(Kiss), (nl) [Neményi László], Yehuda Lahav

Nyomtatóbarát változat

Légicsapások, békeesélyek

Ezúttal a NATO nem viaskodott önmagával, a Gorazsde körüli szerb állások elleni légitámadásokról nem folytak éjszakába nyúló viták. Így hamarosan megtudjuk a választ arra a kérdésre, amiről már két éve vitatkoznak a NATO-n belül: lehet-e szelektív légicsapásokkal jó irányba befolyásolni a balkáni háború eseményeinek menetét?

A fegyveres intervenció ellenzői gyakran érveltek azzal, hogy Boszniában a terep túlságosan átláthatatlan, a lehetséges célpontok túlságosan mozgékonyak, és ezért mind megtalálni, mind eltalálni nehéz lenne őket. A hétvégi és hétfői katonai szempontból sikeres légicsapások ezt az érvet – írja Josef Joffe, a Süddeutsche Zeitung kommentátora – megcáfolták. „A gorazsdei bombázás során még csak high-tech fegyvereket sem kellett bevetni a minicsatában. A támadás úgy folyt le, mintha 1917-et írnánk: repülőgépekkel a levegőben és ENSZ-megfigyelőkkel a földön, akik meghatározták a célpontok helyét, és továbbadták a koordinátákat.”

Van azonban egy másik kérdés is, nevezetesen az, hogy a szelektív légicsapások megfélemlítik-e a szerbeket, jobb belátásra bírják-e őket, vagy éppen ellenkezőleg: dacreakciókat váltanak ki belőlük. A Pentagon egyik tisztviselője szerint ott mindenki abban reménykedik, hogy a szerbek lecsendesednek, de mindenki attól tart, hogy elveszítik a fejüket, és esetleg túszszedésre vetemednek.

A Wall Street Journal szerint nehéz megjósolni, hogy a szerbek mit fognak csinálni a következő napokban. A bombázások célja nem az volt, hogy segítsék a muszlimokat és horvátokat a szerbek által meghódított területek visszaszerzésében, pusztán az, hogy rábírják a szerbeket a tárgyalóasztalhoz való visszatérésre, ahol meg kellene elégedniük a boszniai terület 49 százalékával. (Jelenleg a szerbek Bosznia mintegy kétharmadát tartják ellenőrzésük alatt.) Egy józanabb gondolkodású szerb nacionalista a bombázások hatására éppen felismerhette, hogy ennél többet nem lehet elérni, de ezt a nyereséget a tárgyalóasztal mellett konszolidálni lehet. Csakhogy nehéz tudni, hogy hány józanabb gondolkodású nacionalista van döntési pozícióban a különböző szerb vezető testületekben, és hányan vannak olyanok, akik még mindig nem adták fel azt az álmot, hogy olyan nagy, összefüggő területet hasítsanak ki Boszniából, amely egyesíthető Szerbiával és a szerbek által elfoglalt Krajinával. Ráadásul bizonytalan, hogy a szerb politikában ki kit és milyen hatásfokkal tud utasítani. Nehéz tudni, hogy ami például Gorazsdéban történik, az a szerb vezetés intencióinak felel-e meg, vagy pedig merőben a helyi „partizánok” akciója. Az sem világos, hogy mennyi befolyása van Szlobodan Milosevicsnek a palei szerb politikai vezetőkre. Az utóbbi időben az is felmerült, hogy Karadzsics, a boszniai szerb vezér nem képes igazán ellenőrzése alatt tartani tábornokait. Az amerikaiak az elmúlt napokban képtelenek voltak Karadzsicsot elérni. Az amerikai tisztviselők elképzelhetőnek tartják, hogy Ratko Mladics tábornok, a boszniai erők parancsnoka szabotálta Karadzsics külvilággal való kapcsolatait.

Azt jelentik-e a szelektív légicsapások, hogy az ENSZ és a NATO végképp elhatározta: nem tűri tovább a szerb hódító törekvéseket? A Frankfurter Allgemeine szerint ez még mindig nem egyértelmű. Hiszen a hivatalos indoklás szerint a bombázásokra nem a gorazsdei civil lakosság, hanem az – igaz, nem véletlenül – ott tartózkodó ENSZ-megfigyelők védelmében került sor. Márpedig az ENSZ-megfigyelőket ki is lehet vonni…

(NL)

Visszafestett cégtáblák

Két meglepetéssel is szolgált az ukrajnai választások vasárnapi, második fordulója: érvényes lett, és a kommunisták nyertek. Az első forduló után még az is kétséges volt, egyáltalán megalakulhat az új Ukrán Rada: a két menetben legalább 226 mandátumot kellett volna betöltsenek a lehetséges 450 közül, s erre csekélynek látszott az esély: az első forduló után alig tucatnyi hely talált gazdára. A második után azonban – a hétfő délutáni eredmények szerint – már 337 mandátum kelt el. Ebből 86-ot az eddig ellenzékben lévő Ukrán Kommunista Párt szerzett meg.

A két meglepetés összefügg egymással. A megválasztott képviselők közül 128-at a „munkahelyi kollektívák” jelöltek, 120-at pedig „választói csoportok”. Kijevi beszámolók szerint az egykori munkahelyi pártbizalmik különösképp a „munkahelyi kollektívák” körében rendkívül erős nyomást fejtettek ki. Ráadásul azok közül a függetlenek közül, akik megválasztásuk után rögtön valamelyik frakcióhoz csatlakoztak, legtöbben a kommunistákat szemelték ki: az Ukrán Kommunista Párt frakciója, amelynek eredetileg csupán 59 saját erőből bejuttatott képviselője volt, most 86 tagúra hízott, ezzel szemben a Ruh 12 fős képviselőcsoportjához mindössze 8-an társultak.

A párton kívüli honatyák száma így 169-re apadt, de ezek egy része az ún. „uralkodó párt”-hoz tartozik, amely, ha formálisan nem is, de lényegét és eredetét tekintve úgyszintén kommunista „utódpártnak” számít. Az egykori kommunista nómenklatúra tagjai kulcspozíciókat töltöttek be Kravcsuk apparátusában, és jelentős részben ismét bekerültek az új Radába (Kravcsuk elnök nemrég bejelentette: máris hozzálát az „uralkodó párt” intézményesítéséhez). Nyilván ők azok a 45-ök, akik a Rada-statisztika „magas beosztású államhivatalnok” rubrikája mögött rejtőznek.

Kucsma volt miniszterelnök és Grinyov volt parlamenti elnök ugyancsak „pártonkívüli” választási blokkja, mely főként az egykori „nagyipari igazgatótestületre” szerveződött, ugyancsak nem nélkülözi a nómenklatúra-gyökereket, csakhogy nekik a gazdasági kapcsolatok miatt sokkal inkább az ínyükre van Moszkva, mint Kravcsukéknak. E körhöz tartozik például az a 28 nagyvállalati igazgató-képviselő, aki igencsak érdekelt az állami monopólium fenntartásában. A kolhozos-szovhozos Agrárpárt képviselői tulajdonügyekben többek szerint a kommunista irányt fogják támogatni, s a Szocialista Párt 14 képviselője is inkább bal, semmint a közép felé fog húzni. Mindezek után a Ruh, az Ukrán Republikánus Párt és más kisebb jobboldali vagy jobbközép pártok számára alig marad valami: összesen alig ötven mandátumra tettek szert.

Megfigyelők a mezőny balratolódásáról beszélnek. Ez annyiban igaz, hogy a győztesek már nem foglalkoznak a cégtábla átfestegetésével. Kravcsuk elnök annak idején, amikor nyert, szuverénkommunistának nevezte magát, mások meg mint „nacionálkommunisták”, gazdasági „reformátorkommunisták” vagy „demo-kommunisták” tündököltek. Most azonban, úgy látszik, megint azok lehetnek, amik: „fosztóképző” nélküli kommunisták. Kravcsuk elnök és ellenlábasa, Petro Szimonyenko kommunista vezér életútja kísértetiesen hasonlít egymáshoz: az előbbi az Ukrán KP ideológiai titkáraként a Ruhot és más ellenzéki mozgalmakat felügyelte, az utóbbi a Komszomol ideológiai titkáraként a sajtót cenzúrázta.

A baj az, hogy mindeközben a különböző árnyalatú radikál- és nacionáldemokraták nem voltak képesek sem intézményesülni, sem egységesülni, sem akaratukat megfogalmazni a „nemzeti identitás” elvont jelszaván kívül. (Egyetlen „konkrét” eredmény: a Rada 252 ukrán tagja mellett csak 70 orosz van.) A radikális nemzeti retorika végképp hitelét vesztette, a militáris szélsőség alig egy-két képviselőt nyert. Ennyiben az ukrán helyzet valóban a litvánra emlékeztet, ám a lényeg mégis kissé más.

Ukrán elemzők szerint a választók döntését leginkább az a feltételezés befolyásolta, hogy a kommunisták – a jelzős kommunistákkal és mindennemű demokratákkal ellentétben – képesek lesznek a mindennapi élet legalább minimális megszervezésére. Erre utal Levko Lukjanyenkónak, a demokratikus blokk vezéregyéniségének megjegyzése is: ez a választás „azt igazolja, hogy Ukrajnában a kommunista hatalom megőrizte korábbi struktúráit”: intézményrendszerük, no és pénzük – még vagy már? – csak a kommunistáknak van.

(Kiss)


Hebron és Afula: kettős mérce

„Minden úgy kezdődött, hogy ő visszaütött.” Ez a frivol hasonlat jutott eszembe az izraeli Afula városkában végrehajtott merényletről szóló kommentárokat olvasva. Az afulai merénylet, melynek nyolc halálos áldozata és ötvennél több sebesültje volt (s egy nappal később Asdod kikötővárosban történt egy hasonló támadás). Afula, úgymond, egy zsidó telepes által februárban véghezvitt hebroni vérfürdő megbosszulása volt. Persze hogy az afulai merénylő Hebronért akart bosszút állni; de hiszen a hebroni vérfürdő is egy más arab terrorakciót volt hivatott megbosszulni, amely szintén egy előző eseményt kívánt megbosszulni. Ilyen módon harminc vagy negyven évvel térhetünk vissza, és sehová sem jutunk el, amíg nem ítélünk el külön-külön minden egyes terrorakciót, amíg nem ítéljük el a terrort mint olyant és politikai céljait, tekintet nélkül arra, hogy mi történt előtte, és mi történik utána.

Alig akadt ugyan ember a világon, aki nem ítélte volna el az afulai merényletet – valami azonban mégsem „stimmel”. De mielőtt elmondanám, hogy mi „nem stimmel” itt, engedtessék meg nekem egy személyes jellegű megjegyzés: a hebroni vérfürdőt az első naptól kezdve egyértelműen elítéltem szóbelileg és írásban, magánbeszélgetésekben és nyilvánosan is, minden számomra elérhető fórumon. Ez csak annyiban érdekes, hogy senki nem vádolhat, hogy a vérfürdőt vagy bármilyen hasonló tettet védeni vagy netalán igazolni próbáltam volna. A fontos az, hogy a hebroni vérfürdőt minden felelős izraeli politikai tényező elítélte. Az izraeli államelnök Hebronba utazott, hogy személyesen fejezze ki részvétét az arab közösség képviselőinek: Rabin miniszterelnök parlamenti beszédében fejtette ki, hogy e bűntettet „szégyelli mint izraeli, mint zsidó és mint ember”.

Sajnos, az afulai merénylet után semmi hasonló nem történt. A Palesztin Felszabadító Szervezet (PFSZ) egy rövid közleményben ugyan elhatárolta magát tőle, és részvétét fejezte ki az áldozatok hozzátartozóinak, de Jasszer Arafatból még a nemzetközi nyomás sem tudott „kicsikarni” bármilyen elhatárolódó nyilatkozatot, más arab politikusokról nem is beszélve. Nem hívták össze a Biztonsági Tanácsot, és senki nem állította, hogy a béketárgyalásokat csak egy a merényletet elítélő határozat után szabad felújítani. (Megszakítani a béketárgyalásokat, az más! Azt egyöntetűen követelték úgy az arab, mint a zsidó szélsőségesek!) A televíziós stábok a világ minden részéről nem versenyeztek, hogy Afulába érjenek, mint ezt Hebron esetében tették. A televíziós és a rádiós híradásokban nem beszéltek „arab fasiszta merénylőről”, mint ahogyan a hebroni merénylőt, Baruh Goldsteint (nem egészen jogtalanul) „zsidó fasisztának” minősítették. És a Panoráma szerkesztői sem találtak összefüggést az afulai merénylet és Auschwitz között – nem úgy, mint pár héttel korábban, amikor arról elmélkedtek, hogy „Hebron és Auschwitz között csak nagyságrendi különbségek vannak”, és képtelen állításukat a tiltakozások ellenére sem voltak készek visszavonni.

Tehát ez a kettős mérce, ez a kétféle erkölcs az, ami nekem „nem stimmel” itt. Persze, bizonyos értelemben még hízelgőnek is felfogható, hogy Izraellel (és általában a zsidókkal) szemben szigorúbb erkölcsi követelményeket támasztanak. Csak abban nem vagyok biztos, hogy akik Izraelt más mércével mérik, mint teszem azt az arabokat, az íreket vagy a baszkokat, azok szeme előtt valóban erkölcsi értékek lebegnek…

Yehuda Lahav

• Extra Hungariam