Tálas Péter

Nyomtatóbarát változat

A napokban megingott a rendszerváltás óta immár hatodik kormány helyzete is, ami a közhiedelem szerint az örökös lengyelországi sztrájkok következménye. Valójában sztrájkok eleddig csak kommunista kormányokat buktattak meg. Ha azonban a Marian Krzaklewski vezette Szolidaritás-szakszervezet (NSZZ „S”) bizalmatlansági indítványát elfogadja a lengyel parlament, akkor Hanna Suchocka kabinetje – elsőként az 1989-es rendszerváltás óta – a „kommunista tradíciót” folytatja. De ha nem így történne – s a reformpolitika szempontjából ez lenne a kívánatos –, a 38 százalékos kisebbségbe szorult hatpárti kabinet akkor sem tarthat ki sokáig.

Már az is a csodával határos, hogy a tavaly júliusban megalakult, hétpárti s ezen belül meglehetősen eltérő politikai programmal és filozófiával bíró pártokat egyesítő Suchocka-kabinet túlélt három fontos szejmbéli vitát és szavazást: az abortusztörvény (1992. január 7.), az 1993-as költségvetés (február 12.) és a kormány privatizációs programja (március 18., május 4.) körüli parlamenti perpatvart.

A kereszténynemzeti konzervatívok, mindenekelőtt a katolikus klérus, a Centrum Megegyezés (PC) és a Keresztény-Nemzeti Egyesülés (ZChN) által a kormányra kényszerített abortusztörvény kapcsán a lengyel politika szereplői diplomatikusan még csak „kényszerű kompromisszumot” emlegettek (jóllehet a törvény végső formájával alapvetően valamennyien elégedetlenek voltak). Ám az igen szigorú, 81 billió zloty deficitet (a GDP 5 százalékát) előirányzó 1993-as költségvetés megszavazása már szembefordította a koalíció csendestársát, a Szolidaritást a kabinettel és saját parlamenti frakciójának a büdzsét megszavazó tagjaival. Olyannyira, hogy a legendás Szolidaritás-aktivista, Jan Rulewski kénytelen volt felfüggeszteni tagságát a szervezetben.

Február 21-én zajlott és igen nagy nemzetközi sajtóvisszhangot váltott ki az ún. Eurorégió-vita (amely a lengyel–ukrán–szlovák–magyar együttműködés esélyeit érintette). Ekkor is már egészen nyilvánvalóvá vált, hogy a koalíción belüli ellentéteket csak ideig-óráig fedheti el a közös politikai érdek: a kormánypozíciók birtoklása. Krzysztof Skubiszwski külügyminisztert ugyanis legélesebben nem az oppozíció – a Lengyel Parasztpárt, a Független Lengyelország Konföderáció, a Reálpolitikai Unió, a Kereszténydemokrácia, a Mozgalom a Köztársaságért, a Keresztény-Nemzeti Kör és a Centrum Megegyezés – támadta, hanem a koalícióban résztvevő és miniszterelnök-helyettest adó Keresztény-Nemzeti Egyesülés, illetve a Népi Megegyezés (PL) nevű parasztpárt. Ez utóbbi a kormány mezőgazdasági politikájával való elégedetlensége jeléül (s tekintettel a konkurens parasztpártok növekvő népszerűségére) április elején visszahívta a pártot reprezentáló Gabriel Janowskit a mezőgazdasági miniszteri posztról, a hónap végén pedig bejelentette: kilép a koalícióból.

Privatizációs program posztkommunistákkal

Nem csoda hát, hogy a kabinet gerincét alkotó Demokratikus Unió (UD) és a liberális pártokat tömörítő Lengyel Liberális Program nevű parlamenti frakció új támogató után nézett a kormány első menetben megbukott privatizációs programjához. Az viszont már felettébb érdekes, hogy ezt az Aleksander Kwasniewski vezette, posztkommunista Demokratikus Baloldali Szövetségben (SLD) találta meg. No, nem először, hiszen a kulisszák mögött, alkalmanként, eddig is folytak egyezkedések az Unió, a liberálisok és a SLD között. A „privatizációs szövetség” azonban mégis csak mérföldkő, hiszen először mondta ki az Unió egyik alelnöke, Wladyslaw Frasyniuk: tarthatatlan az SLD „politikai gettósítása”.

Jóllehet még nem beszélnek szövetségről, sőt tartósabb együttműködésről sem, annyi azonban tény, hogy a lengyel sajtó egyre gyakrabban idéz olyan lengyel politikusokat, akik azt nyilatkozzak, hogy a posztkommunisták elszigetelődésének vége, és a velük való politikai együttműködés „új korszaka” kezdődik. S ha figyelembe vesszük, hogy a posztkommunistaként számon tartott SLD és PSL a jelenlegi szejm első, illetve harmadik legnagyobb frakciója, s még inkább azt, hogy a két frakció 107 képviselői szék birtokosa a 460 fős alsóházban, a kooperációtól való további elzárkózás egyenesen politikai botorságnak tűnik, még akkor is, ha – mint azt a Beszélő hasábjain többször is hangsúlyoztuk – az SLD frakciójának tagjai jelenleg számos tekintetben erősebben kötődnek a korábbi nómenklatúrához, mint a szejm előző ciklusában.

Sztrájkok: voltak, vannak és lesznek

Valószínűleg téved a magyar napi sajtó azon része, amely azt sugallja, hogy Hanna Suchocka kormányának sorsa a tanárok és az egészségügyiek jelenlegi sztrájkmozgalmától és általában a sztrájkoktól függ. Elsősorban azért, mert ezek a lapok megfeledkeznek arról, hogy a varsói kabinet fennállásának tíz hónapja alatt szinte nem volt olyan hónap, amikor ne került volna sor sztrájkokra, tiltakozásokra vagy demonstrációkra. Kezdték a bányászok, folytatták a kohászok, vasutasok, kikötői munkások; ez év márciusától pedig a költségvetési szféra (oktatók, egészségügyiek, közlekedésiek); hogy a szejm, a Miniszterelnöki Hivatal, a Mezőgazdasági Minisztérium és a Belweder-palota elé időről időre, hol transzparensekkel, hol pedig kaszákkal felvonuló tiltakozó parasztokat ne is említsük. Elég talán annyit jeleznünk, hogy Suchocka kormányra kerülésének első hónapjában például 38 sztrájkra és 47 tiltakozó akcióra került sor, 1991 júliusában pedig 49, illetve 70 megmozdulás volt; de sem a jelenlegi, sem pedig Jan K. Bielecki kormánya nem bukott meg, pedig – nota bene! – egyik kabinet sem engedett a sztrájkköveteléseknek.

A lengyel kormány előtt álló legnagyobb kérdés tehát nem az, hogy folytatódnak-e és milyen intenzitással a sztrájkok, ezeket ugyanis a parlamentben is jelenlévő szakszervezetek segítségével le lehet szerelni, hanem sokkal inkább az, hogy kik vannak többségben a szejmben. Azok a pártok, amelyek – népszerűségüket növelendő – e sztrájkokra hivatkozva meghátrálásra akarják kényszeríteni az eddig rendkívül keménynek mutatkozó kabinetet – ami Hanna Suchocka eddigi politikáját ismerve, egyet jelent kormánya bukásával –, vagy azok (s ezek között főszereplők lehetnek a posztkommunisták), akik belátva, hogy a jelenlegi kormánynak nincs alternatívája, hagyják, hogy a kabinet tegye a dolgai, legalábbis a választásokig.

1994 tavasza: új választások?

Hanna Suchocka kormányának végnapjait ugyanis leginkább az a tény vetíti előre, hogy hosszas előkészítés után 1993. április 15-én a szejm elfogadta az új választási törvényt. Ennek értelmében a lengyel parlament alsóházának 391 képviselőjét 52 választási körzetből választják majd meg, arányos rendszerben. A fennmaradó 69 helyre viszont országos listákról kerülhetnek a szejmbe a képviselők. A mandátumokon azonban csak azok osztozkodhatnak, akik országos szinten elérik az 5 százalékos küszöböt (e tekintetben kivételt csak nemzeti kisebbségek nyerhetnek), országos listát pedig csak azok állíthatnak, akik elérik a 7 százalékot. Sőt, a választási szövetségben induló pártok számára a parlamentbe kerülés küszöbe 8 százalék.

Mint látható, az új választási rendszer elsősorban a nagyobb pártokat preferálja, így kívánja megakadályozni, hogy tovább öröklődjön a jelenlegi parlament szétaprózottsága (l. táblázatunkat). A törvény szigorára jellemző, hogy a megfigyelők szerint biztosan csak az UD, a PSL, a KPN és az SLD juthat majd a parlamentbe, valamint az NSZZ „S”, ha úgy dönt, hogy indul a választáson. Nem véletlen tehát, hogy a nagy pártok alapvetően elégedettek az új törvénnyel. Esélye van még a ZChN-nek, a Jan K. Bielecki vezette Liberális-Demokrata Kongresszusnak, a PC-nek és egyesek szerint Ryszard Bugaj Munka Uniójának, közöttük azonban már korántsem olyan népszerű az új választási szisztéma. Az elégedetlenek fenntartásaikkal az Alkotmánybírósághoz fordultak: úgy vélik ugyanis, hogy a jövő szejmje kevésbé lesz reprezentatív, mint a mai. Ugyancsak élesen támadják azt a kitételt, amely szerint azoknak a pártoknak, melyek az 1991-es választásokat követően legalább 15 fős parlamenti frakcióval rendelkeztek, nem kell 5000 ajánló aláírást gyűjteniük jelöltjeik számára. Ez ugyanis a nemrégiben alakult kisebb frakciókat igen hátrányosan érinti.

Bár a választási törvény körüli viták még feltehetően tovább folytatódnak, tény, hogy a lengyel politikai élet főszereplői közül egyre többen kardoskodnak az idő előtti választások kiírása mellett, amelynek lehetséges legkorábbi időpontjául 1993 őszét vagy 1994 tavaszát jelölik meg.

Politikai forgatókönyvek

A varsói kormányválság megoldására vonatkozóan több forgatókönyv is megjelent a lengyel sajtóban. Az egyik legnépszerűbb szerint a Suchocka-kormány az ellenzék – ezen belül is elsősorban a posztkommunisták – támogatásával túléli a jelenlegi bizalmi válságot, sőt e támogatással kitarthat akár az előrehozott választásokig is. Egy másik szerint buknia kell, mert egyfelől véglegesen felbomlott koalíciójának gerincét adó UD–ZChN-szövetség, másrészt mert nemcsak a Szolidaritás szakszervezet és a parasztpártok elégedetlenek a kabinet politikájával, de Walesa elnöknek is elege van a „lengyel Vaslady” önállóságából. Olyannyira, hogy a hírek szerint már keresi Suchocka utódját a Belwederhez közelebb álló „elnöki kormány” élére…

• Külföld