Yehuda Lahav

Nyomtatóbarát változat

Vukovárban folytak a jugoszláv polgárháború legkeményebb és leghosszabb harcai. 90 napig tartó ostrom után a szerbek kezébe került a város, illetve az, ami megmaradt belőle. A horvát csapatok parancsnoka máig azt állítja, hogy megvédhette volna, ha védőihez eljut a szükséges fegyver és felszerelés. Tudjman elnök azonban – a vukovári parancsnok vádjai szerint – a vukovári harcosoknak eljuttatandó fegyverek megvásárlására szánt pénzből egy magánrepülőgépet (vagy helikoptert) vett magának. Talán megvigasztalja a parancsnokot hogy Zágrábban a Jugoszláv Néphadsereg útját Vukovár Hősei útjára keresztelték át; nem kizárt egyébként, hogy hamarosan Belgrádban is elneveznek egy utcát Vukovár elfoglalóiról vagy talán felszabadítóiról.

A belgrádi tájékoztatási minisztérium rendkívüli előzékenységet tanúsított, amikor vukovári látogatáshoz kértem engedélyt: „Bármikor odamehet”, s máris csatolták faxon a szükséges okmányokat is. Hercegszántónál a magyar határon elég nagy volt a torlódás, tucatjával várakoztak a jugoszláv rendszámú kocsik, de többségük csak pár száz métert tett meg magyar területen, a közeli benzinkútig. „Kis-Jugoszláviában” az ENSZ-embargó következtében havonta 20 liter benzint adnak egy-egy személyautónak, ezt a „fejadagot” sem lehet mindig megkapni. Zombortól még kb. 30 kilométert utaztunk dél felé, az erduti Duna-hídig. Erdutot magyarul Erdődnek hívják, de a helyiek rögtön felvilágosítottak: soha nem volt ez magyar falu, csak a földesúr volt valamikor (felvidéki) magyar. A híd előtt kettős, de gyors és udvarias ellenőrzést végeznek a jugoszláv katonák és az ENSZ-katonák.

Az erduti sajtóközpontban két előzékeny fiatal lány fogadott, Tánya és Draga, akik éppen kávét főztek az ENSZ-csapatok két orosz tisztjének. Az oroszok oroszul beszéltek, de sok szerb szót szőttek beszédükbe, főleg olyanokat, amelyek a női szépséget ecsetelik; Tánya és Draga szerb nyelvébe is sok orosz szó vegyült. Lám, a lerombolt Vukovár környékén továbbra is udvarolnak a fiúk a lányoknak. A szláv nyelvrokonság révén, e téren az orosz ENSZ-katonák határozottan előnyben vannak belga vagy norvég társaikkal szemben. Számukra nem létezik az Eszéket Vukovártól elválasztó szakadék. Ha akarják – és miért ne akarnák? –, hozhatnak Eszékről parfümöt vagy más illatszereket, amelyek Vukováron nem kaphatók, és megörvendeztetik minden fiatal lány szívét. „Régebben gyakran jártunk Eszékre” – mondja Draga. „Kár, hogy most nem lehet.” „Kár vagy nem kár – szól bele a minket körülvevő férfiak egyike –, akinek a karját amputálják, megtanul élni nélküle is.”

Erdutban hivatalos engedélyt kaptam, hogy 48 órán át tartózkodhassam a körzetben, és följegyeztek a néhány száz külföldi újságíró közé, akik itt jártak az év eleje óta – ausztráloktól kezdve norvégokon át argentinokig. Most végre egy izraeli név is rákerült a listára. (Meg kell jegyeznem, hogy a magyar határtól 50 kilométernyi távolságban lévő körzetben egyetlen magyar újságíró járt csak – az is az ABC televízió küldetésében…) Kaptam propagandaanyagot is erről az „ősi szerb földről”, így a „Nagy…” térképeimhez (Nagy-Horvátország, -Albánia, -Magyarország, -Szerbia, -Románia) csatolhatom most a szlavóniai, baranyai és szerémi „Nagyszerb Krajina” térképet is. Volt már alkalmam megjegyezni, hogy ha mindezeket a „Nagy…” térképeket egymás mellé lehetne fektetni, Ázsia területe sem lenne elég részükre…

Tánya és Draga elhatározták, hogy velem tartanak Vukovárba. Az úton előzékenyen és udvariasan igyekeztek teljesíteni kívánságaimat, és nagyon megcsodáltam nyugalmukat és kiegyensúlyozottságukat. Végül is, sok mindenen mentek keresztül. Tánya Vukovárban lakott, háza romokban hever, szüleinek menekülniük kellett belőle, és nemcsak a múlt terhét viseli, hanem a jövő bizonytalanságát is. Hiszen ki tudhatja, azok kezében marad-e a térség, akik most uralják? Vukovári horvát menekültektől pedig nem is egyszer hallottam Zágrábban: többé nem lehet békés együttélés a szerbekkel egy városban.

„Tánya, ha a háború véget ér, visszajöhetnek-e a horvátok Vukovárra?” – kérdeztem az Erdutból Vukovár felé vezető úton. „Nem!” – válaszolt Tánya határozottan. Draga megfontoltabb volt: „Igen, de csak akkor, ha a horvát területekről elüldözött szerbek is visszatérhetnek falvaikba. De ez lehetetlen – fűzte hozzá –, mert azok a falvak nincsenek többé. 283 szerb falut égettek fel.” „286-ot!” – pontosít Tánya, félreérthetetlenül utalva arra, hogy a jugoszláv „etnikai tisztogatások” nem egyirányúak. „Tánya – háborgatom tovább –, gyűlölöd a horvátokat?”

Elgondolkozik, s egy perc múlva nagyon őszinte hangon mondja: „Néha gyűlölöm őket.” Aztán meg néhány másodperc elteltével elhatárolódik saját magától: „A barátom (boyfriend, mondja angolul) horvát. Hát akkor hogyan gyűlölhetném mindegyiküket?” A barátja elhagyta Vukovárt. Azt mondja Tánya, hogy a barátja nem akart részt venni a harcokban, és ha Vukovárban marad, be kellett volna vonulnia a horvát milíciába. És megismétli, amit olyan sokszor hallottam Jugoszlávia minden részében: „Tavalyig békésen éltünk itt, mindegy volt, ki a szerb és ki a horvát. Mindnyájan jugoszlávok voltunk.”

„Ha ez így van, akkor hogy tudtátok, ki a szerb és ki a horvát, amikor kitörtek a harcok?” Draga egy kevés keserűséggel a hangjában válaszol: „Kiderült, hogy ők sokkal jobban tudták, mint mi. Mert ők tudták, ki jár a katolikus templomba. Közülünk, szerb fiatalok közül, nagyon kevesen jártak templomba. Csak most tudtam meg, hogy mennyi horvát járt már azelőtt is templomba.”

Tánya szerint Vukovárban „azelőtt” fele-fele szerb és horvát lakott. Mondom neki, Zágrábban a vukovári menekültektől hallottam, hogy Vukovár lakosságának 70 százaléka volt horvát. Tánya egyetemet végzett, komoly lány, nem neheztel, hogy én a horvátokat is meghallgattam, sőt még azt sem állítja, hogy a horvátok hazudnak. A válasza meglepő is, logikus is: „Nagyon sok vegyes házasság volt. Na már most, az azokból született gyerekeket a szerbek is, a horvátok is magukénak vallották. Ezért eltolódtak a számarányok. Így tehát – teszi hozzá rövid töprengés után – statisztikailag Vukovárnak sokkal több lakosa volt, mint a valóságban…”

Átutazunk Daljon, aztán Borovo Szelón – nevek, amelyek pár hónappal ezelőtt a világsajtó címlapjain szerepeltek. Mindenütt a háború jelei. Borovo Szelóban már kijavították egy irodaház egyik részét, abban székelnek most a „szlavóniai, baranyai és szerémi szerb Krajina” kormányhivatalai. A második emeleten egy kis szobában, két nő társaságában egy 40 év körüli férfi ül, rövid ujjú ingben, nyakkendő nélkül. „Engedje meg, hogy bemutassam Milan Iljicset, köztársaságunk elnökét” – mondja Draga. Soha még nem kerültem egy államfő színe elé ilyen könnyen és formalitások nélkül! A „kormányház” büféjében ülünk, valami meghatározatlan ízű üdítőt iszunk, és Milan Iljics a birodalmáról mesél: 700 ezer lélek, sok-sok menekült, sok lerombolt ház, kevés működő üzem. De a földet megművelték, élelmiszerben nincs hiány. A köztársaságnak van saját rádióállomása, sőt saját pénze is, a „krajinai dinár”. A Banja Luka-i szerb köztársaságnak is saját dinárja van. Néha összekeverednek. Tanya erszényében volt egy helyi dinár, valamint egy boszniai szerb dinár, de ő észre sem vette a különbséget köztük. Persze, a jugoszláv dinár is érvényes fizetőeszköz. És az infláció is közös, meg a pénzügyi zűrzavar. A határállomáson száz dinárt kaptam egy dollárért, Vukovárban – kétszázat. (A legeslegújabb dinárokról van szó. Azok, amelyeket júniusban váltottam be Belgrádban, már rég kikerültek a forgalomból.)

És íme, Vukovár. Amit Borovo Szelóban vagy Daljban láttunk, össze sem hasonlítható a vukovári látvánnyal. Soha, a második világháború alatt sem láttam egy ilyen módszeresen lerombolt várost. Nincs benne egyetlen ép ház sem. Üzletek, benzinkutak, sokemeletes toronyházak, kis családi házak, hivatalok, a víztorony, mind le van rombolva. Az ortodox templomba minden irányból fúj a szél – a szerbek állítása szerint a horvátok készakarva rombolták le; a katolikus templom éppolyan lepusztult – a horvátok állítása szerint a szerbek szándékosan rombolták le. Szinte szénné égtek még a fák is az udvaron.

A fák mégis gyorsabban magukhoz térnek: egyeseken már új levelek rügyeztek ki. Arra gondoltam, hogy a természet meg tud újulni, de a lerombolt emberi létesítmények örökké romok maradnak. Ez azonban nem igaz. A főutcán, amelynek két szélén betontömbök és összecsavarodott, rezes vasdarabok hevernek, már beüvegezték néhány üzlet kirakatát, és élelmiszert meg cipőt árulnak bennük. A helyi kórház nyugati részét már kitatarozták, és 180 ágy van benne; a keleti rész még romhalmaz. A belgyógyászati osztály főorvosát Kovácsnak hívják, sajnos – mondja – csak a szülei beszélnek magyarul, ő maga alig-alig. A romok kellős közepén egy vendéglő új cégtáblája. Néhány hete nyílt meg. Meglepően tiszta, a bútorzat és a festmények a falon jó ízlésről tanúskodnak, az étlap pedig kifejezetten változatos, az adagok megehetetlenül nagyok.

Vukovár lassan újraéled. 30 kilométernyire innen Eszék is éledezik. Csak azt nem tudom, minek kellett őket lerombolni?!

• Külföld