(nl) [Neményi László]

Nyomtatóbarát változat

A brit kormány és az IRA

Terroristákkal nem tárgyalunk. Hány demokratikus politikus szájából hangzott már el ez az eltökélt kijelentés, s hányszor bizonyult merőben politikai retorikának? A terroristákkal való – a dolog természeténél fogva titkos – tárgyalások mégis mindig politikai vihart kavarnak, ha nyilvánosságra kerülnek.

Ez történt a múlt héten Nagy-Britanniában is. A kormánynak el kellett ismernie, hogy az elmúlt hónapokban nyitva állt egy „kommunikációs csatorna” egyes miniszterek és a Sinn Fein, az IRA politikai szárnya között. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a kormány február 22-e és november 5-e között „kapcsolatban állt” az IRA-val. Viszont aljas rágalom lenne, ha azt mondanánk, hogy a kormány „tárgyalt” vagy akár csak „beszélgetéseket folytatott” az ír sziget egyesítéséért küzdő terrorista szervezettel.

Mindez okkal tűnhet kevéssé meggyőző szemantikai szőrszálhasogatásnak, de a brit kormánynak nagy szüksége volt rá. Major miniszterelnök ugyanis még november elsején is azt mondta az alsóházban, hogy „felfordulna a gyomra, ha olyan emberekkel kellene szóba állnia, akik válogatás nélkül gyilkolnak”. November 15-én kizárta a „titkos egyezkedések” lehetőségét, és megígérte, hogy „a tárgyalóasztal mellett nem lesz helyük azoknak, akik nem mondanak le az erőszak alkalmazásáról”. A következő nap Sir Patrick Mayhew, az északír ügyekért felelős, miniszter tagadta, hogy bárki is kapcsolatban, állna az IRA-val, akinek köze van a kormányhoz. Ugyanezt mondta november 22-én is, egy héttel azelőtt, hogy az alsóházban ezeket a kapcsolatokat olyan kockázatoknak minősítette, amelyeket vállalni kellett a béke elérésének reményében.

Végül is Sir Patrick politikailag túlélte az alsóházi vitát, s a kormány is megúszta komolyabb károsodás nélkül. Az északír ügyek minisztere hazardírozott és nyert: ha megkésve is, de valószínűleg mindent elmondott, és elhitték neki, hogy mindent elmondott. Kevin McNamara, Sir Patrick munkáspárti „árnyéka”, nagyobb meggyőződéssel támadta az unionistákat, mint a kormányt. Jim Molyneaux, a „hivatalos” unionisták vezére viszonzásképpen McNamarának esett neki, és átsiklott a terroristákkal való tárgyalás ténye fölött. Ian Paisley, a „ronda” unionizmus képviselője természetesen támadta Sir Patricket, nem parlamentáris nyelven lemondását követelte, de ez csak használt a megtámadottnak. Ugyanez vonatkozik a munkáspárti szélsőbal nevében beszélő Ken Livingstone ellenséges felszólalására is. A lényeg egyébként is az volt, hogy a miniszter mind a fősodorhoz tartozó tipikus toryk, mind pedig a nehézsúlyú konzervatívok támogatását elnyerte.

A brit parlament szépsége, hogy bármennyire is ritualizáltak a viták, van bennük dráma, s a meglepetést sohasem lehet eleve kizárni. Most is elképzelhető volt, hogy az északír ügyek minisztere az alsóházban uralkodó többségi viszonyok ellenére is megbukik. De azért Sir Patrick bőrét nemcsak saját, őszinteségbe menekülő vakmerősége mentette meg, hanem az a körülmény is, hogy a szélsőséges és a terrorista módszereket egyáltalán nem megvető unionisták kivételével az IRA-val való tárgyalásokat – legyen: kapcsolatfelvételt – Britanniában komolyan senki sem ellenzi már. A brit kormány többször kinyilvánította, hogy nincsenek hosszú távú stratégiai érdekei Észak-Írországban. A közvélemény-kutatások szerint a briteknek nincs kifogása az ellen, hogy Ulsterben új adminisztratív modelleket próbáljanak ki. Az ellen sem, hogy a tartományt Nagy-Britannia és az Ír Köztársaság közösen adminisztrálja. Tehát Major kormánya nem zárkózhatott el, amikor az IRA tanácsot kért arra vonatkozóan, hogy miként lehetne a konfliktust lezárni.

Ettől persze még nem fog az észak-írországi béke a közeli jövőben kitörni. Először is az IRA bevallottan nem tudja, hogy mi a teendő, a kormány pedig nem vallja ugyan be, de szintén nem tudja. A Times szerint a kormánynak az IRA-hoz intézett üzenetei úgy hangzanak, mintha a fürdőkádból diktálták volna őket. Az IRA üzenetei ezzel szemben úgy, mintha egy olcsó kémregényíró próbálkozott volna meg a szabadságharcos beszédmodor utánzásával.

Másodszor pedig nem lehet kihagyni az egyenletből a szélsőséges unionistákat, akik nem győzik hangoztatni, hogy a brit kormányok és a brit közvélemény Ulster státusát illető alkotmányos álláspontjának módosulásában komoly szerepet játszottak az IRA terrorista módszerei. Vagyis a terrorizmus hatékony – vonták le a (gyakorlati) következtetést már évekkel ezelőtt.

Tavaly a protestáns terroristák több gyilkosságot követtek el Észak-Írországban, mint az IRA. A protestáns terrorista csoportoknak jelenleg több tagjuk van, mint volt bármikor az elmúlt húsz év során.

Tocsogós képviselők

Szász Anhalt, a volt Kelet-Németországból szervezett legszegényebb tartomány parlamentjében olyan dráma játszódott le a múlt héten, hogy bizonyára a brit intézmények legelkötelezettebb hívei is megnyalták volna mind a tíz ujjukat utána. Vagy mégsem?

A száraz tények: a kereszténydemokrata-liberális koalíciós kormánynak le kellett mondania, mivel kiderült, hogy a Nyugatról származó miniszterek törvénytelenül több fizetést vettek fel, mint amennyi járt nekik. A CDU új kormányt kívánt alakítani, továbbra is az FDP-vel koalícióban. Az ellenzéki SPD a parlament feloszlatását javasolta, és ezt az álláspontot támogatta – minden bizonnyal a szövetségi szintű vezetés sugallatára – az FDP tartományi vezetése is. A szabaddemokrata parlamenti frakció ingadozott.

A kevésbé száraz tények: a parlament feloszlatásáról folytatott vitában szónokok hangja vékonyult sírásra, másokba saját meghatottságuk már eleve belefojtotta a szót, az ütemes hüppögéstől rázkódó képviselői padok könnyben áztak. Aztán jöttek az örömkönnyek, mivel minden jóra fordult: a szabaddemokrata képviselők a szívükre hallgattak, így aztán nem oszlott fel a parlament, helyette inkább új kormányfőt választott az eddigi kereszténydemokrata frakcióvezető, Christoph Bergner személyében.

Mi is történt valójában? Erre a kérdésre a válasz attól függ, hogy ki fogalmazza meg. A kereszténydemokraták és az egyszerű szabaddemokrata parlamenti képviselők úgy vélik, hogy 1989 szelleme győzedelmeskedett, meg persze a keletnémet egyenesség a pártpolitikai csatározásokba bonyolódott nyugatnémet furfang fölött. A parlament feloszlatása azért került egyáltalán szóba, mert nyugatnémet miniszterek túl sok pénzt vettek föl; közvetlen fenyegetéssé nyugatnémet párttaktikai okokból vált; vagyis itt volt az ideje, hogy „a keletnémetek egy kicsit jobban a saját kezükbe vegyék sorsukat”. Ezért aztán a szabaddemokrata képviselők ellenálltak a felülről, jövő nyomásnak, hősiesen vállalták, hogy esetleg elveszítik listás helyüket, de a lelkiismeretük szerint szavaztak. A keletnémet politikusok még nem olyan romlottak, hogy kizárólag csak a jövedelmük maximalizálására gondoljanak – írja a Frankfurter Allgemeine tudósítója.

Mások ezt másként látják. A Frankfurter Rundschau már a szavazást megelőző napon megjósolta, hogy a magdeburgi parlament nem fogja feloszlatni önmagát. Van elég olyan képviselő a kereszténydemokrata frakción kívül, akinek újraválasztása bizonytalan, és ezért anyagilag veszítene új választások kiírása esetén – érvelt a lap.

Rossz az, aki rosszra gondol?

Elvben igen, gyakorlatilag nem

A múlt héten szó volt ebben a rovatban egy nemrégiben megjelent, az 1943–1944-es évek amerikai lengyelpolitikáját taglaló tanulmányról, amely, úgy hírlik, hatással van a NATO kibővítésével kapcsolatos jelenlegi amerikai vitákra. De túlzottan nagy hatással a múlt csütörtökig nem volt, mivel az amerikai álláspont a NATO brüsszeli tanácskozásán semmiben sem különbözött a korábbi amerikai állásfoglalásoktól: a NATO kibővítéséről egyelőre nincs szó. Az amerikaiak nem hajlandók a pótlólagos segítségnyújtási kötelezettségvállalásokból fakadó kockázatokat magukra vállalni, ezzel egyetértenek a legfontosabb NATO-államok, és Németország is csatlakozott a kiváró állásponthoz. A NATO elvben nem utasítja el új tagok felvételét, de nem hajlandó megmondani, hogy mikor, milyen feltételek mellett, melyik ország lehet a szövetség tagja. Vagyis gyakorlatilag nemet mond.

Kozirjev, orosz külügyminiszter az orosz diplomácia nagy sikereként könyvelte el, hogy a NATO kosarat adott a kelet-közép-európai országoknak. Az tény, hogy az oroszok örülnek, de nem biztos, hogy Kozirjev dicsekvésének sok alapja van. Ahogy egy magát megnevezni nem akaró nyugati diplomata elmondta, a NATO egyelőre teljes mértékben képes eldönteni, hogy kik legyenek a tagjai, és kik ne. Természetesen fölöslegesen nem szeretnék provokálni az oroszokat, de arról szó sincs, hogy az oroszok vétójogot kaptak volna a NATO politikájával kapcsolatban.

Az az igazság, hogy a kelet-közép-európai országok tagsága ellen nemcsak az oroszok nemtetszése szól. A NATO kölcsönös segítségnyújtási szerződés. Először is jogosan merül fel tehát a kérdés, hogy például Magyarország mit tud azért cserébe adni Dániának, hogy Dánia adott esetben Magyarország segítségére siessen. És ezt a kérdést tizenhatszor kell megválaszolni, mivel a NATO-nak tizenhat tagállama van, s lehetőleg úgy, hogy a válaszok az egyes parlamentek számára is megvilágító erejűek legyenek. Másodszor, a katonai szervezet és felszerelés összeegyeztethetetlensége miatt a NATO gyengülne – és nem erősödne – ezeknek az országoknak a befogadásával. Harmadszor, a nyugatiak úgy látják, hogy ezeknek az országoknak nincs is szükségük a NATO-tagságra. Szerintük biztonságunkat jelenleg senki sem fenyegeti.

Könnyű annak, aki megengedheti magának a nyugodt tárgyilagosság – vagy óvatlanság? – luxusát.

• Extra Hungariam