Yehuda Lahav

Nyomtatóbarát változat

Izrael és Palesztina várható kölcsönös elismerését persze valószínűleg a történelem is mérföldkőnek fogja tekinteni. S minden bizonnyal sokan fogják megalapozottnak találni az izraeli realisták álláspontját, mely főként az alábbi tézisekre épül:

1. Az arab–izraeli viszály gyújtópontja a palesztin kérdés – ezen kívül nincs valós ellentét Izrael és más arab népek között.

2. A palesztin–izraeli ellentét két nemzeti mozgalom konfliktusa, s mindkét népnek valós jogi, politikai és történelmi érvei vannak, hogy magának követelje a viszály tárgyát képező egész országot.

3. Ezért nincs értelme kutatni és bizonygatni, melyiküknek van „több igaza” vagy „ki robbantotta ki a konfliktust”, hanem csak a kölcsönös elismerés és a kompromisszum képezheti a megegyezés alapját.

4. Békét a létező ellenséggel kell kötni. A hollandokkal minden bizonnyal egy fél óra alatt békeszerződést tudnának kötni az izraeliek. Úgyszintén a palesztinok. De nem a holland az ellenség. Sajnos, ez van, ha nem is szeretni, de tárgyalni kell vele.

Ellentétes előjelek

Kimondhatatlanul fáradságos, gyakran kétségbeejtő, reménytelennek tűnő tevékenység volt érvényt szerezni e néhány gondolatnak. Még a konfliktus jellegének elismeréséért is hosszú harcot kellett vívni. Elterjedt ugyanis az a két (egyébként egymást kizáró) nézet, miszerint: a) a demokratikus zsidó állam áll szemben az elmaradott primitív arabokkal; b) a nagy arab felszabadító mozgalom ütközik az imperialista-zsoldos Izraellel.

Mindkét nézet hívei egymáshoz hasonló, habár ellentétes előjelű megoldást ajánlottak: az ellenfelet le kell győzni. Sok év telt el, amíg bebizonyosodott, hogy a katonai győzelemre semmi esély sincs. Nem sikerülhet a zsidókat a tengerbe vetni, az arabokat a sivatagba űzni. De esélytelennek látszott a kölcsönös elismerés és a kompromisszum elvének érvényre juttatása is, mivel úgy látszott, hogy a másik fél soraiban nincs partner a megegyezésre. Ez főleg a palesztinokra vonatkozik: náluk ugyanis még nagyítóüveggel sem lehetett felfedezni az olyan politikai tényezőket, amelyek a kompromisszumot szorgalmazták, míg Izraelben mindig voltak ilyenek, még ha ellenzékben voltak is, és csak kis mértékben tudták befolyásolni a hivatalos politikát. Jean Paul Sartre már 1967-ben megállapította: a két fél nacionalista jobboldala ténylegesen támogatja egymást, a békére törekvő baloldal körében viszont nincs együttműködés.

Amit nem tesz meg az idő…

Egy héber közmondás szerint: amit nem tesz meg az ész, megteszi az idő. A palesztin Nemzeti Charta szerint Izrael nem létező „entitás”: zsidó lakosai közül is csak azok maradhatnának a jövendő palesztin arab államban, akiknek ősei 1917 előtt telepedtek le Palesztinában. Az eddigi izraeli hivatalos álláspont szerint viszont a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) nem más, mint bűnös terrorszervezet, amellyel soha, de soha nem lehet tárgyalni: nemrég még büntetendő (és büntetett) volt minden kapcsolat a PFSZ-szel, és minden palesztin potenciális PFSZ-tagnak minősült.

A kölcsönös elismerés tehát valóban mérföldkő a két nép, a két nemzet mozgalomkapcsolatában: Churchill szavaival élve, ez már nem a kezdet vége, hanem a vég kezdete lenne.

Ettől persze még a vég – vagyis a béke – nagyon messze lehet. A „Gáza–Jerikó” terv csak az első lépés, amely mindazonáltal mindkét fél realizmusára utal. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az átmeneti időszakban elsősorban bizalomerősítő intézkedésekre van szükség a kölcsönös gyanakvás feloldása érdekében. Jerikó bevonásával a palesztinok gyanúját igyekszenek eloszlatni, akik ugyanis attól tartanak, hogy az izraeliek Ciszjordániára nem akarják kiterjeszteni az autonómiát (amit Rabin már régen a térség „rákfenéjének” nevezett); Gázában pedig a palesztinok bizonyíthatják be a kétkedő izraelieknek, hogy fenn tudják tartani a rendet és a biztonságot. Az átmeneti időszakban olyan, eddig elképzelhetetlen együttműködésre is sor kerül (például az izraeli és a palesztin autonóm rendőrség és biztonsági szolgálat között), amely a mindennapi életben segíti elő a kölcsönös bizalom kialakulását – és ily módon különösképp megnöveli a végleges megegyezés esélyeit.

A palesztinok igen bölcsen döntöttek, amikor lemondtak ama követelésükről, hogy Jeruzsálem sorsa már a tárgyalások kezdetén napirendre kerüljön: jobb, ha a legsúlyosabb problémákról a többi kérdés megoldása után tárgyalnak. Izrael ezt a gesztust maga is gesztussal viszonozta: beleegyezett, hogy Kelet-Jeruzsálem arab lakosai is részt vehessenek az autonómia parlamentjének megválasztásában.

Kompromisszumkészségben tehát nincs hiány. Úgy látszik, megalapozott az a Jeszenszky Géza külügyminiszternek tulajdonított megjegyzés, melyet állítólag az izraeli autonómiaterv kapcsán mondott: a határokon túli magyarok kapva-kapnának egy hasonló ajánlat után.

A kompromisszumkészség azonban korántsem általános – nem is lehet egy olyan viszályban, amelyben mindkét fél száz százalékosan jogosnak tartja követeléseit, s minden kompromisszum nagyon fájó. Közvélemény-kutatások szerint az izraeliek nagy többsége és a megszállt területeken élő palesztinok 75 százaléka megelégedéssel fogadta a megegyezést. De az újonnan keletkező palesztin–izraeli kapcsolatok még annyira törékenyek, hogy egy megfelelő időben megfelelő helyen elhelyezett bomba mindent a visszájára fordíthat. Márpedig elég sokan vannak, akik szeretnék a gyutacsot meggyújtani.

• Külföld