalmak felé orientálódó, a rendszert baloldali szókészlettel bíráló, társadalomtudományokat tanuló mozgalmárok s a népi gondolattal rokonszenvező Eötvös-kollégisták koalíciója söpörte ki a kari KISZ-vezetésből az apparatcsikokat. A mozgolódást hamar leállították: megpróbálkoztak a pártkorifeusok a népi–urbánus ellentét felélesztésével, az újonnan felszínre került vezetők lekenyerezésével, fenyegetéssel – nem is eredmény nélkül. A ’68–69-es év pesti bölcsészkari mozgalmai mégis fontos mérföldkövet jelentettek a legújabb kori magyar politikai kultúra fejlődésében, s nem csoda, hogy a mai politikai elit számos figurája ott tette első lépéseit a politikai táncparketten.

Volt egy másik fontos eleme is 1968 magyarországi hatásának, legalábbis az én számomra: kiderült, hogy az internacionalista segítségnyújtásról papoló kommunista vezetés nacionálbolsevista szólamokat is bevet, ha a helyzet úgy kívánja. A ’68 őszén az egyetemen megjelenő pártpropagandisták, akik „aktívaüléseken” magyarázták a bizonyítványt, nem mulasztották el a ’68 nyarán Szlovákiában megjelenő magyarellenes hangokra való utalást, s cinkos szemhunyorítással céloztak arra, hogy a dél-szlovákiai magyarlakta területen magyar katonaság állomásozik. Ez a piszkos propaganda az egyetemen hatástalan maradt ugyan, az értelmiség szélesebb köreiben azonban hathatott. A kritikus augusztusi napokban, amikor éppen Szombathelyen töltöttem nyári könyvtári gyakorlatomat, alkalmam volt a könyvtárba látogatóktól hallani: „…úgy kell a büdös tótoknak meg cseheknek, most ők is megkapták: miért legyen nekik jobb, mint nekünk?!” Vagy: „…talán még vissza is kapunk valamennyi területet az oroszoktól…” s más hasonló épületes bölcsességeket. Ezek szerencsére elszigetelt hangok voltak, a kollégák és a látogatók többsége hallgatva vagy óvatos megjegyzésekkel jelezte egyet nem értését.

Saját, a csehek és szlovákok iránt addig táplált enyhe, de tagadhatatlanul meglévő ellenszenvemet viszont a heves együttérzés és érdeklődés érzése váltotta fel. A brutális szovjet beavatkozás, ’56 és ’68 kézenfekvő párhuzama felszínre hozta a kelet-közép-európai népek sorsközösségét, egymásrautaltságát, a megosztottság, a nacionalista gyűlölködés értelmetlenségét és káros mivoltát. Nem volt nehéz dolga tanáromnak ’69 tavaszán, amikor cseh témájú szakdolgozatra beszélt rá. A nacionalizmust egyszer s mindenkorra mélységesen megutáltam, s elkötelezett híve lettem a kelet-közép-európai szolidaritásnak.

Persze azóta sok minden megváltozott: Che Guevara és Rudi Dutschke pesti híveiből Hayek és Thatcher leghitelesebb honi apostolai lettek, mutatván szellemi mozgékonyságukat és rugalmasságukat; a reformkommunisták szociáldemokratává vedlettek át, de az emberarcú szocializmus ábrándképét már ők sem kergetik. A pesti bölcsészkar izgága diákjaiból beérkezett irodalmárok, esztéták, filozófusok, politikusok, sőt üzletemberek lettek, s ’68 tűnő emléke egy fiatalkori szép fellobbanás visszfénye csupán, talán az utolsó az elvesztett illúziók közül. Ami utána következett nem sokkal: Gdansk, 1970, már egy egészen más fejezet, a kommunizmus bukásának előjátéka volt.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon