Fal épül az izraeli és palesztin területek között, vagy kerítés? – kérdezi Mink András kissé tanácstalanul, mint sokan mások is, „Divide – a kudarc fala” című cikkében (Beszélő, 2004. szeptember). Erről szól egy igaz történelmi anekdota, amely ugyan nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de mindenképpen érdekes és tanulságos.
A háború utáni időszakról szóló történelmi irodalomban gyakori az az állítás, hogy a sváb-kérdés Magyarországon az 1945. augusztusi Potsdami értekezlet nyomán merült fel, s hogy Magyarországon a svábok kitelepítését főleg szovjet kezdeményezésből és szovjet nyomásra hajtották végre. Ez nem teljesen pontos.
Április a magyarországi zsidók gettóba zárásának, a deportálások kezdetének évfordulója. Ötvenhét év múlt el azóta, már a túlélők többsége sincs az élők sorában, de az akkori események máig is óriási érzelmi hullámokat keltenek. Erről tanúskodik, hogy a közelmúltban is szenvedélyes vita zajlott a 168 Órában és más magyar lapokban a deportálások hátteréről, a mentésekről, Eichmannról, Becherről és Kasztnerről.
Az akkori események szenvedő alanya, és csak nagyon kis részben aktív résztvevője is voltam.
Menetelés a zsákutcában
A román–magyar alapszerződés körüli szakértői egyeztetések újabb fordulója is eredménytelenül zárult. Hiába hívta föl Horn Gyula Ion Iliescut, hiába közölte vele, hogy a magyar kormány Romániával nem köthet rosszabb alapszerződést, mint Szlovákiával, a román álláspont továbbra is rendíthetetlen. A román fél hallani sem akar a többségükben magyarok által lakott helyhatóságok speciális státusáról, autonómiáról, a kisebbségek kollektív jogairól.
Hétfőn a Román TV 1-es csatornájának külpolitikai adása is körüljárta a kérdéskört.
Augusztus 19-én, péntekre virradó éjszakán Yeshayahu Leibowitz professzor 91 éves korában megtért őseihez. A halál álmában érte, és a zsidó hagyományok szerint ez a kegy csak a jámboroknak és az igazságosoknak adatik meg. Habár Leibowitz hosszú élete során sok ellenfélre tett szert, egyikük sem vonta kétségbe, hogy az igazságosak egyike volt. Korunk egyik legnagyobb zsidó filozófusa és tudósa, vagy talán a legeslegnagyobb.
Nincs nagyobb siker a sikernél
Olyannyira közhellyé vált „történelmi” jelzővel illetni majd’ minden eseményt, hogy az ember szinte meg sem meri kockáztatni: a múlt héten Kairóban aláírt izraeli–palesztin autonómiamegegyezés valóban történelmi jelentőségű. Elsősorban a palesztinok szempontjából.
Légicsapások, békeesélyek
Ezúttal a NATO nem viaskodott önmagával, a Gorazsde körüli szerb állások elleni légitámadásokról nem folytak éjszakába nyúló viták. Így hamarosan megtudjuk a választ arra a kérdésre, amiről már két éve vitatkoznak a NATO-n belül: lehet-e szelektív légicsapásokkal jó irányba befolyásolni a balkáni háború eseményeinek menetét?
A fegyveres intervenció ellenzői gyakran érveltek azzal, hogy Boszniában a terep túlságosan átláthatatlan, a lehetséges célpontok túlságosan mozgékonyak, és ezért mind megtalálni, mind eltalálni nehéz lenne őket.
Nem érv többé, hogy „nem tudtam”
A hebroni vérfürdőt mindenki elítéli, pedig erre nem mindenkinek van erkölcsi alapja. Nincs joguk elítélni azoknak, akik úgy beszélnek „az ősi föld jussáról”, mintha másoknak nem is lehetne jussuk az ősi földjükhöz. Nincs joguk elítélni azoknak a vallásos fanatikusoknak, akik szerint Isten elleni bűn kiüríteni az egyszer kezünkbe került területeket.
Tel-Avivba érkezve alig 30 méterre parkoltam a lakásomtól. Az eső csak szemerkélt, az esernyőt a kocsiban is hagytam, de alig tettem pár lépést, megnyíltak az ég csatornái, és mire a házhoz értem, a trópusi eső bőrig áztatott. Tíz perccel később már megint sütött a nap.
Az arab–izraeli béketárgyalások hasonlatosak ehhez a közel-keleti tavaszelőhöz.
Esőfelhők. A hangulat olykor pesszimista. Az Oslóban megkötött és Washingtonban a múlt szeptemberben aláírt elvi megegyezés után sokan gyors előrehaladást és megállapodást reméltek.
„Jegyezzétek meg a mai dátumot. November 3. emlékezetes nap lesz” – mondta újságíróknak Simon Perez izraeli külügyminiszter. Egészen biztosan nem azért minősítette emlékezetesnek, mert november 3-án közölték az előző napi helyhatósági választások eredményét. A választásokon ugyanis pártja, a hatalmon lévő Munkapárt kudarcot vallott – annak ellenére, hogy tucatnyi várost elhódított az ellenzéki Likudtól. Jeruzsálemben és Tel-Avivban azonban a Likud győzött, és a két legfontosabb város elvesztését a közvélemény a Munkapárt általános vereségeként könyvelte el.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét