Bruck Gábor

Nyomtatóbarát változat

Clinton négy hónapja van hatalmon, de még mindig nincs kialakult politikája a balkáni konfliktus megoldására, miközben morális, humanitárius és egyéb okokra hivatkozva egyre többen követelik tőle az amerikai katonai akció elindítását.

A moralisták

A Reagan-kormány volt ENSZ nagykövete, Jeane Kirkpatrick szerint a hidegháború után végzetes bűn megengedni Milosevics kormányának, hogy büntetlenül folytassa népirtó politikáját. Hasonlóan vélekedik Ronald Reagan, George Schultz és Margaret Thatcher is. Ritka alkalom, hogy ilyen egyetértés alakuljon ki konzervatív politikusok és liberális újságírók között.

A liberális Times magazin szerkesztőségi állásfoglalása már egy évvel ezelőtt leszögezte, hogy ha az európai kormányoknak „nincs gyomruk” szembenézni a konfliktussal, akkor megint Amerikára hárul a feladat, hogy megmentse Európát. A Washington Post újságírója, Richard Cohen szerint Amerika ma ugyanúgy elnézi a népirtást, ahogy annak idején elmulasztotta az Auschwitzba vezető vasútvonalak bombázását is. Anthony Lewis és Leslie Gelb a New York Times-ban naponta kéri számon Amerika aktívabb részvételét, a szintén liberális Los Angeles Times és a Christian Science Monitor ugyancsak katonai beavatkozást sürget.

A szenátusban a republikánusok vezetője, Bob Dole sem lát más megoldást. Joseph Biden demokrata szenátor egyenesen rasszistának nevezi az európai kormányok politikáját: ha nem a muzulmánokat, hanem a keresztényeket fenyegetné a teljes megsemmisítés, akkor persze kevesebb indokot találnának a be nem avatkozásra. Itt az ideje – véli –, hogy Amerika rendet tegyen Boszniában.

A reálpolitikusok

A barikád másik oldalán állnak azok, akik szerint elsősorban Európa feladata a válság megoldása, nem pedig Amerikáé. A tekintélyes Heritage Alapítvány 1992 júliusában megjelent tanulmánya ezt az állítást azzal indokolja, hogy bármi is történik a Balkánon, az nem veszélyezteti Amerika nemzeti érdekeit.

Amerika elsősorban a világ globális stabilitásáért felelős – vélik mások. Kuwait iraki megszállása például, ellentétben a boszniai konfliktussal, veszélyeztette a világ stabilitását: azért kellett Amerikának beavatkoznia. Ha viszont a boszniai háborúba belép, azt kizárólag humanitárius okokból teheti, nem pedig saját nemzeti vagy a világ globális érdekeinek védelmében. És ebben az összefüggésben újra és újra felvetődik a kérdés: szabad-e amerikai katonák életét kockára tenni pusztán humanitárius okokból, s ha igen, miért épp a volt Jugoszláviában, nem pedig a világ más polgárháborús térségében?

A tábornokok

A katonaság szintén ellenzi a fegyveres részvételt. A tábornokok Eisenhower híres tételére utalnak: „csak akkor kezdj háborút, ha meg is akarod nyerni”. Bosznia esetében viszont még az alapkérdésekre sem könnyű választ adni. Mi számítana győzelemnek? Mit lehet elérni a légierő bevetésével? Mi a következő lépés, ha a bombázás nem jár eredménnyel?

Súlyos kérdés az is, mit old meg az, ha a szerbekre erőltetik a Vance–Owen-féle béketervet? Nem vezet-e ez újabb háború kezdetéhez? A Vance–Owen-féle elképzelés szerint ugyan a békekötés után 75 ezres ENSZ békefenntartó erő állomásozna Boszniában, amelynek jogában állna fegyvert használni szerb támadás esetén. Azt azonban senki sem tudja, hogyan lehet elkerülni az esetleges gerillaharcot, ezért az amerikai hadvezetés semmiképpen nem akar szárazföldi alakulatokat küldeni Boszniába.

Az amerikai tábornoki kar véleménye senkit sem lepett meg. A tábornokok ugyanis nem szeretnek háborúzni. Ahogy George Schultz mondta, bármennyi pénzt képesek elkölteni új fegyverrendszerek kifejlesztésére, de kipróbálni eszük ágában sincs. A tábornoki kar Vietnam óta szinte mindig ellenezte az elnök döntését, ha harcba akarta küldeni a katonaságot. Az persze más kérdés, hogy a katonaság ennek ellenére végrehajtja az elnök vagy a kongresszus döntését. De a döntés akikor is az elnökre tartozik.

Clinton terv nélkül

A Clinton-kormány láthatóan egyre nagyobb aggodalommal szemléli a Boszniáról folyó nyilvános vita fejleményeit. Clintonnak nincs külpolitikai tapasztalata, és nem tudja, kire hallgasson. A liberálisok túlnyomó többsége, akik 20 éven keresztül ellenezték az amerikai katonai intervenció minden formáját, most hirtelen teljes szívükkel támogatnák a katonai akciót. A konzervatívok pedig, akik nem olyan régen még egyként sorakoztak fel Bush iraki politikája mögé, most megosztottak. Egy részük sokkal aktívabb külpolitikát sürget, mások szerint viszont egy Bosznia-akció sok szempontból a vietnami kudarchoz hasonló lehet.

Az új külügyminiszter, Warren Christopher február 10-én vázolta a kormány elképzeléseit. Mint mondta, az egyre fokozódó diplomáciai és gazdasági nyomás arra kényszeritheti Szerbiát, hogy végül elfogadja a Cyrus Vance és David Owen által kidolgozott béketervet. Aztán újabb három hónap telt el, mire Clinton rájött, hogy nincs más alternatíva, mint kilátásba helyezni az amerikai légierő bevetését. A National Review tudósítója szerint ez igen fájdalmas politikai döntés egy liberális demokrata elnöktől, akinek külügyminisztere fizikailag allergiás, ha katonát lát.

Mindenesetre május elején Christopher Európába utazott, hogy konzultáljon az európai szövetségesekkel, s ismertesse velük Clinton elképzeléseit: szerinte meg kellene szüntetni a fegyverszállítási embargót és fel kellene fegyverezni a bosnyákokat, s célszerűnek látszik az amerikai légierő bevetése is.

Az európaiak, mint ismeretes, visszautasították az amerikai tervet. Henry Kissinger és George Schultz szerint a Clinton-kormány súlyos hibát követett el: az amerikai külügyminiszter ne azért utazzon Európába, hogy megkérdezze az európai kormányokat, milyen rendezési tervet tudnának elfogadni, hiszen ha tudnák, akkor már rég megcsinálták volna. A külügyminiszternek azt kellett volna megmondania, Amerika mit fog csinálni, mihez várja a francia, az angol és a többi európai kormány támogatását. Reagan vagy Bush külügyminiszterei nem alkudozni jártak Európába, hanem világosan megfogalmazták, hogy mit kérnek a szövetségesektől. Az esetek többségében a szövetségesek vonakodtak, de végül felsorakoztak Amerika mögé. Most nemet tudtak mondani Christophernek, mert érezték, hogy Clinton nem áll teljességgel a külügyminisztere mögött. Mintha Clinton még mindig abban reménykedne, hogy valaki más átvállalja a döntés felelősségét.

Ki a vesztes?

Két héttel később, május 20-án, az orosz külügyminiszterrel folytatott tárgyalás után Christopher hivatalosan bejelentette, hogy a Vance–Owen-féle béketerv „halott”. Két napra rá Washington véleménye újra változott: Christopher elfogadta az európai kormányok javaslatát, amely az eredeti Vance–Owen-béketervre épült. A boszniai vérengzés tehát várhatóan tovább folytatódik.

Az európaiak Washingtonban nyertek, Boszniában pedig megint vesztettek – véli több amerikai elemző. Clinton a szövetségesekkel történt megállapodástól azt reméli, hogy néhány hétre megszabadulhat a boszniai konfliktustól, és figyelmét újra a belpolitikai problémákra összpontosíthatja. De téved. Politikájával újabb vihart kavar, és még tovább nő azoknak a száma, akik az elnököt alkalmatlannak találják az amerikai külpolitika irányítására.

Az amerikai elemzők egyvalamiben egyetértenek: a két éve húzódó balkáni konfliktus megint azt bizonyítja, hogy Európa nem képes saját gondjai megoldására. Az európaiak e században már kapituláltak a fasizmus előtt, a kommunizmus előtt, két világháborút éltek végig, és most mindjárt a hidegháború utáni első konfliktussal sem tudnak mit kezdeni. Ha Amerika arra vár – feltételezik többen is –, hogy az európaiak vagy az ENSZ oldja meg a balkáni konfliktust, akkor az 1996-os elnökválasztási verseny fő kérdése a balkáni háború lesz. Másfél évvel ezelőtt három nap alatt el lehetett volna intézni ezt az összeütközést – véli George Schultz, sőt még most is lenne esély arra, hogy gyorsabb megadásra késztessék a szerbeket. Ehhez viszont Amerikának kellene vezető szerepet vállalnia a rendezésben.

Amerika e térségben követendő politikáját George Kenney-nek kellett koordinálnia, ő azonban lemondott külügyminisztériumi pozíciójáról, kormánya teljes passzivitását látva. Szerinte a szerb haderő Boszniában rosszul kiképzett, fegyelmezetlen fiatalokból áll, akik katonai stratégia nélkül mészárolják a teljesen védtelen bosnyákokat. A szerbek katonai ereje más diplomáciai jelentések szerint sem számottevő Boszniában: amikor a szlovénok vagy a horvátok megszervezték a saját ellenállási mozgalmukat, a szerbek hamar feladták területszerző politikájukat. Bosznia felfegyverzésével nem eszkalálódna a háború, mint azt az európaiak hiszik, hanem – különösen ha az amerikai légierő támogatná a bosnyákokat – éppenhogy sokkal gyorsabban befejeződne.

• Külföld