Yehuda Lahav

Nyomtatóbarát változat

Április a magyarországi zsidók gettóba zárásának, a deportálások kezdetének évfordulója. Ötvenhét év múlt el azóta, már a túlélők többsége sincs az élők sorában, de az akkori események máig is óriási érzelmi hullámokat keltenek. Erről tanúskodik, hogy a közelmúltban is szenvedélyes vita zajlott a 168 Órában és más magyar lapokban a deportálások hátteréről, a mentésekről, Eichmannról, Becherről és Kasztnerről.

Az akkori események szenvedő alanya, és csak nagyon kis részben aktív résztvevője is voltam. Ezért véltem úgy, hogy megpróbálhatom dokumentumokra támaszkodva, szubjektivitástól mentesen a tények keretébe helyezni a régmúlt, de máig nyílt sebekként égető történéseket.

---

Kurt Becher SS-Obersturmbannführer röviddel Magyarország náci megszállása után, 1944 márciusának végén érkezett Budapestre, mint Heinrich Himmler SS-főnök különmegbízottja. Budapesten önállóan tevékenykedett, az SS-főparancsnokság közvetlen alárendeltségében, Otto Winkelmann, az SS és a Gestapo magyarországi parancsnoka felé csupán jelentéstételi kötelezettsége volt. (KMT, 125. o. A hivatkozások feloldásához lásd a cikk végén található forrásjegyzéket). Himmler annyira nagyra értékelte Magyarországon végzett munkáját, hogy 1945 januárjában előléptette SS-Standartenführerré, és kinevezte az összes német koncentrációs tábor „birodalmi felügyelőjévé”. (KMT, 139. o.) Igaz, Becher már korábban is bebizonyította hűségét és hatékonyságát. 1941-ben, a Szovjetunió megtámadása után Bobrujszk, Riecsica és Mozir térségében tevékenykedett egy dandár kötelékében. A dandár írnoka 1983-ban egy német bíróság előtt tett tanúvallomásában elmondta: parancs érkezett a dandárnak alárendelt ezredhez, „hogy egy bizonyos térségben meg kell semmisíteni a zsidó lakosságot. Emlékszem, hogy e parancsok némelyikét Becher ordonánc-tiszt diktálta nekem”. Az SS-lovasezred egy akkori katonája pedig így vallott: „Egy parancs alapján a zsidókat egy tóba fojtották. Ennél az akciónál jelen volt Kurt Becher SS-Sturmbannführer is.” (KMT, 209. o.)

Hivatalosan Becher azért jött Magyarországra, hogy lovakat, nyersanyagokat és ipari termékeket szerezzen az SS számára. Feladatát Becher nagyon eredményesen teljesítette: magyarországi tartózkodása idején vasúton 55 000 tehervagonnyi, a Dunán pedig 79 uszálynyi magyar árut szállíttatott Németországba. (KMT, 141. o.) De nem kevésbé fontos feladata volt a gazdag magyar zsidók megzsarolása, hogy az SS rátehesse kezét vagyonukra. Ennek érdekében Becher már magyarországi tevékenysége legelején találkozott Adolf Eichmann-nal, aki a zsidók deportálását szervezte és irányította. Bechernek ugyanis a deportálás által kiváltott pánikhangulatra volt szüksége, hogy növelje zsarolásának sikeresélyeit. Erről maga Eichmann így vallott jeruzsálemi perében 1961-ben: Becher „különmegbízott szinte mindennap a nyakamon ült, és agresszívan követelte a kitelepítések felgyorsítását, hogy a deportálások ideges légkört teremtsenek”. (Az Eichmann-per jegyzőkönyve, a tárgyalás 86. napja, 1961. július 5.) Más szóval, Eichmann és Becher úgy viszonyult egymáshoz, mint a harapófogó két szára.

Még korábban, az ötvenes években – amikor még nem sejtette, hogy egyszer majd bíróság előtt fog felelni tetteiért – Argentínában Eichmann hangszalagra vette visszaemlékezéseit. Itt mondta a következőket: „Jó viszonyban voltam Becherrel, egyikünk sem keserítette meg a másik életét. Tudom, hogy annak idején Becher Standartenführer nagyon sok értékes anyagot, ezüstöt és ehhez hasonlót szállított el Magyarországról.” (IAE, 403. o.) Erről különben Kasztner Rezső is megemlékezett a Szohnutnak (Jewish Agencynek) a háború után tett jelentésében: „Az SS intézményei között példás volt az együttműködés” – írta Kasztner. – „A zsidó-kommandó (Eichmann) likvidált, a gazdasági vezérkar pedig behajtotta a pénzt.” (LB, 2263. o.) A Malkiel Grünwald ellen vezetett rágalmazási perben – amelyet sokan „Kasztner-per” néven emlegetnek – tett tanúvallomásában Kasztner megjegyezte: „Minden német ott rabolt, ahol csak tudott. Ebből a szempontból Becher semmi esetre sem volt kivétel.”

Ennek alapján Silberg bíró az izraeli Legfelsőbb Bíróság 1958-ban a „Kasztner-perben” hozott ítéletében leszögezte: „Bechernek is része volt a zsidók megsemmisítésében. A megsemmisítés tette hatékonnyá a zsarolást... Becher, az SS gazdasági vezérkarának főnöke, Himmler egyik legközelebbi segítője háborús bűnös volt, mégpedig nem csak a szó »technikai«, hanem valóságos, legszörnyűbb értelmében.” (Ibid.)

A csepeli Weiss Manfréd Művek megszerzése a Becher–Eichmann együttműködés eredménye volt. Budapestre érkezése után Becher azonnal lefoglalta a Weiss család Andrássy út 114. és 116. alatti, illetve Lendvay utcai villáit, és onnan irányította csoportja tevékenységét. 1944. április 2-án a Gestapo letartóztatta báró Weiss Jenőt és fiát, Györgyöt. Miután néhány napig egy zsúfolt cellában tartották, hazaengedték őket. Ugyancsak letartóztatták dr. Chorin Ferencet, a WM-gyár egyik tulajdonosát. Egy Bécs melletti lágerben tartották fogva, ahol tanúja volt, amint fogolytársait kínozták és meggyilkolták, úgyhogy nem kellett túl sok fantázia ahhoz, hogy sejtse, mi vár rá is. Ilyen lélektani előkészületek után rendelték be a Weiss és a Chorin család tagjait a Budakeszi út 79. alatti villába, ahol Kurt Becher várt rájuk. Becher rövid beszédet tartott, és megígérte: ha a jelenlévők aláírják a vagyonuk átadásáról szóló nyilatkozatot, Bécsbe, majd Svájcba viszik őket. Erre mindenki hajlandónak mutatkozott, csak Chorin Ferenc felesége, Daisy nem akarta a nyilatkozatot aláírni, mert nem bízott Becher ígéreteiben. Ekkor „a teljesen megtört és halálsápadt Chorin félrevonta feleségét, és azt mondta neki: »Nincs más választásunk! Alá kell írnunk!«„ (KMT, 131–5. o.)

Amikor Eichmann „üzleti ajánlatokat” tett a magyar zsidó vezetőknek, „ott állt mögötte civil ruhában Kurt Becher” – ahogyan arra Joel Brand visszaemlékezett az Eichmann-perben. Amikor pedig Becher zsarolta a zsidókat, újabb és újabb pénzösszegeket követelve tőlük, Eichmann-nal fenyegette őket. Maga Eichmann így vallott erről perében: „Egyik megbeszélésükön Becher odavetette Kasztnernak: »Ha eddig és eddig az időpontig nem fizetik ki nekem a kért dollárösszeget, szólok Eichmann barátomnak, hogy küldjön a gázba pár tízezer zsidót.«„ (IAE, 354. o.) 1684 „prominens” kimentéséért a zsidó vezetők 7,2 millió svájci frankot adtak át, de Becher emberei más valutaárfolyam szerint számították ki az összeget, és csak 3,2 millió frankot ismertek el. (EK, Sie und Er, 1962/3.)

Becher később, 1944 augusztusában a Joint képviselőjével, Saly Mayerrel találkozott a német–svájci határon. Ekkor már befejeződött a vidéki zsidóság Auschwitzba szállítása. Becher a budapesti zsidók deportálásának rémét lebegtette Mayer szemei előtt, amikor követelte, hogy a zsidó szervezetek szerezzenek Svédországban, Svájcban és Portugáliában nyersanyagokat, gépeket és alkatrészeket a németek számára: „A budapesti zsidók deportálásra vannak ítélve. További sorsuk attól függ, mennyi áldozatot hajlandó a világ zsidósága értük hozni.” A csalétek ezúttal 318 zsidó volt („318 darab” – ahogy Becher jelentette Himmlernek), akiket kiengedtek Svájcba, hogy Himmler bizonyítsa szavahihetőségét. (KMT, 155. o.) Az izraeli Legfelsőbb Bíróság elnöke, Olsan bíró 1958-ban így összegezte a különbséget Eichmann és Becher között: „A zsidóemberevő Eichmann-nal összehasonlítva Becher zsidóvagyonevőnek tűnhetett (Kasztner szemében).” (LB, 2233. o. Olsan bíró ítéletindoklása)

Becher tehát a zsidók pénzét és a gazdagok vagyonát akarta megkaparintani. De mi volt Eichmann célja, amikor tárgyalásokba bocsátkozott a zsidó vezetőkkel? A Legfelsőbb Bíróság 1958-ban erről így vélekedett: „A zsidók összeterelése és deportálása elleni ellenállás meggátolása érdekében a nácik nem csak terrort és erőszakot alkalmaztak, hanem a lélektani háború fegyvereit is, vagyis a megtévesztést, a megnyugtatást és az álcázást. A nácik Budapestre érkezése után Krumey és Wisliczeni SS-tisztek azt mondták a zsidó vezetőknek, hogy valószínűleg gazdasági korlátozásokat léptetnek életbe a zsidókkal szemben, de vallási és kulturális életüket zavartalanul folytathatják – amennyiben hajlandók együttműködni és nem okoznak zavart. Felszólították a vezetőket, hogy lépjenek fel a pánik-hangulat kialakulása ellen a zsidók körében.” Agranat bírónak az ítélet indokolásában kifejtett véleménye szerint ezt a célt szolgálta a „prominensekkel” és a zsidó vezetők családtagjaival szembeni kivételezés is: „A nácik lélektani taktikája volt kegyesen kezelni az egyes zsidó vezetők »magánmentési« akcióit, hogy ezzel megnyugtassák, és hálára kötelezzék őket a németekkel szemben, és ilyen módon meggátolják, hogy olyan tevékenységet fejtsenek ki, amely megzavarhatná a kiirtás megvalósítását... A valóságban ezen eszköz felhasználása sikeres volt, mivelhogy arra késztette a (kolozsvári) zsidó vezetőket, hogy a csoportba kerülők listájának készítésével foglalkozzanak, és ezáltal eltereljék a figyelmüket a kötelességükről, hogy a többiek megmentése érdekében cselekedjenek.” Ez azonban nem jelenti feltétlenül azt – jegyezte meg Agranat bíró – hogy „Kasztner már akkor, vagy később észrevette és megértette, hogy csakis e cél érdekében javasolták neki a németek a »prominensek« mentőakciója tervét, vagy hogy ez lesz a terv megvalósításának következménye”. (LB, 2043. és 2073. o.)

Más szóval, Kasztner a németek céljait szolgálta, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. Erre utalt a per folyamán tett tanúvallomásában Freudiger Fülöp, az ortodox hitközség elnöke is: „Amikor (a prominens-) vonattal foglalkoztunk, talán nem láttuk (a nácik) célját, mint ahogyan az ember egy erdő közepén sem látja az erdő nagyságát. De szeptemberben, amikor már minden mögöttünk volt, és láttuk, mi történt, arra a következtetésre jutottunk, hogy minden csak blöff volt; hogy egy pár zsidót akartak adni, százat, ezret, talán tízezer zsidót, hogy a többit könnyebben semmisíthessék meg.” (LB, 2100. o. Agranat bíró ítéletindoklása)

Az ún. „Mentőbizottság” („Vaadat hacala”) tagjai kétségtelenül a legjobban tájékozott emberek közé tartoztak Budapesten. Már 1944 áprilisában tudomásukra jutott két Auschwitzból elszökött szlovákiai fogoly jelentése a gázkamrákról és a krematóriumokról. A Kasztner ellen felhozott egyik legsúlyosabb vád az volt, hogy Auschwitzcal kapcsolatos ismereteit nem osztotta meg a zsidó tömegekkel, és hogy eleve lemondott az aktív ellenállás lehetőségéről. E vádtól nem tekintett el a Legfelsőbb Bíróság sem. Agranat bíró ítéletindoklásában megjegyezte, hogy „Kasztnernek joga volt abban az időben azt gondolni, hogy a mentés maximális lehetőségei szempontjából semmilyen gyakorlati haszonnal nem járna az erőszakos ellenállásra való felhívás... Ennek ellenére is kérdéses, vajon nem volt-e a Mentőbizottság vezetőjének kötelessége a kolozsvári zsidó vezetők számára lehetővé tenni, hogy ők maguk ítéljék meg az Auschwitzról szóló hírek jellegét, és ők maguk határozzanak közösségük tagjainak sorsáról.” (LB, 2080 o.) A kérdés Silberg bírót is foglalkoztatta: „Melyek voltak Kasztner indítékai? Vajon önszántából kívánt részt venni Eichmann-nal a magyar zsidók megsemmisítésében? Világos, hogy nem. Ezt senki nem mondta, és nem is gondolta. A hatszázak – akiknek száma fokozatosan majdnem 1700-ra emelkedett – iránt érzett aggodalma, és a megmentésük iránti odaadás tartotta vissza az »auschwitzi titok« feltárásától, és késztette arra, hogy az igazságot eltitkolja nemcsak a megsemmisülésre ítéltek elől, hanem még a megmentésre jelöltek elől is.” Csakhogy, folytatta Silberg bíró, „vajon szabad-e egyetlen embernek, esetleg néhány társával együtt, 800 ezer más ember nevében, tudtuk nélkül feladni a reményt?” A túlélők állítása szerint, jegyezte meg a bíró, „ha ismerték volna az Auschwitz-titkot, ezreknek, esetleg tízezreknek sikerülhetett volna megmenekülni közülük egyéni akciók segítségével. Hogyan engedheti meg magának egy húsból-vérből való egyén, hogy abszolút biztonsággal elvitassa e lehetőségeket? Hogyan vizsgálhatná meg e sok ezer lehetőség esélyeit? Vajon Istennek képzeli magát?” (LB, 2246–7. o.)

A tényállás szempontjából a Legfelsőbb Bíróság hasonló következtetésre jutott, mint Halevi bíró a jeruzsálemi körzeti bíróság ítéletében. Agranat bíró megjegyezte: „Kifejtettem egyetértésemet (Halevi) elnök megállapításával, hogy a »prominensek« megmentésének terve a nácik kezében lélektani eszköz volt, amely megkönnyíthette a deportálásokat és a megsemmisítést. Ezért, amennyiben Kasztner e terv végrehajtása érdekében működött, valóban segített Eichmann-nak és embereinek céljaik elérésében.” Agranat bíró szerint a vádlott Grünwald állítása, miszerint Kasztner kollaborált a nácikkal, úgy értelmezhető, hogy Kasztner tevékenysége valóban „előkészítette a talajt a magyarországi zsidóság meggyilkolására”, de ez a tevékenység „mégsem érte el a büntetőjogi felelősség szintjét”. ( LB, 2073. o.) Dr. Benjamin Halevi, az alsóbb fokú bíróság elnöke úgy vélte, hogy Kasztner Eichmann-nal való együttműködése „megolajozta a megsemmisítés gépezetét, elhárította az esetleges akadályokat működésében, és hozzájárult hatékonyságához”. Agranat bíró véleménye szerint azonban „ha az adott körülmények között Kasztner úgy gondolta, hogy a lehető legtöbb embert menti meg tevékenységével, nem lehet erkölcsileg elítélni azért, mert e tevékenység eredménye végül a deportálások és a megsemmisítés megkönnyítése lett. Ebben az esetben csak azt lehet mondani, hogy Kasztner kudarcot vallott közéleti tevékenységében, de nem azt, hogy nem teljesítette erkölcsi kötelességét a magyarországi zsidókkal szemben.” Vagyis – hangsúlyozta Agranat bíró – Kasztnert ugyan nem terheli felelősség büntetőjogi értelemben, de „kérdés az, hogy tulajdonítunk-e vagy nem tulajdonítunk Kasztnernek erkölcsi felelősséget a vidéki zsidók tragédiájáért”. (LB, 2079-80. o.) E kérdés megítélésében még a Legfelsőbb Bíróság tagjainak véleménye is eltért egymástól. Silberg bíró feltette a kérdést: mire gondolt Halevi bíró, amikor kijelentette, hogy Kasztner „eladta a lelkét a Sátánnak”? „Vajon arra utalt, hogy ezt saját akaratából tette, akaratának és lelkének »végkiárusításához« folyamodott? Vagy pedig azt akarta (Halevi) kifejezni – és persze ez is nagyon súlyos vád –, hogy amikor ígéretet kapott a »prominensek« megmentésére, Kasztner náci urai rabszolgájává, akaratán kívül, de a tények teljes tudatában, eszközükké vált.” (LB, 2217. o. Silberg bíró ítéletindoklása)

Ebből a szempontból nem érdektelen magának Eichmann-nak a véleménye sem. Amikor emlékiratait hangszalagra vette – és amikor, tudvalevőleg, még nem tudhatta, hogy egyszer bíróság elé fogják állítani –, arról elmélkedett beszélgetőpartnere előtt, hogyan járna el a nácikkal kollaboráló zsidókkal szemben, ha zsidó lenne. Ebben az esetben – mondta a zsidók hóhéra – „a lista első helyén dr. Kasztner állna”. Eichmann szerint Kasztner gyakran mondta neki: „Elviheted a többit, de ezt a csoportot add nekem! És miután Kasztner nagy szolgálatot tett nekünk azáltal, hogy segített fenntartani a nyugalmat a gyűjtőtáborokban, beleegyeztem csoportja megmenekülésébe. Végül is ez a kicsi – mintegy ezer vagy valamivel több zsidót számláló csoport – nem érdekelt. Ez volt a »gentlemans’ agreement« köztem és Kasztner között.” („Eichmann vallomása”, Life, 1960. XI. 28. – XII. 5.)

Míg azonban Eichmann argentínai rejtekhelyén aránylag nyugalomban képzelődhetett, Kurt Bechernek – a „harapófogó másik szárának” – más gondjai voltak. Mivel Németországban maradt, letartóztatása után – sőt, előtte is – meg kellett kísérelnie megfelelő alibit találni. 1945. május 5-én – tehát négy nappal a háború vége előtt – Becher, „az összes koncentrációs tábor birodalmi felügyelője”, megjelent Mauthausenben, és egy zsidót kivezetett a táborból. Ez a rab volt dr. Moshe Schweiger, a Mentőbizottság 1944 áprilisa óta fogva tartott tagja. Simon Wiesenthal szerint Schweiger volt „Becher életbiztosítása és alibije”. A hálás Schweiger aláírt egy a szövetségesek katonai és polgári hivatalainak, a Nemzetközi Vöröskeresztnek és a Jewish Agencynek címzett levelet, amelyben Bechert mint zsidómentőt állította be. Becher annyira jóindulatú volt – írta Schweiger –, hogy a Weiss Manfréd Művek eltulajdonítását Chorin Ferenc „a szó szoros értelmében rákényszerítette Becherre”. A levelet nyilván Becher fogalmazta. Eltekintve attól, hogy Schweiger 1944 áprilisa óta fogságban volt, és így nem is tudhatott részleteket Becher tevékenységéről, erre utal az is, hogy Schweiger levelében ugyanolyan hibásan írta a Roosevelt elnök által alapított War Refugee Board képviselőjének, Roswell McClellandnak a nevét – tudniillik McLellandként –, mint ahogyan Becher tette feljegyzéseiben. (KMT, 176–9. o.)

Schweiger alibi volt, de természetesen nem elégséges alibi. Hathatós segítséget Becher Kasztnertől kapott. Kasztner 1947 júliusában érkezett Nürnbergbe. Itt egy amerikai tiszt jelenlétében két és fél órán át beszélgetett Becherrel. Kasztner állandó utalásokat tett Bechernek a budapesti gettóba zárt zsidók megmentésében vállalt állítólagos szerepére. Becher eleinte meg sem értette, mire utal Kasztner: „Emlékszik rá, hogy [1944] december közepén a nyilas kormány elhatározta, hogy megsemmisíti a budapesti gettóban lakó zsidókat?”

Becher: „Valami rémlik nekem, de nem tudok pontos választ adni.”

Kasztner: „Feltételezhető, hogy ez a terv német beavatkozást vont maga után.”

Bechernek végre „leesett a tantusz”: „Igen. Akkor, amikor Pfeiffer-Willenbruch tábornok megkérdezte Himmlert, mi történjék a zsidókkal, én azonnal azt mondtam Himmlernek, hogy természetesen semmi bajuk nem eshet.”

Kasztner: „Igen, ezt mesélte nekem annak idején.” (KMT, 187. o.)

Nem lehet teljes bizonyossággal tudni, miért akarta Kasztner Becherből a budapesti zsidók megmentőjét kreálni. Talán úgy érezte, hogy szerepe és tevékenysége igazolásához nem elégséges a „prominensek vonata”. Egészen másképp nézne ki, ha Becherrel együtt magának tulajdoníthatta volna sok ezer budapesti zsidó megmentését is. Mindenesetre 1947. augusztus 4-én egy nyilatkozatot nyújtott be a nürnbergi Nemzetközi Katonai Bíróságnak, amelyben eskü alatt tanúsította, hogy Becher bátran ellenállt a zsidógyilkolás programjának, és emberéleteket mentett. Hozzátette, hogy nyilatkozatát nem csak saját nevében, hanem a Jewish Agency és a Zsidó Világkongresszus felkérésére is tette. Ez a nyilatkozat járult hozzá döntően Becher felmentéséhez. Mint később kiderült, a Jewish Agency és a Zsidó Világkongresszus vezetői nem adták beleegyezésüket a nyilatkozathoz – nem is tudtak róla, amíg a Grünwald-perben nem derült rá fény.

Ez a következőképpen történt. Első tanúvallomásában Kasztner kijelentette: „Első és második nürnbergi tartózkodásom idején nem tanúskodtam Becherrel kapcsolatban, sem a Nemzetközi Bíróság előtt, sem e bíróság intézményei vagy alkalmazottai előtt. A német denácifikációs bíróság meghívott, hogy jelenjek meg Becher denácifikációs perében. Ezt nem tettem meg. Nem volt kedvem megjelenni a németek előtt.” Samuel Tamir védőügyvéd kérdéseire válaszolva Kasztner megismételte: „Nem tettem nyilatkozatot sem Becher mellett, sem ellene.” Ekkor Tamir felolvasta Kasztner 1947-ben a Jewish Agency vezetőjének, Eliezer Kaplannak írt levelét, amely szerint „Kurt Becher a múltban SS-ezredes volt, és a mentési tevékenységünk idején összekötő volt köztem és Himmler között [!]. A Szövetségesek megszálló hatóságai Nürnbergben az én személyes beavatkozásom nyomán engedték szabadon.”

Tamir: „Azt írta e levélben, hogy Bechert az Ön személyes beavatkozása nyomán engedték szabadon.”

Kasztner: „Igen.”

Tamir: „Pár perccel ezelőtt viszont azt állította, hazugság, hogy Bechert az Ön személyes beavatkozása nyomán engedték szabadon.”

Kasztner: „Igen.”

Tamir: „Akkor most válassza ki, kérem, a két válasz egyikét. Melyiket választja?” (HB, 80. o.)

A per idején Walter Rapp alezredes, aki 1947-ben Nürnbergben a háborús bűnösök elleni tanúságokat gyűjtő amerikai bizottság vezetője volt, eskü alatt tett tanúvallomásában elmondta: „Legjobb tudomásom szerint Kasztner mint önkéntes tanú érkezett Nürnbergbe, hogy Kurt Becher SS-ezredes javára tanúskodjon. Benyomásom szerint látogatása kizárólagosan Bechernek volt hivatott segíteni. Kasztner érkezéséig nagyon jó esély volt rá, hogy vád alá helyezhetjük Bechert.” (HB, 88. o.)

(Egyébként, mint sokkal később – Kasztner meggyilkolása és a Legfelsőbb Bíróság ítélete után – kiderült, Kasztner Eichmann cinkosa, Hermann Krumey javára is tanúskodott. 1947. február 5-én írt levelében értesítette a „nagyra becsült Krumey urat”, hogy „a Bázelben ülésező Cionista Világkongresszusnak küldött jelentésemben utaltam azoknak a tetteire, akik a zsidókat segítették. Remélem, hogy az Önért kifejtett erőfeszítéseim lehetővé teszik, hogy visszanyerje szabadságát, és új alapokon új életet kezdhessen. E téren minden tőlem telhetőt megteszek. Szívélyes üdvözlettel, Dr. Rudolf Kasztner”)

Kasztner Becher javára tett tanúvallomásának Silberg bíró messzemenő jelentőséget tulajdonított: „Ha valaki képes volt az események után menteni, vagy segíteni Bechert – megmenteni őt az akasztófától –, az arra utal, hogy az események idején sem voltak a szemében ama nagy gonosztevő tettei annyira megvetendőek és rémesek. Aligha lehet Kasztnert megvádolni Kurt Becher megmentésével anélkül, hogy következtetéseket vonnánk le” (tudniillik a nácikkal való együttműködése ügyében). (LB, 2253–4. o. Silberg bíró ítéletindoklása)

A Legfelsőbb Bíróság másik négy tagja azonban nem látott szükséges összefüggést a Becher-ügy és a kollaboráció vádja között. Ezért nem látták bizonyítottnak Grünwald azon vádjait, miszerint Kasztner együttműködött a nácikkal, és elősegítette a magyar zsidóság megsemmisítését. Ezzel szemben bizonyítottnak látta a Legfelsőbb Bíróság Grünwald vádját Becher háborús bűnös megmentésében, és ezért ebben a pontban Grünwaldot felmentette. „Kasztner beavatkozásának Becher javára fontos szerepe volt Bechernek a szövetségesek általi felmentésében. Ennek szükségszerű következtetése, hogy a vádlott [Grünwald] ez irányú vádja bebizonyosodott” – írta ítéletindoklásában Agranat bíró. (LB, 2210. o.) Silberg pedig még tovább ment: „Véleményem szerint a vádlott [Grünwald] bebizonyította [Becher háborús bűnös megmentésére vonatkozó] szavai igazát – amely nagyon sötét részlet, ráveti árnyékát az egész ügyre, és segítséget nyújt a kollaboráció kérdésének megítélésében is.” (LB, 2264. o.)

Ennek alapján a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy nem fogadja el az államügyész fellebbezését – vagyis helybenhagyja Halevi bíró ítéletét – abban a pontban, amely „[Becher] háborús bűnösnek a büntetéstől való megmentéséről” szól, elfogadja viszont a fellebbezést – vagyis elutasítja Halevi bíró ítéletét – a nácikkal való együttműködés, a „közvetett gyilkosság” és „a talaj előkészítése a gyilkosságra” vádjaira vonatkozó pontokban. Az ítéletet egyhangúan fogadták el, a „nácikkal való együttműködésre” vonatkozó részleten kívül, amelyet 4:1 arányban fogadott el a Legfelsőbb Bíróság (Silberg bíró ellenszavazatával). (LB, 2317. o.)

A Kasztner-ügy jogi része általában úgy rögződött a köztudatban, hogy első fokon Benjamin Halevi bíró elítélte Kasztnert, és azzal vádolta, hogy „eladta lelkét a Sátánnak”, a Legfelsőbb Bíróság viszont felmentette Kasztnert, és igazat adott neki. Goethe szavainak parafrázisával élve: sokan dicsérik a Legfelsőbb Bíróság ítéletét, de talán jobb lenne, ha el is olvasnák azt.

Források

Eichmann, Adolf: Ich, Adolf Eichmann, Leoni und Stamberger See, 1980. (IAE)

Emmenegger, Kurt: Reichsführers gehorsamster Becher, Sie und Er, Zürich. 1962/3. (EK)

Hecht, Ben: Perfidy, Tel-Aviv, 1960. (HB)

Müller-Tupath, Karla: Reichsführers gehorsamster Becher, Aufbau Verlag, Bremen. (KMT)

Az izraeli Legfelsőbb Bíróság ítélete a Grünwald-perben, 22. kötet, 1958. (LB)

• Befejezetlen jelen