Bíró Béla, Yehuda Lahav

Nyomtatóbarát változat

Menetelés a zsákutcában

A román–magyar alapszerződés körüli szakértői egyeztetések újabb fordulója is eredménytelenül zárult. Hiába hívta föl Horn Gyula Ion Iliescut, hiába közölte vele, hogy a magyar kormány Romániával nem köthet rosszabb alapszerződést, mint Szlovákiával, a román álláspont továbbra is rendíthetetlen. A román fél hallani sem akar a többségükben magyarok által lakott helyhatóságok speciális státusáról, autonómiáról, a kisebbségek kollektív jogairól.

Hétfőn a Román TV 1-es csatornájának külpolitikai adása is körüljárta a kérdéskört. A riportban megszólaltatott hivatalos személyek csupán egyféle „kompromisszumot” tudtak elképzelni (amit kisvártatva Ion Iliescu Cannes-ban is megerősített Horn Gyulának tett javaslatában), azt, hogy Magyarország lemond az Európa Tanács 1201-es ajánlásának autonómiára és közösségi jogokra vonatkozó bekezdéseiről. Punktum. Hogy cserébe ezért a román fél bármit is fölkínálna, arról szó sem esett. Sőt, Ion Iliescu és a hírközlő szervek mindent megtesznek, hogy a hazai közvélemény előtt bagatellizálják a ET „régen idejét múlt ajánlását”, mely olyan az európai nyilvánosság által el nem fogadott fogalmakat tartalmaz, mint „az etnikai alapú területi autonómia és a kollektív jogok”.

Ráadásul a napokban a szenátus és a képviselőház olyan oktatási törvényt fogadott el – semmibe véve a romániai magyarság (félmillió aláírással is dokumetált) akaratát, az RMDSZ-képviselők tiltakozásait –, amely még a hetvenéves romániai gyakorlathoz képes is visszalépésnek számít. Az új törvény szerint a hivatalos oktatási nyelv a román, a kisebbségek anyanyelvén működő osztályokat tanügyi hatóságok külön engedélyével lehet létesíteni; megszűnik továbbá az anyanyelven történő szakmai oktatás, egyetemi felvételi vizsgát pedig, a korábbi gyakorlattól eltérően, a magyar líceumok végzettjeinek is román nyelven kell tenniük.

A román szenátorokat és képviselőket a szavazás során azonban nem pusztán nacionalista elfogultság vezérelte. A diszkriminatív törvény kierőszakolását – épp az Európai Unióba való felvételi kérelem benyújtásának napjaiban – csak azzal magyarázhatjuk, hogy a kormány a tanügyi törvény körüli huzavonával próbálja átvészelni a választásig tartó nehéz időszakot. A két ház által megszavazott törvényt ugyanis az Alkotmánybíróság még alkotmányellenesnek nyilváníthatja, az elnök visszautalhatja a parlamentnek stb. S mindezzel demonstrálhatja, hogy Romániában minden a demokrácia szabályai szerint zajlik.

És mindez, a jelek szerint, jól kigondolt szereposztás szerint történt. A román–magyar alapszerződés előkészítésének előrehaladásával párhuzamosan „fokozódó” nyomás nehezedik a román politikai élet legbefolyásosabb személyiségének tekintett Ion Iliescura, aki folyton „kénytelen” engedményeket tenni a szélsőségeknek. Az ellenzéki lapok néhány hete orosz titkosszolgálati dokumentumokat hoztak nyilvánosságra, melyek azt bizonyítanák, hogy Iliescu elnök fiatal kora óta a KGB ügynökeként tevékenykedik. A szélsőségesen antiszemita és magyargyűlölő Nagyrománia Párt pedig, mely nemrégen a kormányba is belépett, Romanie Mare című orgánumában közzétette „egy 300-nál több aktív és tartalékos katonatisztből álló csoport” röpiratát, melyben azzal vádolják Ion Iliescut, hogy amióta ő a hadsereg főparancsnoka, „intézkedések sorozatát foganatosította a hadsereg erejének és harcképességének csökkentése érdekében. A haderőt s ezzel az ország függetlenségét és szuverenitását a hazaárulók, kémek és csencselők kezére játszotta. Ezekért a felségárulás bűntettét bőségesen kimerítő gazságokért nem járhat csak egyetlen büntetés…” A Funar vezette Egységpárt kijelentette: történjen bármi, nem engedik, hogy a román–magyar alapszerződésbe az 1201-es inkriminált pontjai belekerüljenek.

De nem csak Ion Iliescu „van nehéz helyzetben”, a kormányt is sakkban tartják szövetségesei. Az oktatási törvény parlamenti elfogadását követően a Romania Libera a nagyobbik kormánypártból származó forrásokra hivatkozva arról számolt be, hogy „a párt vezetősége hajlott volna az RMDSZ-követelések egy részének elfogadására, a szándék azonban az Egységpárt ellenállásán meghiúsult”. Mindezt akár el is lehetne hinni, ha nem tudnánk, hogy a szóban forgó pártok egytől egyig Ion Iliescu és az őt támogató nagyobbik kormánypárt, a Társadalmi Demokrácia Pártja találmányai, melyeket a „feltalálók” az elmúlt öt esztendőben egyfolytában a kényelmetlen, vagy éppenséggel a piszkos munka elvégzésére használták föl.

Ilyen körülmények között az alapszerződést a legjobb esetben is olyan feltételekkel köthetik meg, mint Szlovákiában: Románia elfogadja az 1201-est, de megszünteti a magyar oktatási rendszert. A jogalap – az oktatási törvény – máris rendelkezésre áll.

Nem kétséges, hogy a mai román közvélemény – függetlenül attól, hogy elvben „elfogadja” vagy nem fogadja el – nem fogja eltűrni a területi autonómia, a szabad anyanyelvhasználat jogának gyakorlati érvényesülését. Sokak szerint a jelenlegi zsákutcából csak akkor lehetne kikerülni, ha Magyarország s a romániai magyar kisebbség időlegesen lemondana a (mindenképpen az alapszerződésbe foglalt) 1201-es ajánlás területi autonómiára vonatkozó cikkelyének gyakorlati érvényesítéséről: a lemondás fejében viszont ragaszkodna az anyanyelv szabad használatához, vagy éppenséggel második hivatalos nyelvvé nyilvánításához, minden olyan helyhatóságban, ahol a nem román anyanyelvűek lélekszáma meghaladja a 10 százalékot.

Persze – mint azt az oktatási törvény példázza – a kétnyelvűség bevezetésének jelenleg nem sokkal jobbak az esélyei, mint az autonómiáénak, hosszabb távon azonban a román közvélemény egészen bizonyosan könnyebben megbarátkozna a kétnyelvűséggel, mint a területi autonómiával. A közélet többnyelvűsége a romániai magyarság egésze számára teremtheti meg a kisebbségi önazonosság megőrzésének feltételeit, az etnikai alapú területi autonómia azonban csupán a Székelyföld egy része számára lenne „reális” megoldás.

Bíró Béla

Két év távlatából

Nem csodálnám, ha a magyar olvasók el sem olvasnák az arab–izraeli viszályról szóló cikkeket, hisz a sok ellentétes hírtől azt sem tudják, hol áll a fejük: egyik nap tárgyalásokról, a megegyezés esélyeiről olvashatnak, másnap véres merényletről, egyik nap arról, hogy július 1-jéig meg kell születnie a palesztin–izraeli megállapodásnak, különben kirobban a háború, azután pedig arról, hogy július 1-je csak egy nap a többi között, semmi jelentősége, hogy előtte vagy utána egyeznek-e meg. És ki ismerheti ki magát a szír–izraeli megbeszélések útvesztőiben? És miért kell az izraeli és a szír vezérkari főnököknek Washingtonban tárgyalniuk? Hagyjanak békében, mondja az unott és elkedvetlenített olvasó, és átlapoz a másik oldalra.

Persze nem ártana, ha egy kis megértést tanúsítana a tárgyalások vontatottsága és bonyolultsága iránt. Ha meggondoljuk (példának okáért), még a román–magyar viszony rendezése is egyszerűbbnek tűnik, mint az arab–izraeli viszályé. Végül is, a két ország nem viselt egymással az elmúlt 56 évben négy-öt véres háborút, mégis, ki tudja, mikor születik kompromisszum az 1201. ajánlás beiktatásáról az alapszerződésbe…

A Közel-Keleten viszont vérre megy a játék. Most például, a palesztin választások előtt kivonták az izraeli hadsereget a sűrűn lakott palesztin városokból – amint arra Izrael kötelezettséget is vállalt. Igen ám, de ha a kivonulás után merényletet követnek el valamelyik zsidó település ellen és a palesztin rendőrség nem tudja sem megakadályozni a merényletet, sem elfogni a tetteseket, akkor az izraeli ellenzék kampányba kezd a kormány ellen, megvádolja, hogy a palesztinoknak tett engedményei veszélyeztetik az izraeliek biztonságát, esetleg megnyeri a választásokat és véget vet a békefolyamatnak. Arafat ne értené meg, hogy neki is jobb, ha az izraeli hadsereg a helyén marad és viseli a felelősséget a polgárok biztonságáért? Persze hogy megérti. De ha beleegyezik, hogy az izraeli hadsereg a palesztin városokban maradjon a választások idején, saját radikális ellenzéke vádjainak teszi ki magát, hogy „a megszálló hadsereg védnöksége alatt” akarja a választásokat megtartani. Vagy elveszti a választásokat, vagy ha meg is nyeri őket, azzal fogják vádolni, hogy hatalma nem legitim. Ezt ne értené meg Rabin és Peresz?…

Figyelembe kell venni azt is, hogy közel-keleti tárgyalásokról van szó. A Közel-Kelet mélyen gyökerező hagyományához tartozik, hogy nincs, nem volt és nem is lesz olyan fontosabb megállapodás, amelyet ne előzött volna meg súlyos válság. Minden megállapodás öt perccel tizenkettő előtt, de még inkább öt perccel tizenkettő után születik meg. Ez szervesen hozzátartozik mind a közel-keleti mentalitáshoz, mind a közel-keleti belpolitikához. Mielőtt egy közel-keleti politikus aláírna egy kompromisszumos megállapodást, be kell bizonyítsa népének, hogy a végsőkig kiállt érdekei és jogai mellett. Erre pedig egy jó kis válságnál jobb bizonyíték nincs. Így volt ez a Camp David-i izraeli–egyiptomi tárgyalások idején, így volt a szír–izraeli tárgyalások minden szakaszában, így volt Peresz és Arafat múlt heti találkozásakor is.

Ezért, aki meg akarja érteni, hogyan is áll most az arab–izraeli viszony, annak el kell tekintenie az ide-oda cikázó napihírektől és hosszabb távlatból szemlélnie a helyzetet. Megtehetnénk ezt akár 28 évi távlatból, amikor a „hatnapos háború” után az arab országok három „nem”-ben állapodtak meg: nem ismerni el Izraelt, nem tárgyalni vele, nem kötni békét Izraellel – Izraelben pedig a nagy győzelem mámorában sokan azt képzelték, hogy minden a szájuk íze szerint alakítható. De talán elég, ha kétévi távlatból nézzük az eseményeket. Szeptemberben lesz két éve, hogy megkötötték az úgynevezett oslói palesztin–izraeli megegyezést. De most két éve még érvényben volt a PFSZ-szel minden kapcsolatot tiltó törvény. Amikor annak idején egy palesztin vezetővel akartam találkozni, egy magyar újságírót kellett magammal vinnem, hogy „nemzetközi sajtóértekezlet” jelleget öltsön a találkozás (azon ugyanis engedélyezett volt a részvétel). Az egész világ látta, milyen nyilvánvaló undorral nyújtott kezet Rabin Arafatnak Washingtonban a megállapodás aláírásakor. Maga a megállapodás megkönnyebbülést, de egyben óriási ijedelmet keltett. Sokan attól tartottak, hogy a palesztin autonómia területe „terrorista bázissá” és állandó veszély forrásává változik.

Két év alatt sok minden változott. Megkötötték a jordán–izraeli békeszerződést: a palesztinokkal kötött megállapodás nélkül ez nem történhetett volna meg. Ha akadoznak is, de megkezdődtek a közvetlen szír–izraeli tárgyalások. Gázából nem zúdulnak rakétalövedékek a környező izraeli városokra. A Gázából való kivonulást olyannyira elfogadja a közvélemény, hogy még a nacionalista ellenzéki pártok sem javasolják a visszatérést. A gázai palesztin autonóm közigazgatás megszilárdult, az utóbbi időben több merényletkísérletet sikerült meghiúsítani. Az izraeliek körében egyre többen vallják, hogy a terrorszervezeteket nem lehet legyőzni, amíg a terrorellenes harcnak nincs „belső” szövetségese; de hogy ez a belső szövetséges valóban semlegesíteni akarja a szélsőségeseket, ahhoz feltétlenül kapnia is kell valamit cserébe. Egy érdekes közvélemény-kutatás eredményeit hozták a minap nyilvánosságra: két, a közeljövőben kiürítendő palesztin város, Jenin és Tulkarem közvetlen közelében fekvő izraeli város, Ketar Szaba és Afula lakosait kérdezték, véleményük szerint személyes biztonságuk nagyobb veszélyben lesz-e a Jeninből és Tulkaremből való kivonulás után. Kétharmaduk igennel válaszolt, miközben azonban a kérdezettek kétharmada támogatta a palesztinokkal való tárgyalások folytatását.

Ezt látni tehát kétévi távlatból.

Yehuda Lahav

• Extra Hungariam